Bensőséges kapcsolat az Atyával.
"Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk…" (János 17,-21).
A János evangéliuma 17. fejezetéről beszélünk ma, rövidnek kell lennem, ha sikerül, bár az a felbecsülhetetlen értéke eme fejezetnek arra késztet, hogy sokkal több időt töltsünk a megbecsülésével. Ebben a fejezetben láthatjuk az Úr egységét az Atyával, de tovább megy a kijelentésével, ami teljes ámulatba ejti az olvasót. Hogyan lehetséges ez az egység az emberekkel is. Nos ez nem titok, mert emberek milliói olvassák a Bibliát, történetesen ezt a fejezetet is, és mégis a többség számára titokzatos ez a közösség Istennel. Maga Jézus Krisztus mondja, hogyan lehet elérni vagyis belépni Isten ilyen benső kapcsolatába. Ugyanis amikor kijelenti, hogy Ő mármint Isten Fia, maga az út az igazság és az élet, de meg kell jegyeznem, ha útról van szó a Bibliában az mindig egy folyamat, vagy lehetőség a cél eléréséhez, az igazság pedig a legnagyobb és a legfontosabb feltétele annak, hogy ezen az úton elérjük a végső állomást az életet Istenben. Ha ez minden egybe foglaltatik, akkor jön létre az a bensőséges kapcsolat az Atyával. Amikor már védve és körbezárva vagyunk és biztonságban tudjuk magunkat, akkor már tényleg a Szent Szellem által mondhatjuk, hogy Istennel annyira eggyek vagyunk, hogy Jézust mint testvért és barátot fogadjuk el többek között. De ezt nem mondhatjuk ki a világ előtt, ha ki is mondjuk csakis a Szent Szellem által. Ő nem a tesónk, haverunk, Ő a Megváltó Istenünk aki elvezetett az Atyához, hogy eggyé váljunk vele, vagyis egységben a Szelleme által. És ebben a bensőséges zárt kapcsolatban úgy beszélhetünk vele aki minket befogadott és testvérei és barátai is lettünk. Ezt Ő mondta, mi ezt nem mondhatjuk. Itt arra utalok, hogy ez a kapcsolat olyan szoros és nyítot, ahogy egy emberi barátság, testvériség kapcsolat sem közelíti meg, mert minden titkunkat ismeri és ennek tudatában mi sem titkolunk előtte semmit. De mégis, Krisztus barátainak nevezi azokat akik befogadták Őt, mégse bagatelizálhatjuk ezt a kapcsolatot.
Az Úr, tekintetét az ég felé fordítva, többé nem beszél tanítványaihoz, hanem Atyjához szól. Két körülményre mutat rá: egyrészt saját dicsőségére, másrészt munkája befejezésére. Arra kéri az Atyát, hogy adjon áldott helyet tanítványainak, hogy vele legyenek, személyiségének és munkásságának megfelelően.
De meg kell jegyezni, hogy a 6. verstől kezdve feltárja a tanítványok kapcsolatát az Atyával, feltárja az Atya nevét azoknak, akik az Atyához tartoztak, megadja nekik azokat a szavakat, amelyeket az Atya adott neki, és elmondja nekik, hogy meglegyen bennük a tökéletes öröm; "hogy az én örömömet a maga teljességében birtokolhassák.". Micsoda magasságra emelte fel azokat, akik még a világ teremtése előtt erre ki voltak választva.
"Igédet nekik adtam. A világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.".
A 14. verstől kezdve feltárja kapcsolatát a világgal, mondván, hogy ők (a tanítványok) nem a világból valók, és teljesen megszentelte őket, és elküldte a világba, "Szenteld meg őket az igazságban! A te igéd igazság. Amint te elküldtél engem a világba, én is úgy küldöm el őket a világba". Itt jegyezzük meg, hogy az Atya igaz szavát adta nekik, hogy tanúskodjanak (ahogyan szavait adta korábban), de nemcsak attól védi őket, szenteli meg, hogy megóvja őket a világi gonosztól, hanem önmaguktól is, mert bűneiktől szabadok, ezáltal most magasabbak lettek az egeknél, hogy betöltse őket azzal, ami birtokba veheti érzéseiket, kiterjesztheti és megtisztíthatja szeretetüket.
A 20. verstől kezdve ezt a kiváltságot és felelősséget azokra ruházza át aki hisz benne apostolainak szava szerint. Itt a tanítványok kiválasztásáról van szó, hiszen csakis azokat küldheti a világba akik engedelmesek minden isteni tudomány ismerete szerint. Vakokat nem küld világot gyújtani. Azért ezt fontos megjegyezni, mert a tanítványság legfőbb védelme és fegyvere az ige. Aki nem jártas az igében és nincs értelme, hiába érzi a kényszert, hogy cselekedjen, azt az Úr nem küldi a világba, mert maga is védtelen és sebezhető, kudarcot vall.
