Gondolatok 2 Mózes 15. fejezetéből.
Előbb ajánlom elolvasni ezt a fejezetet, hogy nyilvánvaló legyen a kép amiről itt szó lesz.
A megelőző fejezetekben követni tudtuk a szabadulást Egyiptomból, a világ ránk nehezedő hatalmától.
Így ez egy teljes szabadulás mindentől, ami ellenünk tud állni. Nemcsak az emberre oly jellemző kegyelem oltalmának reményével járjuk át a világot, hanem a jelen és a jövő ellenségei feletti teljes győzelemmel is. Az első alkalom, amit itt látunk, ennek egy képe vagy alapja, amikor Mózes kimondja a „most” szót.( magyar Károli "akkor") és az Isten általi üdvösségről beszél; és később ugyanabban a fejezetben ismét ezt mondja: „És az Úr megszabadította az izraelitákat azon a napon.” Milyen csodálatos a Szentírás pontossága! Eltekintve a különböző fordítások pontatlanságától. Megjegyezhetjük, hogy Isten megszabadította az izraelitákat a húsvéti bárány éjszakáján, de sehol nem található ilyen megjegyzés. Hiszen akkor ha védelmet kaptak volna, felesleges lett volna a kivonulás, de a szó valódi értelmében nem menekítette volna ki őket. Az üdvösség ellenségeinek nyilvánvaló legyőzését jelenti; Isten feltámadt dicsőségének minden nagyságában, és teljes mértékben kinyilatkoztatta azt a mi javunkra. Világos, hogy itt kegyelem mutatkozott nekik; és közvetlenül ezután halljuk Mózes és Izrael fiainak ünnepi énekét: „ Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett. Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom.” Ez az utolsó mondat nem csak egy hétköznapi kifejezés; ez a Szent Szellem szándékos és helyénvaló megnyilatkozása. Felhívja figyelmünket arra, hogy nem korábban, hanem éppen most beszélhetünk szabadulásról (15. fejezet).
Ezen túlmenően, Isten e csodás cselekedetének számos fontos következménye van, különösen az, hogy bár a Teremtés könyve sokat mond Isten különféle szándékairól és útjairól, nyilvánvalóan nem tartalmazza azt a különleges igazságot, amelyet a Kivonulás könyvében találunk. Ezért, bár ott találjuk az áldozat fogalmát mint olyan, a szövetséget és más hasonló fogalmakat, amelyek kifejezik az Istennel való kapcsolatot, a szó teljes értelmében vett engesztelésről soha nem beszélt a Teremtés könyve. Nem láttam ott semmi ilyesmit. A megváltás alatt nem egyszerűen azt az árat értem, amelyet váltságunkért fizetett, és azt a lehetőséget, hogy Istenhez tartozzunk (nem ez a szó valódi jelentése), hanem ennek a szónak a pontosabb jelentése: Isten megtörte az ellenség hatalmát azzal, hogy megváltott és felszabadított minket önmagának. Ez a megváltás lényege. Biztosíthatlak arról, hogy az üdvözült hívők számára mindkét igazság rendkívül hasznos. A hívő ember váltságdíjat kap, ahogy a Szentírás gyakran mondja, és ahogyan mi is ismerjük. De ennek a váltságdíjnak köszönhetően az Úr rabszolgái leszünk; míg a megváltás eredményeként az Úr szabad népévé válunk . Mint mindig, az ember siet, hogy szembeállítsa az egyiket a másikkal. Nem érti, hogyan lehet valaki szabad és rabszolga egyszerre . De ez az igazság kétségtelen, és az ember mindkét álláspontja világosan ki van fejezve. Az ok, amiért az embernek nehéz összefüggésbe hoznia ezt a két igazságot, abban rejlik, hogy önmagában bízik, nem Istenben, és mindez azért, mert az ember nem akar függeni mások akaratától és szavától. Az embernek csak egy kis gondolkodásra és elmélkedésre van szüksége ahhoz, hogy megértse, nemcsak mindegyik igazság igaz, hanem mindkettő nagyon kompatibilis egymással és összefügg egymással. Nem érthetjük, testvéreim, hogy Isten ellenségének hatalma alatt álltunk? Ennek ellenére, amikor az emberek alárendelték magukat a bűn hatalmának, a megváltás Isten erejének megnyilvánulása lett Krisztusban, ennek megnyilvánulása az Ő nagyságának és szentségének megfelelően, amikor egyetlen követelés sem maradt megválaszolatlanul, minden szükséges dolgot figyelembe vett és egyetlen emberi bűn sem maradt elítéletlenül. És mégis megdicsőült Isten minden jósága, és mi győztesen és szabadon jöttünk ki. Ezért az Úr szabad gyermekei lettünk; és mi történt volna, ha nem Krisztus engesztelése? Ő megtette, de micsoda árat fizetett érte!
Volt valami más és fontosabb Krisztus megváltó művében, ami elpusztította Sátán hatalmát, „hogy a halál által megfosztja őt a halál hatalmától”. Teljesen megfosztotta hatalmától, és mindent megkaptunk Istentől, amire szükségünk van; de ez egy másik gondolat. Nagyon fontos , hogy éreznünk kell közvetlen felelősségünket Isten iránt ennek az új, bensőséges és szent kapcsolatnak megfelelően, amelyet az engesztelés révén kaptunk.
Megvesznek minket egy bizonyos áron, valójában a rabokat veszik meg birtoklás céljából, vagy felszabadítás céljából. A mi Urunk felszabadítás céljából vásárolt ki a bűn rabságából, és az a rab aki hálás lesz ezért, önként marad rabszolga a kiváltójának. Ezt tette Krisztus: " Ha az ő ura adott néki feleséget, és ez fiakat vagy leányokat szűlt néki: az asszony, gyermekeivel együtt legyen az ő uráé; ő pedig egyedűl menjen el. De ha a szolga azt mondaná: Szeretem az én uramat, az én feleségemet és fiaimat, nem akarok felszabadulni: Akkor vigye őt az ő ura a bírák elé, és állítsa az ajtóhoz vagy az ajtófélhez, és az ő ura fúrja által az ő fülét árral; és szolgálja őt mindörökké".(2 Mózes 21,-4,5,6). Az idő rövidsége miatt nem időzhetünk e fontos témánál, csak annyit megjegyezhetek, hogy itt Krisztus mint Isten rabszolgája tükrözi, mi késztette Jézus Krisztust, hogy a végsőkig elmenjen. Ezért mi hozzá tartozunk – nem magunkhoz, hanem hozzá! És nem kényszerből hanem szeretetből Ez a két igazság egyesül a hívőben; abban különböznek egymástól, hogy a világot is „megvásárolta”, mint minden embert benne; bár nem mondható, hogy ezen a világon minden ember üdvözül és megváltott. Engedelmesen elfogadva a Szentírást a hitről azt mondhatjuk, hogy nincs egyetemes engesztelés, de fel kell ismernünk az egyetemes vásárlás igazságát. Ahogyan a Máté evangélium 13. fejezetében olvashatjuk: "Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, ha megtalál, elás, és örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet".
Krisztus vére megvásárolta az egész világot az összes emberrel és más teremtményekkel együtt, akik ott laknak. De miért tanuljuk meg például Péter második leveléből (2. fejezet), hogy a romlott eretnekek elutasították az Urat, akiket nem váltott meg, hanem megvette őket {Az engedélyezett fordítás nem tesz különbséget a kifejezések között, ahogyan nyilvánvalóan kellene "agoradzo" vagy "exagoradzo" - "veszem" és "lutroo" - "beváltom". Isten mindkettőt igazzá teszi Krisztusban a hívő számára; de az elsajátítás határtalan, amint azt az Újszövetség görög nyelvű tanulmányozása állítja, aki alázatos lélekkel olvassa az Igét. Eközben a szabadításnak megvannak a maga konkrét céljai.} . Az Úr tulajdonává tette őket: részévé váltak annak, amit a vérével vásárolt magának . Ők Izraeliták maguk sem ismerték fel ezt, mint minden hitetlen, ezért nyilvánvaló közönnyel, sőt megvetéssel kezelték az Úr követelményeit. A hívő ember nemcsak Krisztus drága vére által megváltott, hanem az ördög hatalmától is megszabadul, amelyet itt Izrael jelképez. Ezért ez a két igazság nyilvánvaló és összefügg egymással. Az egyik az, hogy az ördögnek már nincs joga hozzánk, nem uralkodhat rajtunk , a másik pedig az, hogy az Úrnak minden esetben minden joga van hozzánk, nem csak az övéihez. Elismerjük tehát Istenünk irgalmát és bölcsességét, amint az ezekben az igazságokban megnyilatkozik.
Amit Krisztus tett, az jó nekünk és Isten dicsőségére; de van valami, amit meg kell jegyezni a megváltás eredményeként. Ez már ebben a fejezetben is észrevehető, bár más fejezetekben részletesebben kifejtésre került. Isten a megváltás után nyilatkoztatja ki magát „fenséges szentséggel”, amit még soha nem tett meg. Nem valószínű, hogy bárki is elhiszi (kivéve persze, ha korábban soha nem nézett bele a Bibliába, és nem hajolt meg annak igazsága előtt), hogy Isten meg tud írni egy egész könyvet, és még soha egyetlen szót sem szólt a szentségről. Még egy teológust is meglephet, hogy Istennek nem kellett volna a szentség témáját érintenie egy olyan igazsággal teli könyvben, mint a Teremtés (Genezis)? De amikor teljesen megbízzunk az igazságban, anélkül, hogy különösebben belemennénk a teológia fortélyaiba, amikor megpróbálunk elmélyülni az isteni lényegében, és nem csak abban a tudományban, amelyé az ember alakította, megfosztva ezzel eredendő szépségétől, varázsától, amikor figyelmesen olvassuk az Igét, hogy rájöjjünk, a szentség témája a Szentírásban annyira függ a megváltástól, amennyire lehetséges, hogy Isten valóban köztünk legyen. De hogyan jöhetett el volna hozzánk, amíg a bűn engesztelést nem kapott? És hogyan tűnhet el a bűn a megváltás előtt, hogy Isten nyugalmat találjon az emberek között?
Itt, a szemünk előtt Izrael egyiptomi fogságból való szimbolikus kiszabadítása - ennek legnagyobb és legteljesebb jelképe az Ószövetségben - azonnal (minden további információ hozzáadása nélkül) megtudjuk, hogy Isten fenséges a szentségben, és azt is, hogy készen áll a lakhelye. És még egyszer mondom, ez nem egy mellékmondat, csak futólag mondva, hanem közvetlen hatással van arra az igazságra, amely most először tárult fel előttünk. „Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyűl magadnak készítél, szentségedbe Uram, melyet kezed építe. Az Úr uralkodik mind örökkön örökké.”
Tehát azonnal megtudjuk Isten lakhelyét népe között, miután megtaláltuk a megváltás élénk jelképét.. Most a gyülekezetben ez a legáldottabb formát ölti. És nem azért, mert Isten nem telepedett meg egyhamar népe közé, hanem elhívásunk sajátossága abban rejlik, hogy nem várunk ránk jellemző örömöket, hogy Krisztusban mindenünk megvan most, mielőtt a mennybe mennénk, a Szent Szellem ereje. Elvileg mindenünk megvan, itt a földön. Birtokolhatjuk azt is, ami a mennyé, amíg a földön vagyunk. És nem várunk mást, mint magát Krisztust, hogy személyesen vigyen fel minket a mennybe. Persze ezt sokan aligha fogják megérteni. Kétségtelenül van még remény; mert mi még mindig szenvedünk, és maga Krisztus ment el, hogy helyet készítsen nekünk, és újra eljön, hogy magához vigyen, hogy együtt dicsőüljünk. Minden ígéret benne „igen” és „ámen” – Isten dicsőségére rajtunk keresztül. Egyetértek veled, hogy az én testem még nem változott át, és a tied sem; de összehasonlíthatatlanul többre tettünk szert, mintha csak a testünket változtatná meg; megtaláltuk magát Krisztust, vagyis megtalált téged és engem, és feltámadt Isten színe előtt a mennyben. Ezért a testi változás egyértelmű következménye annak, ami már megvan, hiszen Krisztus a mennyei dicsőségben, mint Isten megváltásának és igazságának gyümölcse, az alapja mindannak, ami Istent dicsőíti és örökké áldást ad, nemcsak az ószövetségi szenteknek és a gyülekezetnek, hanem Izraelnek, nemzeteknek, embereknek, föld, ég és minden , ami mindennek a nagy középpontjának a köre. Benne összpontosul annak a változásnak minden ereje, amely a kellő időben bekövetkezik, mert ő az első a dicsőséges aratás gyümölcsei közül.
Ugyanez vonatkozik minden más igazságra; és többek között azt , hogy Isten nem várja, hogy megjelenjünk neki a mennyben, hanem köztünk telepedett meg, lakhelyévé tesz minket, amíg a földön vagyunk.ami összehasonlíthatatlanul nagyobb bizonyítéka az ő szeretetének és Krisztus megváltásának tökéletességére, mintha megvárná, amíg valóban átváltozunk és a mennybe kerülünk, mert ebben az esetben leszállt közénk, bármik is legyünk. De olyan helyzetben találjuk magunkat, hogy sajnos, méltatlanok a gondolatunk, érzéseink, beszédünk és cselekedetünk egy ilyen lakhelyhez; és mégis, mindennek ellenére leereszkedik ide, hogy bennünk lakjon, aki nyitott az Ő szavára. Ha ily módon bennünk lakozik, akkor ez nem e egyike azon nagy igazságoknak, amelyeket hitünkben és mindennapi életünkben valósítsunk meg? Amikor az ő gyülekezeteként összegyűlünk, nem szabad-e emlékeznünk arra, hogy nemcsak Krisztus testének tagjai vagyunk, hanem a Szent Szellem által Isten lakhelye is? Ha ezt a hitben betartjuk, gyakorlatilag kiálljuk a lélek próbáját; sajnos ez ma ismeretlen a gyülekezetekben.
A fejezet utolsó része egy másik témával foglalkozik. Miután legyőzte az egyiptomiakat, Mózes elvezette Izrael fiait a sivatagba, ahol nem volt víz. Első pillantásra nagyon furcsának tűnhet, hogy az áldás után az emberek először egy sivatagban találják magukat, ahol nincs víz, és amikor végre találnak vizet, az olyan keserűnek bizonyul, hogy nem is tudják meginni, ezért is nevezik: Márának. „És zúgolódik vala a nép Mózes ellen, mondván: Mit igyunk? Ez pedig az Úrhoz kiálta, és mutata néki az Úr egy fát és beveté azt a vízbe, és a víz megédesedék. Ott ada néki rendtartást és törvényt és ott megkísérté.” Isten megmutatta nekik, hogy a Krisztusban való megváltás kiváltsága és ereje egy dolog, de más a megváltásból fakadó gyakorlati cselekvés szükségessége. De most szembesülünk hogy mindezt valóban próbára teszi; és az igazi lehetőség a megkeserűsítésre, hogy Krisztushoz forduljunk. Ellenkező esetben vagy egyáltalán nem találunk vizet, vagy olyan keserű lesz, hogy nem lehet meginni. Ezért a mindennapi életben meg kell valósítanunk magunknak a halált és a feltámadást, tudva a gyakorlatban, hogy mi is a sivatag, valamint sürgősen szükség van minden lehetőségre, hogy ha viszontagságos és bármely körülmények között, amelyekben élünk, felbátorodjunk. Mindent Krisztusnak köszönhetünk.
Ezt a tesztet követően rengeteg erősítést kapunk. Milyen jellemző az Úrra! „És jutának Élimbe, és ott tizenkét forrás vala és hetven pálmafa; és tábort ütének ott a vizek mellett..”
Azonban nehézségek adódtak az úton. Három napja az izraeliták úton vannak víz nélkül. Amint úgy tűnik, ezek a szabadulás szomorú következményei. És ezért vizet keresnek, de az keserű. Ha az izraeliták számára a halál szabadulást jelentett az ellenség hatalma alól, akkor meg kell tanulnunk a saját magukra gyakorolt hatását. Igaz, keserű a léleknek, de a kegyelem által megújít és életet ad, mert mindebben benne van a szellemi élete. Ez a halál és a feszületre a test rá helyezése valójában a szabadulás után következik be, de a fa kétségtelenül felfeszített Krisztus sorsa a fán, édessé teszi a vizet, megkönnyebbülést hozzva.
Ezt követően tizenkét forrásról és hetven datolyafáról ismerkedünk meg. Úgy tűnik számomra, hogy ezek a számok azokat az élő forrásokat és menedéket szimbolizálják, amelyeket Isten választott eszközökkel készített elő népe vigasztalására {Az Úr ezeket a számokat használta, amikor tanítványait misszióba küldte az izraelitákhoz, a 12 apostolok és 70 tanítványok}.
