„Isten és közöttem állok Én.”
Hogyan értelmezzük ezt az állítást? Az Úr és a belső lény, a szellem, a fénylény (aki valójában vagyok) között állok ÉN. Vagyis az egom. Hiszen a legtöbb ember e világban az egojával azonosítja önmagát. Nos, azt gondolom, ez az igen lényeglátó és bölcs mondat magában hordozza mindazt, amit erről tudnunk kell. Én ettől függetlenül érzek magamban késztetést arra, hogy ezt a témát némileg alaposabban kifejtsem, hát ezt teszem. Azért, mert a legtöbben az önszeretetben élnek mindezt úgy, hogy fogalmuk sincsen erről.
Mert az önszeretet nem csak a kirívóan és a valóban feltűnően egoista emberek sajátja, hanem szinte általános jellemvonás a mai világban. Aki pedig önszeretetben él, az nem juthat be az Isten országába. Ahhoz, hogy kiemelkedjünk az önszeretet csapdájából, el kell jutnunk arra a szintre, hogy másokért, testvéreinkért, felebarátainkért, hogy legalább egy kicsivel többet tegyünk, mint önmagunkért. Mai nyelvre lefordítva ez úgy néz ki, hogy életünk során legalább ötvenegy százalékos teljesítményt kell elérnünk mások szolgálatában ahhoz, hogy kikerüljünk az önszeretet csapdájából. Elsőre ez nem is tűnik nehéznek, ráadásul magunkra így is jut még negyvenkilenc százaléknyi önzés. Ez tehát, bár lehetséges, hogy sokak számára nem tűnik túl nehéz feladatnak, a mai ember számára szinte mégis megoldhatatlan kihívást jelent. Olyan mértékben csak magunkkal vagyunk elfoglalva, hogy észre sem vesszük már ennek a jeleit. Minden gondolatunk, de az bizonyos, hogy gondolataink jelentős többsége, rólunk, önmagunkról, a saját dolgainkról, ügyeinkről, vágyainkról, törekvéseinkről szól. És ezt teljesen normálisnak is vesszük. Ugye? Mi a baj ezzel? Ki törődne velem, ha nem én saját magammal? Ha én nem teszek jót magamnak, senki más sem fog. Így gondolkodik a mai ember és igyekszik is minden erejével önmaga kedvében járni. Dolgozz magadon, mert más nem fog helyetted. Ez így is van, de a „dolgozz magadon” egyik legjobb módszere a másokkal való törődés, a mások szolgálata, hiszen másokon keresztül Istent szolgálod.
Ez nagyon nagy mértékben fejleszti azon tulajdonságaidat, amelyek közelebb visznek az Úrhoz. Szeretet, figyelmesség, türelem, empátia, alázat, s a többi. Gondoskodni másokról, törődni másokkal, segíteni másokat. Ugye, nem ez az igazán megszokott magatartásforma a mai világban? Persze, vannak példák erre, de gondolj bele! Mennyire általánosak ezek a példák? És akik ezt teszik, azok miért teszik ezt? Már az is kirívó eset, amikor valaki hajlandó minden érdek nélkül egy „idegennek” segíteni. Azért előfordul ilyesmi. Egy beteg gyermek gyógykezelésére, vagy hasonló célra összeadnak az emberek pénzt, szép dolog. Azt azután valaki vagy ellopja vagy nem, de legalábbis egy kicsit lecsíp belőle, mondjuk kezelési költség címén. Hiszen ugye, senki sem dolgozik ingyen. Senkinek sem adnak a boltban kenyeret a két szép szeméért.