Azt az erkölcsi egységet, amelyről a 11. versben beszélünk, tágan értelmezzük úgy, mint az egyetlen tanúságot, hogy a világ megtudja, hogy az Atya elküldte a Fiút, és még azelőtt megemlíti,: „Én bennük, és te énbennem” amikor egyként tökéletesedtek, és a világ tudja meg (nem akkor, amikor „hisz”), hogy az Atya elküldte a Fiút, és úgy szerette őket, ahogyan szerette Őt."Amikor eljő majd, hogy megdicsőíttessék az ő szenteiben, és csodáltassék mindazokban, akik hisznek (mivelhogy a mi tanúbizonyságunknak hitele volt ti nálatok) ama napon." ( 2Thessz 1:10). Tehát ez az Istennel való egység nem készteti a világot a hitre, hanem a jövőben lesz bebizonyosodva ez a láthatatlan univerzális egység a világ szeme láttára. Itt nem a mai gyülekezetekről szól, mert itt a földön nem tapasztalható ez az univerzális egység, hiszen megosztott népről van szó.
Végül a 24. verstől a végéig, ha alaposan megnézzük, valami még fontosabbat látunk, mint korábban. És itt az Úr kifejezi szívének szenvedélyes vágyát, és ez nem kérés formájában, mint korábban, hanem vágy formájában fejeződik ki: „Atyám! akarom [ez jelzi a kérést]: hogy ahol én vagyok, ők is velem ott legyenek”.
A 24. versben ezt a dicsőséget az Atya adta neki a világ megalapítása előtt, amelybe Krisztus szívének sóvárgásával lépett be, hogy ők is vele legyenek, ahol ő van, és lássák az ő dicsőségét, amelyet az Atya adott neki, „mert szeretett engem a világ megalapítása előtt”. Ezt én úgy értelmezem, aki Krisztusban van, az a világ megalapítása előtt rejtve volt benne, ez az eklézia, Gyülekezet. Ők azok akik a teremtés előtt az Atyáé voltak. A földi népét, akik öröklik az új földet, azokról a Szentírás a teremtéstől valóknak említi. Így, ha a fejezet közepén a tanítványokat egyrészt az Atyához viszonyítva, másrészt a világtól teljesen elszigetelve mutatja be a földön (és az új hívők hamarosan egyesülnek a világ előtt a bizonyság és a dicsőség által ), majd az utolsó versekben a hívőkről úgy beszél, mint akik az Atyával maradnak a földöntúli mennyei dicsőségben, és vágyakoznak, hogy vele legyenek. De ez nem csak az a vágy, hogy velük legyen, hogy lehetőség szerint ott lehessenek, ahol Ő lakik az Atyával való kapcsolatban és a világtól függetlenül, hanem az a vágy is, hogy szoros intim kapcsolatba kerüljenek vele az Atyával, feljebb már említettem.
A továbbiakban a 25. vers az Atya és a Fiú világtól való teljes elválasztásáról beszél. Azt mondja: „Igazságos Atyám, a világ nem ismert meg téged, de én megismertelek, és ezek felismerték, hogy te küldtél engem.” Ez az ellentmondás mindig fennáll az Atya és a világ között, és ezt Krisztus jelenléte erősíti meg ebben a világban, akkor is és most is. De a tanítványok tudták, hogy az Atya küldte a Fiút, mert a Fiú ismerte az Atyát. Kinyilatkoztatta nekik az Atya nevét, sőt, felfedi: „ hogy a szeretet, mellyel engem szerettél, bennük legyen, én is bennük legyek.”. Ez az utolsó vers feltárja előttük az Atya szeretetét, ahogyan a Fiú ismerte, és amely titkos forrása volt minden áldottnak és dicsőségnek, és magának Krisztusnak a bennük lévő szeretetét, akinek a Szellem általi élete volt az egyetlen, amivel birtokolni tudott mindent, hiszen Ő az egy Isten. Ezért most meg kellett érezniük az Atya és Krisztus örömét, a vele való kapcsolatuk során megnyilvánuló bensőséges kapcsolatuk szerint, amelyet a Fiú ismert, és amely minden áldott és dicsőségesnek, valamint magának Krisztusnak a titkos forrása volt bennük, akinek a Szellem általi élete volt az egyetlen entitás, amely mindent birtokolhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése