Jézus, Poncius Pilátus előtt.

 

Jézus, Poncius Pilátus előtt. 

"Amíg az ítélőszékben ült, (Pilátus) felesége azt üzente neki: Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta!

A főpapok és a vének pedig rávették a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el.

Amikor a helytartó azt kérdezte tőlük: „A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam nektek?”, azt válaszolták: Barabbást.

És mit tegyek Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? – kérdezte tovább Pilátus. Erre mindnyájan azt mondták: Feszíttessék meg!

De mi rosszat tett? – mondta a helytartó, mire azok még inkább kiáltoztak: Feszíttessék meg!

Amikor Pilátus látta, hogy semmire sem megy, sőt még nagyobb zavargás támad, vizet hozatott, megmosta kezét a sokaság szeme láttára, és így szólt: Ártatlan vagyok ez igaz ember vérétől. Ti lássátok!

Erre az egész nép azt mondta: Az ő vére rajtunk és a mi fiainkon!" (Máté 27,-19..25).

 

Urunkat már nem látjuk tanítványai között. Eljött az ő órája, és most egy ellenséges világ hatalmában van, a főpapok, uralkodók, katonák és emberek között. Milyen gonoszságra vetemedet az ember, olyan alacsonyra esett, a mindenkori mélység sötétség birodalmába! Voltak a zsidóknak saját tanúik, akik azonban nem tettek vallomást. A bukás mindenütt megtalálható volt, még a rosszindulatban is, nem az ember akaratából, hanem a gondviselés akaratából. És csakis az Isten uralkodott mindenen. Ebben az éles sorsdöntő helyzetben világosan láthatjuk az Isten megdönthetetlen tervét. Tehát most Jézust nem az ő bizonyságtételük, hanem a sajátja ítéli el. Hát nem meglepő?! Még ahhoz is, hogy halálra ítéljék, szükségük volt Jézus bizonyságtételére; önként vállalt vallomása meghallgatása nélkül nem ítélhették halálra. Jézus az igazságról tanúskodva, mégis görcsösen, végigvitték aljas tettüket, és ami kétszeresen szörnyű, a főpap és az uralkodó jelenlétében tették ezt. Poncius Pilátus, felesége tanácsa, ami uszításnak is lehet venni öntudatlanul, mert ellenkezett Isten akaratának, (mert az Úr gondoskodott arról, hogy ez eleve elrendelt tanúságtétel legyen), és ugyanakkor túl jól látja, a zsidók gonoszságát és az elítélt ártatlanságát, Poncius Pilátus elismeri, hogy foglya ártatlan, és mégis engedi magát meggyőzni az ellenkezőjéről, ellentétben a józan ésszel és a római akkori joggal ellentétben, azoknak a vágyai szerint ítéletet hoz, akiket maga megvetett. És még egyszer, mielőtt Jézust  megfeszítik, a zsidók felfedik erkölcsi jellemüket, mert amikor egy erkölcstelen pogány választás elé állítja őket – hogy Jézust vagy Barabást engedjék szabadon, akkor sürgősen követelik (nem a papok ösztönzése nélkül) engedd el az aljas rablót és gyilkos Barabbást. A zsidókat, Isten népét ilyen érzés töltötte el királyuk iránt, hiszen Ő Isten Fia volt, a Létező (Jehova), és nem egyszerű ember. Pilátus keserű iróniával, de Isten akaratából írta alá az ítéletet: – Ez Jézus, a zsidók királya. De nem ez volt az egyetlen bizonyíték, amelyet Isten adott. Mert a hatodik órától a kilencedikig sötétség borult a földre. És amikor Jézus nagy hangon kiáltva "Bevégeztetet", valami bekövetkezett, ami különösen megütötte a zsidók lelkét. A fátyol a templomban tetőtől talpig kettészakadt, a föld megremegett, a kövek széthasadtak és a halottak feltámadtak. Mi lehet ennél szörnyűbb Izrael számára? Jézus halála halálos csapásnak bizonyult a zsidók vallási rendszerére, amelyet kétségtelenül az ég és a föld Teremtője mért rá. És ez volt a kezdet a szentélyek rombolásának, K. U. 70-ben meg a heródesi templomot porrázúzták a rómaiak. Ezekután sorra jöttek a szenvedések és szétszórása a népnek a mai napig. 

