A hit legyőzi a világot.
Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonoszságban vesztegel.( 1János 5,-19).
„Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?!
(1János 5-4,5)
A világ fejedelme kényszer pályára tereli az embereket. Ha a pálya kényszer is, de széles spektrumban mozoghatunk rajta, de ez a széles pálya egy ominózus pontra vezet. "Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak." (Máté 7,-13). De Isten nyitott egy kaput (rést) a falon és ahhoz egy menekülő utat: "Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt."(Máté 7,-14) Sokan tudnak róla, de kevesen vannak akik megtalálják. De mi az oka annak?
A világ iránti elkötelezettség szörnyű akadály egy Istent kereső vándor számára. A világ által széles úton sok akadály megnehezíti a Krisztushoz vezető utat. mert az út maga a Krisztus. Eben a világban, a széles úton számtalan dolog elcsábít, hiszen ha nem vagyunk Krisztus közelében, nem aggódunk semmiféle igazság miatt.
A világ útjáról, szelleméről, érzéseiről és viselkedéséről csak annyit tudok mondani, hogy még nekünk tűnő ártatlan dolgok is, keresztre feszítették Krisztust, és nem csak gondolataiban. Tegyük fel, hogy tegnap láttad, hogy Poncius Pilátus uralkodó, Róma demokratikus kormányának képviselője, a vallási világ főpapjai és vénei hogyan adták Krisztust a halálba; szívesen kommunikálnál velük ma? Keresnél valami jót a rendszerükben, vagy nem csalódnál a rendszerükben? Istennél nincs elévülési idő; az azóta eltelt időnek semmi köze e világ erkölcsi bűnösségéhez. A jónak nincs evolúciója, az Istentől adomány, de a rossznak van, igaz addig a határig ameddig Isten megengedi. Az embernek kompromisszumot kell kötnie a világgal, mert ebben a világban élünk és vannak egzisztenciális törekvései és vágyai. Feltétlenül ezt kell választania, mert ez a rohanó világ úgy festi le a képet előtte, hogy mindig sínen kell maradni, a vakvágányon. Ha ezen az uton járunk feltétlenűl kompromisszumokat kell kötnünk, ha a belsőnk ellenkezik is, egyet kell értenie e világ ravasz és könyörtelen hazugságaival, akkor lehetünk csak sikeresek.
Nem vagyok olyan naiv, hogy elhiggyem a világ egyszer majd megjavul, vagy jobbá lesz. Ez ellentmondana a Szentírásnak, ha eszközökben fejlődik is, minél jobban kiszolgálja az embert, ugyanakkor, erkölcsileg hanyatlik. Ezt avatatlan szemmel is láthatjuk.
Az igaz, hogy csak olyan szemszögből láthatjuk, ha szívünkben megvan az igazság érzete. Az idősebbik korosztály tapasztalta, hogy milyen mély zuhanásban van az erkölcs. Nem is részletezném, mindenkinek meg van a saját tapasztalata.
A demokrácia és bármilyen társadalmi és humanitárius rendszer nem Isten igazsága. A demokrácia még csak a csírája bontakozott ki, amikor Urunkat keresztre feszítették. Bárki, aki tanulmányozza a Bibliát, látja, hogy Isten igazságát sehol és soha nem fogadják el ezen a világon. Én itt nem kimondottan a Bibliára utalok, hanem a Szent Szellem által kijelentett húsbavágó igazságra, amit a Biblia közvetít.
Felmerül a kérdés: "Mit tegyek - a világi rendszerek befolyása alá kerülni, vagy legyőzni?" Krisztusnak, aki itt volt a kegyelem teljes szépségében és vonzerejében, örömet okozva az Atyának, semmi köze nem volt e világ érdekeihez.
Az ellenségek elítélték az Úr Jézust, amiért szombaton dolgozott. De azért tette, hogy enyhítse a szenvedést. Ő és az Atya nem nyugodhat egy bűnnel és szomorúsággal teli világban. Vádaskodásra azt válaszolta: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (János 5-17). Valaki egyszer azt mondta: „A szentség nem nyugodhat ott, ahol bűn van; és a szeretet nem nyugodhat ott, ahol bánat van." A hívő ember számára ez a világ a küzdelem, a munka és a bánat színtere, de hamarosan eljön a pihenés napja.
Mert hiszi, hogy a Krisztus által kiharcolt üdvösség, számára a győzelmet jelenti minden benne hívőnek.
„ Tudjuk ugyanis, hogy ha a sátor, mely a mi földi házunk, felbomol, Istentől való lakásunk van, nem kézzel csinált örök épület a mennyekben. Hiszen éppen az kelti fel sóhajtozásunkat, hogy epekedünk azért, hogy mennyei lakásunkat ráhúzhassuk a földire, ha ugyan bár felöltözötten, nem fogunk mezíteleneknek találtatni. Mert már azalatt, amíg a földi sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, amennyiben nem levetkőzni vágyunk, – hanem a mennyből valót a földire ráölteni, hogy azt, ami halandó, elnyelje az élet. – Ugyanaz az Isten készített el minket erre, aki a Szellemet is foglalóul adta nekünk." (2Kor 5-1..5)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése