„Én vagyok az út, az igazság és az élet” JÉZUS KRISZTUS mondta tanítványainak.
A mai világban sokan keresik az utat. Az utat, amely ilyenolyan istenhez, a megvilágosodáshoz vagy ki tudja, milyen remélt célhoz juttatná el őket. Sokan nem is tudják, hogy hova szeretnének pontosan eljutni, egyszerűen csak érzik, hogy az az út, amelyen és ahol éppen járnak, nem a jó út és nem a megfelelő minőség számukra. Szeretnének fejlődni, tanulmányozzák a különféle vallások tanait, alternatív utakat keresnek és találnak a saját vallásuk, istenük meghatározásához, és végül sokan közülük eljutnak oda, hogy nem áll össze a kép. Eljutnak egy láthatatlan sorompóhoz ami gátolja a további felismerést. Esetleg érzik, hogy a világkép, amely kialakult bennük nem teljes, vagy nem összeegyeztethető néhány olyan tétellel, amelyet egyébként igaznak gondolnak. Ez a néhány tétel, nem illik sehogyan sem a képbe, amelyet megalkottak és ez zavart okoz bennük. Keresik az igazságot, és a keresés közben egyre inkább belegabalyodnak a sűrűbe. Pedig az igazság, – ahogyan az lenni szokott – most is ott van az orruk előtt. Nem ajánlok hát itt és most egyebet neked drága testvérem az Úrban, mint azt, hogy gondolkodjunk együtt tovább. Tudom, te eddig is ezt tetted. De vajon mire jutottál? Gondolkodtál-e már például azon, hogy maga a gondolkodás mi fán terem? Hogyan, miképpen működik? Honnan érkeznek a gondolataink, ki vagy kik sugallják őket és miért? Vagy, talán a saját elménk szüleményei azok? Mi teremtjük meg azokat? Milyen érdekes jelenség az, amikor eszedbe ötlik egy gondolat, utána pedig, akár pillanatokon belül, ahogyan jött, úgy el is illan. Vagy mitől van az a bosszantó jelenség, hogy megragad elménkben egy dallam, akár egy idióta kis nóta, és egyfolytában azt dúdolgatjuk, nem tudván szabadulni tőle annak ellenére, hogy már bennünket is bosszant? Vajon miként lehetséges ez? A gondolataink (valahonnan) eszünkbe jutnak. Jutnak, tehát nem mi teremtjük őket. Mi vesszük ezeket a gondolatokat egyfajta vevőkészülékként és eldöntjük mi az, amit integrálunk a tudatunkba és mi az, amit nem. Mi az, amelyet tovább gondolunk és mi az, amellyel nem foglalkozunk. Sejtem, hogy ez így elsőre sokaknak vadul hangzik, de ez csak azért van így, mert a földi ember tökéletesen bele van süllyedve az anyagba, nem érzékeli az őt körülölelő Isteni valóságot, a teremtés teljes valóságát, csak annak egy egészen parányi kis szegmensét. Így nem meglepő, hogy magát egy szimpla anyagi lényként, egy mindentől elkülönülten létező individuumként fogja fel. Ha elfogadnánk azt a tényt, hogy a bennünket körülölelő univerzum egy végtelen információ óceán, leírhatatlan mennyiségű gondolkodó lénnyel, amelyek mindannyian fejlettségüknek megfelelő, így különböző szintű mentális kapcsolatban állnak egymással, mindjárt életszerűbbé válna a fenti állítás. Tehát a saját minőségünknek és képességeinknek (alapbeállítottságunknak) megfelelő gondolatokat veszünk folyamatosan, és ezeket kisajátítva (a magunkénak tulajdonítva), majd tudatunkba építve alakul ki véleményünk a világról, a bennünket körülvevő dolgokról, napi ügyeinkről. Ez is most történik olvasás közben, hiszen ez is információ nem tudás. Mi azonban ezeket a gondolatokat nem teremtjük, csak válogathatunk belőlük. Ez a mi evilági kompetenciánk. Hogy dönthetünk, de ez is egy szubjektív dolog. Kell is döntenünk, ez különböztet meg bennünket leginkább az állatoktól, hiszen az ő döntéseik pontosan meghatározhatóak előre azoknak, akik ismerik az ösztöneiket és a viselkedésmintáikat. Ha egy medvét felbosszantasz, borítékolható, hogy ki fog filézni. Az ember azonban más, habár vannak állati ösztönökkel bíró emberek is akik képesek megölni embertársaikat ha felbőszítik őt. Tudatosan és meggyőződés alapján is dönthet.
Mi megkaptuk a szabad akarat lehetőségét és jogát még a kezdetben, így is volt a pre egzisztenciális világban, de ez a szabadnak tűnő akarat már mások befolyása alatt van a bűnbe eséstől kezdve. Bizony, nem kellett volna ennek így lennie, de ezt választottuk. De nekem ezzel kapcsolatban vannak más kimerítőbb gondolataim, amit most nem idézhetek. A kontextus kedvéért fejeztem ki magam. Miért nem kellett volna így lennie? Kísértésbe vittek bennünket és nem tudtunk ellenállni annak. Hát most döntenünk kell és viselni döntéseink következményeit az ádámi természetünkben. Hiszen optimális esetben az ember e világi „élete” egy fejlődési folyamat kell, hogy legyen. Amelyben ugyancsak optimális esetben, egyre bölcsebbé válik. Szándékosan nem azt írtam, hogy nagyobb tudásúvá, mert az bizony nem feltétlenül üdvös meglátásom szerint. A tudás relatív fogalom és kétélű fegyver. Könnyen megsebzi és a romlásba taszítja azt, aki úgy véli magáról, hogy tudós ember.
A tudás a hit, ha Istentől származik, az biztosan arra vezet, hogy megtalálja az igaz utat. Nem a vallások dogmáiban, hanem Jézus Krisztus személyében. Ez egy sokkal magasabb szintre emeli azt aki erre az útra lépett. Sőt ő a hite által már beültetett a mennyeknek országában még ha ezt nem is tudja érzékelni, de hisz benne.
PÁL LEVE LEVELE AZ EFÉZUSIAKHOZ 2:4-8 CSIA
“Ámde az Isten, minthogy gazdag könyörületben, nagy szeretetéért, mellyel minket akkor szeretett meg, amikor eleséseink miatt még holtak voltunk, a Krisztussal együtt megelevenített – a kegyelem mentett meg titeket. Vele együtt fel is támasztott, és vele együtt a Krisztus Jézusban beültetett a mennyeiekben, hogy jóságos voltában az ezután következő korokban kegyelmének mindent felülmúló gazdagságát a Krisztus Jézusban megmutassa rajtunk. A kegyelem mentett meg titeket a hiten keresztül. És ez nem tőletek van, Isten adománya.”
Tehát gondoljunk bele, a mi döntésünk a meghatározó az életünkben? - avagy Isten kegyelmi akarata aki meg is mutatta az utat aki Krisztus.