Mennyi ilyen mondásunk van, amellyel ugyebár az önszolgálatot próbáljuk igazolni. Tehát jó esetben valaki már tart ott, hogy hajlandó nemes vagy annak vélt célra adományt nyújtani. És azután? Jóleső érzéssel a legtöbben hátradőlnek és büszkék magukra, hogy milyen nemesen cselekedtek. Megvolt a napi jó cselekedet. Vagy a heti. Havi? Éves? És ezek az emberek magasan az átlag felett állnak. A legtöbben még a családtagjaikat sem hajlandóak segíteni. Elmennek az utcán fekvő ember mellett, de úgy, hogy észre sem veszik az elesett nyomorultat. Vagy ha mégis, hát undorodva és felháborodva elfordulnak, hogy hogyan mer ez a szerencsétlen nyomorult éppen ott fetrengeni, ahol ők járnak. Tessék, most belerondított az utcaképbe, meg a napjukba is. A jobb érzésű esetleg odadob egy kis pénzt, de ez is ritka. Tehát az emberek menetelnek egész életük során, és végig, egész idő alatt, úgy kilencven – kilencvenöt százalékban a maguk ügyeivel vannak elfoglalva. Bizony, ilyenek a számok. Ebből is kitűnik, hogy milyen hihetetlenül nagy kihívás elérni, az ötvenegy százalékos szintet mások szolgálatában. Soknak tűnik a fenti állításom az önszolgálat mértékét tekintve? Nézzük meg együtt! A legtöbben azt hiszik, hogy a napi teendőik során a legtöbb dolog, amit végeznek, átlagos, semleges tevékenység, pedig ez nem így van.
Nézzünk meg egy átlagos munkába járó ember példáján keresztül egy ilyen napot! Az ember reggel felkel. Kávézik, tisztálkodik, végzi a szokásos reggeli rituáléit. Megpróbál informálódni olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek a napi teendőivel vagy az éppen aktuális ügyeivel kapcsolatosak. Esetleg reggelizik, majd elindul munkába. Dolgozik átlag nyolc órát. Ezután vagy elmegy egy kicsit kikapcsolódni, sportolni, vásárolni, vagy egyből hazamegy, ahol megint csak olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek vele kapcsolatosak, őt érdeklik. Ami a hobbitevékenységet illeti, az egyenlő a magunk szórakoztatásával. Akkor is önszolgálatnak minősül, ha egyébként teljesen ártalmatlan és senki mást nem zavar. Ha például egy gyönyörű kertet gondozunk, amelyben rajtunk kívül sokan mások is örömüket lelik, növényeket ápolunk ebben a kertben, még ez is önszolgálatnak minősül, hiszen ha mi ezt nem szeretnénk, nem is tennénk. Csak azért, hogy mások örömüket leljék benne, csak azért, hogy a gondozott növények jól érezzék magukat, nem dolgoznánk ebben a kertben egy percet sem. Azért tesszük, mert mi szeretjük ezt tenni. Így tehát ez is önszolgálat. Végül eljön az este, emberünk lefekszik, másnap pedig ugyanez kezdődik elölről. A leírt nap teljes, azaz legalább kilencvenöt százaléknyi, de inkább több önszolgálatban telt. Csak azért nem száz százalék, mert lehet, hogy főzött egy kávét valakinek (úgy, hogy ő nem ivott, mert ha úgy teszek valamit, hogy annak a tevékenységének a hasznából én is részesülök, az már nem számít mások szolgálatának), esetleg segített a szomszéd néni kosarát hazavinni a boltból vagy felcipelni az emeletre (de nem azért, mert azt reméli, hogy a Mari néni ezért majd megint megkínálja abból a finom sütiből, amiből a múltkor is adott egy fél tepsivel, mert ha számítás vagy elvárás van a dolog mögött, megint csak nem ér semmit) tehát általában azért többeknek becsúszik egy-két százalék napi szinten, amelyre rá lehet fogni, hogy mások szolgálatában eltöltött idő volt, de maximum ennyi. Nem szándékom túlságosan elveszni a részletekben, de a kávés példához még engedtessék meg annyi kiegészítés, hogy ha kifejezetten azért főzök kávét, hogy valakit megitassak, megkínáljak vele, de a maradékot ahelyett, hogy kiönteném inkább megiszom, az is mások szolgálatának minősül. Mert egyébként a magam örömére nem főztem volna meg azt a kávét. Érzed a finom különbséget? Ha én is kívánom, és azt mondom annak az embernek, hogy „gyere, főzök egy jó kávét és együtt megisszuk, az már önszolgálat. Erről ennyit. Ha van gyereke az embernek, akkor a gyermekre fordított idő, ha csak rá figyel, csak vele törődik, az teljes értékű szolgálat másért. De ha úgy játszom a gyerekkel, hogy közben fél szemmel a tévét, újságot, az okostelefonomat vagy a tablettámat nézegetem, csak testben vagyok vele, akkor kuka. Akkor csak mellette vagyok nem pedig vele. Az sem számít mások szolgálatának, ha például valaki egy étteremben szakácskodik, és egész nap másoknak főz. A pék, aki kenyeret süt sem másokat szolgál, a rendőr sem a közt szolgálja, és így tovább. Ezek az emberek mind-mind önmagukat szolgálják, mivel, amit tesznek azt nem önzetlenül, segítő szándéktól vezérelve, hanem pénzért teszik, magyarul ellenszolgáltatásért cserébe. Csak az számít mások szolgálatának, amelyért nem várunk és nem kapunk cserébe semmit. Persze –mivel az Úr maga az igazság –, ezért kapjuk a legtöbbet, csak nem itt az anyag világában a földi létben, hanem a valódi, azaz a szellemi létben. Bár ez sincs teljesen így, hiszen az Úr az önzetlen embereket már itt a földi létben is esetleg kimagaslóan jutalmazza, de a valódi jutalom csak akkor jön, amikor földi pályafutásunkat lezárjuk. Akik a humanitárius adományokat osztogatják és abból ők maguk is jól megélnek, az is ebbe a kategóriába tartozik.
Ha másokat szolgálunk, azzal az Urat szolgáljuk és nem önmagunkat, az Úr pedig nagyon gáláns, Ő aztán nem marad adósa senkinek, sőt!
Igen magas kamatokat ad minden nemes cselekedetért. De csak azokért, amelyek szívből jönnek és jó szándékból erednek. Azaz Őbelőle, mert minden jó, amely az emberből fakad az Úrtól származik. Sok ember gondolja azt, hogy amikor jót tesz, az önmagából való jó, hogy az a saját cselekedete. Ez nagy tévedés! Ha valaki ezt gondolja, azt megint csak az önszeretete sugallja neki. Önelégültség esete forog fenn ilyenkor. Minden jó, így a jó cselekedetek is az Úrból származnak. Az ember, amikor jót cselekszik, a lelkiismeretére hallgat, amely nem más, mint az Úr szava. Az szól a lelkéből. Aki gonoszat cselekszik, az pedig a pokol sugallatára hallgat. Az komoly probléma amikor ha jót cselekszik elégedett önmagával. Hálát adni Istennek sokan el is elfelejtik.
“Szeretett testvéreim, ne tévelyegjetek: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosság Atyjától száll alá, akinél nincs változás vagy változásnak árnyéka. (Jak 1, 16-18) “De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad mellette, és nem feledékeny hallgató, hanem tevékeny cselekvő, az boldog lesz tetteiben.” (Jak 1)
“ A tiszta és szeplő nélküli istenfélelem Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket nyomorúságukban és szeplőtelenül megőrizni magunkat e világtól.” (Jak 1).
Azt nem állítom, hogy mindenkinek ezt kellene tennie. Az Úr gazdag adományaiban, de Ő tudja csak megszabni kinek mennyit osztott, attól pedig maradéktalanul elvárja, hogy cselekedjen nem kötelességből, hanem mint gyermek aki szereti az Atyát.
Nagyon sokan tevékenykednek keresztényi alapítványok keretében, az árvákról gondoskodnak az elhagyatott emberekről és özvegy idősek otthonokban járnak, de ha szeplőtelenül nem őrzik magunkat e világtól, akkor nem Istentől van a cselekedetük, hiszen a világi módszerekkel beviszik a világi atmoszféráját. Nehéz ezt megítélni, de kinek a dolga ma az, hogy ítélkezzen?
Ez a cikk is csak arra való, hogy gondolkozunk el rajta, az ego inditattásából vagy Isten a mi Atyánk gondoskodott arról, hogy tegyük meg azt amit Ő előre megalkotott, megadta a lehetőséget, hogy cselekedjünk jót másokkal.
