“Lázár, jöjj ki”.
"Lázár, jöjj ki!" És kijött a halott, kezén, lábán pólyákkal átkötözve, arcát keszkenõ takarta." Oldjátok fel, hadd járjon!" –( János 11,- 43,44).
Ez a kiragadott részlet a 11. fejezetből teljes mértékben kifejezi nem csak Lázár állapotát, hanem az egész emberiség állapotát az üdvözítő Messiás eljöveteléig. A halál ami a bűn zsoldja, uralkodott Ádámtól Krisztusig. Ez a rövid részlet csak arról árulkodik, hogy a Mindenható Isten nem hagyta teremtményét a halál fogságában. Elküldte Fiát, hogy szeretetét és mély együttérzését kifejezze az elveszett teremtménye iránt. De nem csak hogy együtt érezzen, hanem fel is támassza a halálból.
De ma más szemszögből szeretném megvilágítani ezt a témát.
Van egy jellegzetes vonás, amely ebben a történetben előfordul. Krisztus nemcsak Isten Fia volt, hanem az ember fia is. Isten Fia volt és tökéletes ember, aki mindenben teljesen az Atyától függött. Semmi más nem volt hatással rá, csak Isten akarata. Így magát a Fiút a földi ember helyzetébe hozza, és soha nem engedi, hogy személyes dicsősége a legkisebb mértékben is beleavatkozzon függőségének és alázatosságának e teljességébe. De nem is tehette, még akkor se, amikor a tömeg királlyá akarta emelni. Előbb neki meg kellett halnia a feszületen.
Ezért, amikor meghallotta a hírt: „ akit szeretsz, beteg”, ez a szenvedélyes szívhez szóló hívás, amely azonnali cselekvésre késztet, mégsem mozdul. Nagyon nyugodtan reagál, és egy gyenge emberi elme számára az ilyen reakció a közömbösség megnyilvánulásának tűnhet, ha nem Isten lenne előttünk. Az ember ilyenkor mint egy riadt madár, jobbra balra sürgölődik, hogy valamit tegyen a betegért. Nem közömbösség volt, hanem igazi tökéletesség. „Ez a betegség nem halálos” – mondja. Az események, úgy tűnik, megcáfolják az elhangzottakat, mert a külső jelekből ítélve éppen a halál előtt állt. Jézusnak azonban igaza volt és mindig is igaza van. "Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére, az Isten Fia dicsőüljön meg általa." És így történt. „De Jézus szerette Mártát, Lázár nővérét és Lázárt”, így bárhogy is tűnt, vonzalma tagadhatatlan volt. De voltak más, mélyebb okai is. Mária, Márta és Lázár iránti szeretete semmiképpen sem gyengítette Istentől való függőségét – Atyja utasításait várta, semmit magától nem tehetett. Ha ez nem így lett volna, akkor csak egy tökéletes ember lett volna, nem Isten Fia. Ezért „Amint tehát meghallotta, hogy Lázár megerőtlenült, akkor még két napig maradt ugyanazon a helyen. Azután így szólt tanítványaihoz: "Menjünk ismét Júdeába." "Rabbi – mondták neki tanítványai –, éppen most akartak a zsidók megkövezni s te újra odamégy?" "Nem tizenkét órája van-e a nappalnak? – felelte Jézus. – Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja e világ világosságát. Ha valaki éjjel jár, megbotlik, mert nincsen benne világosság."
Jézusban nem volt más, csak az abszolút világosság. Ő maga volt a fény. Isten fényének sugaraiban járt. Ő volt az a tökéletesség, amellyel csak részben lehetünk felruházva. "Tehát ha tiszta a szemed, akkor az egész tested ragyogó lesz." És valóban, Ő világos volt, mint ahogy tele volt fénnyel. Ebben a világban így cselekedve, Atyja parancsára várt. És amint ez következett, azt mondja: „Lázár, a barátunk elaludt; de megyek, hogy felébresszem." Nem volt benne sötétség. Minden világos, és Ő azonnal előrelép, tudván mindent, amit tennie kell. Itt csak megjegyzem, hogy ez a mára is igaz, ami az időt illeti. Isten nem késik és nem siet ami a sorsunkat illeti. Minden úgy történik és pontosan akkor, amikor kell történnie. Ami engem illet, ez a tudás megnyugtat.
