"Harmadszor is szólította az ÚR Sámuelt. Ő pedig fölkelt, Élihez ment, és azt mondta: Itt vagyok, mert hívtál. Akkor értette meg Éli, hogy az ÚR hívja a gyermeket". (1Sám 3, 15).
Az ótestamentumban sok olyan epizód van ami tanulságos a mi életünk számára. Ebben az esetben a gyermek Sámuel az aki részletesen ábrázolja a tapasztalatlanságot. Gyermek létére Sámuel Isten szolgálatára volt kiválasztva, de az Úr hangját még nem ismerte, mert még személyesen nem szólt hozzá az Úr. Látjuk Sámuel Élihez való kötődését, mert amikor az Úr hozzá szólt Sámuel azt gondolta, hogy Éli szólt hozzá. A hitbeli életünk kezdetén emberek tanubizonyságát hallgatjuk többnyire. A tanult és tapasztalt hívő testvérektől várjuk az igét és annak magyarázatát. Persze, hogy így van ez mindig és ez jó is, mert az Úr felhasználja a közösséget arra, hogy támogassák egymást a testvérek, nem hatalmaskodva felettük.
A valós élet az Úrban egyenes kapcsolat révén jön létre. Amikor felismerjük Isten hozzánk intézet szavát, még ha azt ember vagy angyal által mondja felénk vagyis nekünk, akkor ismerjük fel, hogy mindeddig isten gyámsága alatt éltünk, de eljött a pillanat amikor hitünk megerősödött és Isten közvetlen vezetése irányítja járásunkat. Sokszor tapasztalhatjuk, hogy amikor egy testvér szolgál az igében, mintha rólam beszélne, vagy nekem szólna. Pedig az igehírdetőnek halvány fogalma sincs, hogy kinek a szívét érinti meg az általa kimondott szó. Isten az Úr embereket használ arra, hogy az út kezdetén eligazítsa járásunkat. Persze itt vannak csapdák és tőrbe is csalhatják a nem Istent szolgáló emberek a hiszékeny újdonsült hívő lelkeket. De erre az Úrnak gondja van, hogyha időre be is vannak csapva, az Úr hatalmával, úgymond kézi vezérléssel kivezeti a hű lelkeket a sötétségből. Éli története elég súlyos következményeket tár fel, de ez még nem jelenti azt, hogy nem volt Isten szolgája, ha látása megfakult és reakciója tompa lett korára tekintettel, de tapasztalt volt és nem hagyta el Isten házát és Isten ládájának őrzője maradt. Ő volt mégis az aki Sámuelt a helyes irányba tanácsolta, Isten az idős testvéreket is felhasználja a megigazulásra. A szent írásban a vének jelképezik a Gyülekezet oszlopát vagy gerincét Isten házában.
Ha egy hívő Krisztust követő a kezdeti útján még a testvérekre hagyatkozik, az Úr előbb utóbb személyes kapcsolatba vezeti mindazokat akik közel vannak hozzá, vagyis "Isten ládája" mellett élnek. Itt Sámuel esetében értékes tanulságot fedezhetünk fel, hogyan fejlődik és növekedik hitünk, mikor tudatossá válik elhivatásunk, amit mi gyermeki állapotunkban nem ismerünk fel, ugyanakkor nem hagytuk el Krisztust, mégha nem is értettük a szavát. Ez így volt a tanítványokkal is, akik mellette maradtak. Ez az eleve kiválasztottság tényét ismerteti velünk, hiszen mi könnyen felfedezhetjük a már leírt szövegből, hogy Sámuel már az anyja méhétől volt kiválasztva erre a szolgálatra, de Sámuel mit sem tudott erről.
Így van ez mindenkivel akik Isten szolgálatára voltak kiválasztva. Így volt ez Dáviddal és elsősorban Jézussal is.
Ezért legyünk irgalmasak a testvérekhez és elnézőek a gyermetegesen viselkedőkhöz, mert mi is olyanok voltunk kezdetben. Igaz senki sem mondhatja magáról, hogy most már gazdag vagyok, senkire és semmire nincs szükségem. Hiszen aki az Urat ismeri, az mindig szellemi szegénységben él, koldus marad mindaddig ameddig látja Isten határtalan bölcsességét és dicsőségét, mégha a mennyeknek országában a feltámadás után meglátja Isten dicsőségét akkor is az marad, mert Isten felfoghatatlan gazdagsága nem mérhető össze egy teremtménnyel sem. Pál apostol így ír erről, aki nagy kijelentéseket kapott az Úrtól, ez ránk is vonatkozik, akik az átlagosnál többet kapott az Úrtól, hogy ne bízza el magát, mert a test hajlamos a dicsekvésre.
"…..és hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bízzam magam, tövis adatott a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bízzam magam.
Háromszor könyörögtem az Úrhoz, hogy távozzék el ez tőlem, de ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben azért az én erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem". (2Kor 12, 7-8).