 Most már késő lett volna megváltoztatni szavukat, "Az ő vére rajtunk és a mi fiainkon!", igy teljes felelősséget vállalva nem csak magukra hanem az őket követő nemzedékekre. Ha Pilátus aki elvégre közömbösséget tanúsított Jézus iránt és megmutatta ki az úr a házban, a zsidóknál ez húsbavágó fontosságú volt, mert szilárd makacsság  és görcsös kapaszkodásuk a hatalomért, elvakította őket. 

De még ezelőtt történt valami ami ugyancsak fontos. 

"Akkor Júdás, aki elárulta őt, megtudta, hogy elítélték az Urat. Megbánta tettét s visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és véneknek. "Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért!" – mondotta. De azok így feleltek: "Mit tartozik az ránk? Magad lássad!" Erre a templomba hajította az ezüstöket és eltávozott. Aztán elment és felakasztotta magát. A főpapok pedig felszedték a pénzt, de ezt mondták: "Nem szabad az áldozati adományok közé tennünk, mert vérnek ára." Tanácsot tartottak hát és megvásárolták rajta idegenek temetőjéül a fazekas mezejét. Ezért aztán azt a mezőt a mai napig Vérmezőnek nevezik. Ezzel teljesedett be az, amit Jeremiás prófétán át mondott a kijelentés: "Fogták a harminc ezüstöt, a megbecsültnek árát, kit Izráel fiai ennyire becsültek a szerint, ahogy az Úr nekem elrendelte, odaadták a fazekas mezejére.". Harminc ezüstpénzre értékelték a Messiásukat. 

 

Rettenetes hogy mennyire gonosz a vallási hitetlenség. Mai nyelven így lehetne kifejezni "előre kitervelt szándékkal elkövetett gyilkosságra való felbujtás". És amit még el kell mondanom, hogy a kimondott szó amit mondtak, kísértetiesen hasonlít a kereszténység legsötétebb korszakára az inkvizíció idejében, csak ravaszabban, Jézus nevében. Ez az átok nem szorul kimondottan egy nemzet fiaira, hogy félre ne értsenek, ez az átok azokon van akik minden időben és minden nemzetben Krisztust elárulják, vagyis az Úr teste ami a gyülekezetet (eklézia), üldözik és üldözni fogják. Ma még bársonyos puhasággal, de eljön az idő amikor élesedik a helyzet és már most is felismerhető ez a tendencia.

Halálfélelem.

 

Halálfélelem. 

"Mert a bűn zsoldja halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban".(Róma 6, - 23). 

"Akár dél felé, akár északra dől le a fa, ahová ledől, ott marad." 

(Prédikátor 11,-3).

 Nem mindenki fél a haláltól és nem mindenki hal meg. Itt most nem szeretnék a halálról beszélni, már erről írtam a "Halál" c. írásomban. Nem az a célom, hogy ijesztgessem az embereket, én is voltam fiatal és erőteljes és hitetlen. De ha visszaemlékszem a fiatalságomra, azért voltak pillanatok amikor a halál tényére is gondoltam. Először azért is mert tizenhat éves voltam amikor meghalt az édesapám. Arra emlékszem, hogy elgondolkoztam azon, az ember csak úgy meghal és nincs tovább? Ez akkor halálfélelem érzéssel töltött el. Akkor és később is fevetette bennem azt a gondolatot, hogy mi értelme az életének, a nagy rohanásnak, gyermek vállalásnak, csak azért, hogy ők is egyszer meghaljanak? Miért és kinek épít az emberiség a jövő generáció számára, ha abban nem lesz része a jövőben. Azért, hogy a gyermekeiért éljen és a gyermekei az ő gyermekeiért? Miért ez a nagy áldozat, egy jobb civilizáció érdekében? Voltak álmatlan éjszakáim amikor ez a gondolat foglalkoztatott engem. Ebből a szempontból az egoizmusom ami eléggé furcsa, jó útra terelt a gondolataimban. Visszatekintve most már tudom, hogy az Úr foglalkozott velem már akkor is, amikor még fogalmam se volt, hogy Ő létezik. Én most úgy értékelem, hogy a halál kérdése és az azzal járó halálfélelem, nemes célt szolgált. Lépésről lépésre vezetett az Úr arra a következtetésre, hogy valaminek csak van értelme. 

