“... „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment alá, de haramiák kezébe esett, akik levetkőztették s megverték, majd elmentek, félholtan hagyva őt. Úgy esett, hogy egy pap ment alá azon az úton, de ahogy meglátta a túlsó oldalon, továbbment. Hasonlóképpen egy lévita is arra a helyre jött, megnézte, s azt elkerülve továbbment. Valami utazó szamáriai is ment arra. Amikor a sebesültet meglátta, szánalomra gerjedt iránta, odament hozzá, s olajat és bort töltött sebeibe, bekötözte azokat, azután rákötözte az embert a saját barmára, s egy vendégfogadóba vitte, hol gondját viselte. A következő napon elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak és így szólt: Viseld gondját, és ha valamit még költesz rá, én, amikor újra erre jövök, megadom néked. Hogy látod a dolgot? E három közül ki a felebarátja annak, aki a haramiák kezébe esett?” „Az, aki irgalmat gyakorolt vele” – felelte a törvénytudó. Jézus pedig ezt mondta neki: „Eredj, és te is tégy ugyanúgy.” (Lukács 10,- 30..37).
A magyarázatom erre a témára nem keresztényi, mert a legtöbb igemagyarázó érzékileg áll hozzá ehhez a példabeszédhez. De a legfontosabb amit elfelejtenek hozzátenni, hogy ez az ismeretlen szamaritánus maga a Yeshua, vagyis Jézust ábrázolja. Az Úr ezt nem mondja ki, de elemezzük ki mégis miért. Nem mi vagyunk a jók, hanem Isten. Egy ember sem tudja megtenni azt amit ez a szamaritánus tett majdnem holtra vert kifosztott emberrel. Ez nem jelenti azt, hogy semmit sem tehetünk ha embertársaink bajba esnek. Ez nem is kérdés, de a szellemi értelme ennek a példabeszédnek sokkal több mint testi vagy fizikai beavatkozás. Teljes szellemi értelmezésbe kezdek.
Kezdjük előröl és talán világosabb lesz amiről most fogok írni.
Ki a felebarátom ebben a világban? A szentírás megkülönbözteti a testvért Jézus Krisztusban a felebarátoktól. A mi felebarátunk az emberek akik bajban vannak, az ellenségeink nem barátok, attól függetlenül, hogy nekik is meg kell bocsátani ha ellenünk vétkeznek. De a felebarát az, akin megesik a szívünk, attól függetlenül, hogy milyen körülmények közt él és szenved, aki bajban van. Igaz minden amit a szentírás mond, hogy szeressük felebarátainkat, azokat is akik nem tévedtek veszélyes utakra, akik magabiztosak saját meggyőződésükben. A Sátántól nem kaptak verést, de mégis vereségben vannak a világ megnyerte őket, mindenféle istentelen befolyás ellen nem tudtak védekezni, megbuktak mégha nem is ismerik fel helyzetüket. A kirabolt és majdnem halott ember mutatja az ember eset állapotát. De van egy különbség a tehetetlenség és a büszkeség között. Van akin lehet segíteni mert nem tud ellenkezni sem, oda jutott, hogy azt teheti vele az Isten amit akar. Van pedig egy erős egoval élő aki tiszteli önmagát, mert sok mindenben sikeres és erős önbizalmú, ezt ma úgy mondják” fel tudja építeni önmagát”. Az ilyenekkel Isten nem foglalkozik, mert ők azt hiszik, hogy ők az istenek, a saját szemükben igazak. Ezért is ilyen a világ, amilyen.
A felebarát akivel nincs belsőséges kapcsolatod, de mint szellemi ember látod, hogy bajban van. Bajban van sokminden ok miatt. De ebben a példabeszédben az Úr teljes mértékben arról beszélt, hogy az az ember akit megvertek, kifosztottak, az Jeruzsálemből Jerikó felé tartott lefelé. Nagyon lényeges ezt megérteni, mert a szentírásban a fent vagyis a le, fel, a mélyebben fekvő völgyek, megaslatok szellemi állapotokat jelentenek. Ez a szerencsétlenül járt ember, fentről lefelé haladt az átkozott városba Jerikóba. Ezen az úton fenyegetnek mindenféle veszélyek. Ez az ember Jeruzsálemben nem találta meg Istent, nem kapott semmit ami ott tartotta volna. Tudjuk, hogy árusokkal és pénzváltókat láthatott Isten házában. Ugyanez történik sokakkal, akik hitre térnek elhagyják az átkozott világot és csalódva veszik észre, hogy ahol Istent kellene imádni ott a világ szelleme uralkodik. Ez szellemi értelemben nagy veszteség számára, éppen olyan mint azokban a gyülekezetekben amik ma is vannak, hiányzik az igazi Istentisztelet, amit kevesen értenek, hogy mit jelent. Az Atya szeretete hiányzik, hiszen ahogy a laodiceai gyülekezetre is jellemző, nincsen meg az igazi Isten szeretete az Atya szellemisége, az ami teljes mértékben elárasztaná ha nem is az egész gyülekezetet, de azokat akik felelősséget vállalnak szellemi élet fenntartásában, gazdagságában. Gazdagok a tudásban, de valahogyan nem látják mégse mi a fontosabb. A vasárnapi Istentiszteletek a kimagasló ünnepek a foglalatosság a forgolódás valami nagy ügyben stb. A humanitárius segélyek küldése más országokba, de a felebarátaink szükségleteit nem ismerjük, akik velünk egy padban ülnek a gyülekezetekben. Nem az anyagi oldaláról beszélek kizárólag, hanem a szellemi, lelki oldalról.