Aztán megismerjük tanítványai szűk látókörű gondolatait, amelyek azonban nem akadályozták meg őket abban, hogy elkötelezettek maradjanak iránta. Tamás felajánlja, hogy elmegy és meghal vele. Milyen csodálatos, hogy még Isten szentjei is hitetlenséget tanúsítanak! Jézus fel akarja támasztani a halott Lázárt, a tanítványoknak egyetlen gondolatuk az volt, hogy elmenjenek és meghaljanak Vele. Ilyen a tanítványok sötét előérzete. Ez talán egy érzéki buzgó hívőben ma is jelen van. Nem a cél hanem a körülmények aggasztják. Ekkor az Úr egy szót sem szól erről, hanem nyugodtan megengedi, hogy az igazság kellő időben kijavítsa ezt a hibát. Ezt követően csodálatos beszélgetést hallunk a nővérekkel. Végül a mi Urunk a sírhoz megy. Ő egy igazán isteni személy, az Atya Fia, de tökéletes ember is, aki olyan mély érzéseket mutat meg, amelyek csak Istenben rejlenek – nemcsak a gyászos együttérzés, hanem mindenekelőtt annak tudata, hogy mit jelent a halál ezen a világon. És valóban, Urunk addig nem támasztotta fel Lázárt a halálból amíg saját szelleme a végsőkig nem érezte a halált saját lelkében, mint minden betegség gyógyításában. Mindig érezte a betegség súlyosságát (8. fej.), de természetesen nem az alapvető, szó szerinti fizikai értelemben, hanem mindent a Szellemében mérlegelve az Atyával teljes azonossággal. Ha Krisztus szomorkodott, akkor gyásza csak a Szellemben lehetett, méltó és tökéletesen kifejezve a szívét elborító gyász valódi teljességét. Nálunk ez nem lehet így, mert van bennünk valami, ami árt az érzékszerveink tökéletességének. Krisztus esetében a Szent Szellem
elfogadja és megkönnyezi azt, amit még szomorúságunkban sem tudunk teljesen kifejezni. Mi érzéki emberek, teljesen más reakciókkal szembesülünk a barátaink, csaladtagjaink halála láttán. A mi emberi szellemünk önsajnálatot vagy más érzelmeket fejez ki a fizikai halál találkozásával.
Csodálatos kifejezést ad Istenhez való megszólításában; és természetesen Krisztusban nem voltak hibák, nem volt semmi testi elérzékenyülés, mert benne minden tökéletes volt.
Ez nagyon érdekesnek tűnik számomra, mert mindannyian hajlamosak vagyunk úgy tekinteni Krisztusra, mint aki hatalmát betegségek gyógyítására és feltámadásra használja. De vajon nem csorbítja-e tekintélyét az a tény, hogy az Úr Jézus Krisztus belép ennek az ügynek a lényegébe Isten előtt? Éppen ellenkezőleg, ez bizonyítja a legjobb módon szeretetének tökéletességét, együttérzésének erejét, hogy intelligens módon nyomon követhesse azt a módot, ahogyan szelleme itt a földön érzékelte a halál lényegét, hogy közvetítse azt Isten elé és felfedje azt neki. Hiszen a Szent Szellem azt látja amit Ő lát. Én azt hiszem, hogy ez volt maga az igazság Jézusban. Így volt ez a fára feszítés előtt és amikor eljött az ideje, hogy a saját halálával szembenézzen. Urunk elment oda, ismerte a múltat, a jelent és a jövőt. A megváltás munkája nem hasonlítható össze kínjával, amikor népe elutasította, és tanítványai látszólagos tehetetlenségével szembesűlt. Mielőtt a tény megvalósult volna, Szelleme által tudatában volt a közeledő eseményeknek. Bűneink engesztelése az Úr Jézus által, bár bevallottan a legfontosabb cselekedet, de az ő cselekedeteit csak erre korlátozni teljesen téves és helytelen lenne. Természetesen a megváltás csak a feszületen valósult meg, amikor Krisztus a bűnt magán hordozta – ott és csak akkor tapasztalta meg Isten haragját. Másként nem is lehetett volna. De tévesnek lehet azt állítani, hogy Krisztus csak a saját Szellemében tudta előre, hogy kell szenvednie a feszületen, az annyit jelentene, hogy figyelmen kívül hagyja azt, amit el kellett szenvednie, az igazság figyelmen kívül hagyása és a Szentírás megvetése, valamint szem elől tévesztése okán. Ezt jól tudta, hogy az írásnak be kellett teljesülnie. Ez nem egy alkalmi körülményektől függő esemény volt.
Valójában sok keresztényt csak a Krisztus csodáiban rejlő hatalom megnyilvánulása érdekel. A betegségekből való meggyógyítás tényeiben figyelmen kívül hagyták azt az igazságot, amely az Ézs. 53:4: "Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől!". Megcáfolhatatlannak tűnik, hogy ezekben a csodákban nemcsak Isten ereje nyilvánult meg, hanem azt is lehetővé tették annak teljes mélységének megmutatása, aki maga előtt látta a teremtményt, ahogyan Isten teremtette, és ahogyan egy szörnyű pusztító a bűn által milyenné vált. Ezért Jézus képes volt arra, amire a szentek emberi tökéletlenségük miatt nem voltak képesek és nem képesek ma se. Vegyük ismét azt a tényt, hogy időnként az Úr azt akarja, hogy először a lelkünkben tapasztaljuk meg azt a feltámadást az életre, amit aztán a valóságban is megtapasztalunk. És mi ennek az eredménye? Könnyebben viseljük ezt a próbát, mert szellemünk már együtt érezz Istennel? Természetesen nem! Éppen ellenkezőleg, ez az, ami szellemiségünk mértékét bizonyítja. És minél többet megyünk keresztül ezen a próbán Istennel, annál nagyobb az erő és az áldás a bizalom. Ezért, amikor eljön az igazi próbatétel, a halál küszöbén egy külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy mi mindent teljesen nyugodtan észlelünk, és ennek így is kell lennie; és ez azért van, mert már minden világos köztünk és Isten között. Ez bevallom, nagyon felerősíti a megpróbáltatások gyötrelmét; de veszítünk ettől, főleg, ha még van erőnk kibírni a próbát? És ez még a mi kis megpróbáltatásainkra is vonatkozik.
De Krisztus mindent tökéletesen elvisel, és hibátlanul cselekszik. Ezért, mielőtt Lázár feltámadt a sírból, nem látjuk és nem halljuk, hogy isteni hatalomban és fenségben megjelent volna, és előkészület nélkül, úgymond rögtönzött csodát tett volna. Mi lehetne jobban ellentétes ezzel az igazsággal? Akinek kevés fogalma van a történtekről, az mindent tudjon meg róla, mert csak a János evangéliuma írja le ezt a csodálatos eseményt. Isten parancsa elhangzott " Lázár, jöjj ki". Ez nem egy meghívás, hanem parancs Isten hatalmi parancsa, Lázárt nevén szólítja. Ez így van mindenkivel akit az Úr parancsára feltámaszt a halálból személyesen. Mindenkit nevén szólít ma is, akit fel akar támasztani a szellemi halálból az életre, aztán a fizikai feltámadás.
Hírnevéhez persze a leghalványabb kétség sem férhetett. Kétségtelenül Ő Isten Fia, tudja, hogy Atyja mindig meghallgatja őt. Ám mindezek ellenére az Úr elszomorodott és könnyeket hullatott a sírnál, ami hamarosan ereje bizonyítékává vált. Mindez nem akadályozta meg az Urat abban, hogy szellemével megértse a halál értelmét, ahogy ezt senki más sem tudta felfogni. A Szent Szellem pedig a legkifejezőbben közvetíti: "Ő maga is elszomorodott lélekben és felháborodott.". De van egy gondolatom, hogy Jézus könnyei nem a Lázár halála miatt hullottak, hanem az emberiség hitetlensége vagyis azok miatt akiket ő szeretett, látván a hitetlenség gyötrelmeit. Ahogy azt a szent város Jeruzsálem láttán is tette. De mi ez az egész ahhoz képest, ami hamarosan megtörténik vele, amikor Isten elítéli őt a mi bűneinkért?
De mielőtt ez a fejezet lezárulna, megjelenik ennek az isteni bizonyságtételnek az eredménye. Az ember úgy dönt, hogy az Úrnak meg kell halnia; világosabbá válik a farizeusok türelmetlensége Jézussal szemben. Ez korábban is jól ismert volt. Lehet, hogy a komolytalan többség ezt nem veszi észre, amíg meg nem történik, de Jeruzsálem főpapjai és vezetői már jóval korábban úgy döntöttek, hogy megölik. Meg kellett volna halnia. És most az, aki a főpap volt, bár gonosz ember, de nem nélkülözi a benne lakó szellemet, átveszi a szót, és mérvadó ítéletet mond ebben az ügyben, amelyről a 11. fejezet szól. Isten Fiának feltámadási képessége fokozta az ellenségeskedést vele szemben, akinek joga volt halálra ítélni. Jézus megtehette volna ugyanezt Kánában vagy más városban, de ennek nyilvános kinyilvánítása Jeruzsálemben dacolást jelentett az ördöggel és földi ügynökeivel. És most, amikor az Úr Jézus dicsősége oly fényesen felragyogott, fenyegetve e világ fejedelmének uralmát, már nem lehetett eltitkolni a vallási körökben kimondott ítéletet – Jézusnak meg kellett halnia. Meg kellett halnia a feltámadás urának. De ma nem ez a témánk.
De ezután láthatjuk, hogy minden megváltozott, a szerepek megcserélődtek. Isten Fia a Lázár sírjánál feltámasztja a halottat, aztán őt helyezik a sírba. De ott az ő sírjánál nem látjuk azt aki feltámasztaná Jézust, mert Ő maga a feltámadásnak ura. Sem szózat sem parancs nem hangzott el Jézus sírjánál: "Akkor aztán beméne a másik tanítvány is, aki először jutott a sírhoz, és lát és hisz vala. Mert nem tudják vala még az írást, hogy fel kell támadnia a halálból. Mária pedig künn áll vala a sírnál sírva. Amíg azonban siránkozék, behajol vala a sírba;
És láta két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, ahol a Jézus teste feküdt vala. És mondának azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt. És mikor ezeket mondotta, hátra fordula, és látá Jézust ott állani, és nem tudja vala, hogy Jézus az".( János 20,- 8,9..14).