 Sok sci-fi könyvet olvastam, elszálltak a gondolataim egy olyan reményben, hogy ha az nem is valóság, de szellemileg eltávolított egy virtuális világba, és ezek a hamis gondolatok javamra váltak. Hogyan!!!!??? Igen azért mert az Úr hatalmas és bölcs, és személyesen külön - külön foglalkozik a kiválasztottakkal, tudva minden részletét a gondolkodás menetének. Tehát én képes voltam elszállni a gondolataimban mindenféle bódító szerek nélkül. Úgy készített fel engem, hogy amikor a kezembe került egy füzetecske, amit a szomszédom adott, az a János apostol evangéliuma volt, és már az első fejezet olvasása közben hangosan felkiáltottam, "Ezt nem ember írta!!! ". A Szent Szellem akkor hozta tudatomra, hogy van Isten, de nem csak hogy van hanem hírt is közöl magáról. 

 Mikor már elolvastam az egész evangéliumot két lélegzet között, rájöttem, hogy minden egyes verse felér egy ember által írt vastag regény egyetlen mondanivalójával. Például, Shakespeare Hamletjével, de mint aránylag olvasott ember, levontam a következtetéseket.

 Ezt én így fogtam fel, de lehet, hogy ez sem igaz, mert Isten útjai az ember számára kifürkészhetetlenek. Ezt így fogadom el. Azért gondolom, hogy a hitre térést az ige hallása megelőzi a gondolat a körülmények, amit már az Úr előkészített az emberben. Ahogy az ApCsel második fejezetében olvashatjuk, hogy azok akik hallgatták Pétert, hitre tértek, és biztosan tudom, hogy minden emberben akik hitre tértek már ott volt a kézség, hogy befogadják Isten szavát. Az a tény, hogy meg kell térni Istenhez, nem vált ki nagy hatást, hacsak nem a Szent Szellem váltja ki :"Péter pedig azt mondta nekik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert nektek szól az ígéret és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak ugyan, de akiket elhívott az Úr, a mi Istenünk. Sok más beszéddel is intette és így kérlelte őket: Szabaduljatok meg ettől a gonosz nemzedéktől ! Akik azért örömmel fogadták szavát, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk."

Ugyanolyan örömmel fogadtam el én is az Isten szavát, de én tiszta lappal kezdtem, nem ismerve semmilyen keresztényi tanítást azelőtt. Ennek most is megvan a hatása, mert nem tudok beilleszkedni egy olyan közösségbe, ahol nem tisztelik az Isten tiszta tanítását, annak ellenére bejártam azt a "római utat", de a nagy szeretet ellenére ki voltam közösítve a gyülekezetből többekkel együtt. Persze senkit nem hibáztatok ezért, de elfogadom hogy én is okot adtam erre, de azt is be kellett ismernem, hogy ezt az utat jelölte ki nekem az Úr. Azok az emberek a háromezer, a zsidók közül valók akik a farizeusi tanítások rabságában voltak, és úgy gondolom hogy bennük is már megvolt a kiábrándulás. De felmerül a predesztináció ténye is. Ugyanis Péter megemlíti: "Mert nektek szól az ígéret és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak ugyan, de akiket elhívott az Úr," 

 Vissza térve a cikk elején idézet ige vershez :"Akár dél felé, akár északra dől le a fa, ahová ledől, ott marad.". Kiküszöbölve azt a tévhitet, a purgatórium hazugságát, amit a katolikus egyházban meghonosúlt, részben Luther is elfogadott, a test halála után már nincs lehetősége az embernek üdvösségre jutni. Aki ahova esik ott is marad.

 Tehát a testvérek igehírdetései nem arról kell, hogy szóljanak, hogy halálfélelmet gerjesszenek, azt az Isten megteszi ember nélkül a lelkekben, hanem a haláltól való szabadulást, megmutatva a szabadulás útját, tehát Jézus Krisztus győzelmét a halál felett.