Ha a testvér netán olyan bajba kerül, hogy az bűn vagy nem elfogadott egy gyülekezet erkölcsi tanításain belűl, példáúl alkoholizálni kezd vagy másmilyen kisértésnek esett áldozatul, akkor sokszor azonnal megvádoljuk, vagy letapossuk. De még rosszabb, ha közömbösek vagyunk iránta. Káint kérdezte Isten, hol van Ábel, ő így felelt, “ talán őrzője vagyok neki?”. Ha ez egy közösségben megesik, amúgy a testvér nem adott előjelet annak, hogy ő már lefelé indult, ezt nem vették észre, pedig egy isteni szellemmel teljes testvér megláthatja, aki szoros közösségben van vele, akkor elsősorban az igazi testvéri szeretet önmagát hibáztatja első fokon. Ennek megvannak a hiányosságai, de amikor Jézus kijelentette, hogy az egyikük az apostolok közül elárulja Őt, nem egymásra hanem magukba néztek. Nem e én vagyok az aki elárulom az Urat. Nem e én vagyok az aki okot adtam, hogy a testvérem és felebarátom elesett. Ez az első reakció, de az Úr tudja, hogy nem csak a mi viselkedésünk mindennek az oka. Ezt nem is ragoznám tovább, mert a keresztény igehírdetők többsége, vagy tudatlanul, vagy teljes sötétségben tapogatva, az embert teszi felelőssé az eséseiről. Ezt nyugodtan ki lehet zárni, mert az esések is elkerülhetetlenek. Azok a léviták és papok, akik arra jártak azon a lefelé tartó úton, azt gondolták, hogy megérdemelten volt lesújtva az az ember. Biztosan vétkezett Isten ellen, mert Isten nem védte meg, hanem megbüntette. Az ilyen “ Isten szolgái” egy életet leélnek semmi felismerésben nem részesűlnek, egy oknál fogva, mert nagy az önbizalmuk. Most nem mélyednék ebbe a témába bele, mert más vágányra térnénk ezáltal.
De van egy lényeges megállapítás, hogy az a szerencsétlenül járt ember mellett nem volt védőangyal aki megvédte volna a haramiák támadásától. Ha volt is, hagyta, hogy megverjék és kifosszák. Erről szól az egész Biblia, Isten felső akarata szerint történik minden. Ha nem lennék a sátántól megverve és kifosztva, az Isten Fia nem jött volna ebbe a világba. De az aki Jerikó felé tartott, a pusztulásba az elátkozott városba, félúton majdnem holtra verték. Most ez a téma véletlenül volt felhozva? Hiszen az Úr a jó szamaritánus példáját azért is hozta fel, hogy szemléltesse, hogy az ilyenekért jött ebbe a világba. Minden eszközével, barmával, pénzzel és nem utolsó sorban elvigye a gyülekezetbe, az ekléziába, ott meg gondját viselte, két dénárt adott a fogadósnak, ami az ó és az újszövetséget jelenti. Az olaj a Szent Szellem kenete, a bor a megváltás a szabadulás örömének a definíciója. Ott helyben bekötözte sebeit, elsősegélyben részesítette, és a fogadó gondjára bízta addig ameddig vissza nem tér. A szamaritánus pedig elment, hogy visszajöjjön, mert a fogadó sem jó hely, ahogy ez a bűntől teli átkozott világ sem az. Az Úr sokkal jobb helyet készített el ott ahol most Ő van. Az olyan hely, ahogy Pál apostol írta, hogy fül nem hallott, se szem nem látott, amikor el volt ragadva a harmadik égre, hogy el se tudja mondani milyen helyet készített az Úr az őt szeretőknek.
Erről szól a példabeszéd, hogy a tisztelt egyházi gondozók, papok, lelkipásztorok , amit idézőjelbe mondok, teszik a maguk szent dolgait, tiszta a kezük, hiszen naponta megszentelségben élnek, de az igazi istentisztelet távol áll tőlük, észre sem veszik, hogy ugyanazon a Jerikói úton haladnak lefelé. Az igazi gondnokok, azok akik fel tudják használni a dénárokat a testvérek jólétére és egészséges szellemi értelemben istápolják, gazdagítják mindazokat akiket az Úr rájuk bízott. Megkapják megérdemelt jutalmukat, amikor az Úr visszajön.
Nem az én véleményem a fontos, hanem az, hogy milyen állapotban van a kereszténység ma és volt mindig is a megalakulása óta.
Na de feltehetjük a kérdést magunknak. “ Hogy látod a dolgot? E három közül ki a felebarátja annak, aki a haramiák kezébe esett?” „Az, aki irgalmat gyakorolt vele”.
“ Menjetek el, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” (Mt 9, 13).
“Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhanyagoljátok azt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget! Pedig ezeket kellene cselekedni és azokat sem elhagyni.” (Mt 23, 23)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése