„Mikor adám az én szívemet a bölcsességnek megtudására, és hogy megvizsgáljak minden fáradságot, amely e földön történik, (mert sem éjjel, sem nappal az emberek szeme álmot nem lát): Akkor eszembe vevém az Istennek minden dolgát, hogy az ember nem mehet végére a dolognak, amely a nap alatt történik; mert fáradozik az ember, hogy annak végére menjen, de nem mehet végére: sőt ha azt mondja is a bölcs ember, hogy tudja, nem mehet végére. Mert mindezt szívemre vettem, és pedig azért, hogy megvizsgáljam mindezt: hogy az igazak és bölcsek és azoknak minden cselekedetei Isten kezében vannak; szeretet is, gyűlölet is, nem tudják az emberek, mind ez előttük van.” ( Préd.9, 1…)
Nézzük meg közelebbről, mit is jelenthet az az erő amit a prédikátor fejteget oly aprólékosan. A Pál apostol írásai világosan kifejtik annak a forrásnak a teljes hatalmát, amikor az embernek se testi se akaratának ereje nincs, csakis Isten akkor cselekszik ha ezek félre vannak téve. De ez nem állandó állapot, hiszen látjuk a feltámadt Krisztus utáni tanítványokban is, hogy nem voltak mindig Isten szellemi magaslatán.
„…mert a mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.”
Amikor elfogadod, hogy a te,„saját” erőd egyenlő a nullával, amikor elismered, hogy minden, amid van Istentől, az Ő kegyelméből van neked, amikor teljes szívedből Őrá bízod magad no, akkor vagy csak igazán erős. Mert akkor az Isten ereje van veled. Ha abból indulsz ki, hogy te választasz, hogy van szabad akaratod, akkor mondhatod, hogy amennyiben elfogadod Isten vezetését, éppen akkor leszel Isten (rab)szolgája, és ez tulajdonképpen így is van. Hiszen meglátásom szerint az embernek itt nincs más választása.Vagy a jó (Isten) vagy a gonosz (sátán, és az önszolgálat, amely tulajdonképpen az ego szolgálata) között választhatna elvileg.
De függetlenül választásától, mindenképpen egyfajta „rabszolga” marad. Itt azonban meg kell állnunk, hiszen elengedhetetlenül fontos, hogy tisztázzuk ezt a fogalmat! A mai világ szemében, mai megítélés szerint a „rabszolga” szó kizárólag negatív tartalmat hordozhat, pedig ez egyáltalán
nem így van. E szó pontos definiálása tehát kulcsfontosságú momentum abban a vonatkozásban, hogy kialakíthassuk e tárgyra vonatkozó helyes nézetünket. Gondoljunk csak bele! Ha például az ember szerelmes, akkor szívesen mondja
magát szerelme rabszolgájának. A tiszta, az igaz szerelem (a valódi, ha ismered) azzá teszi az embert. Rabszolgája (önkéntes, boldog szeretet rabszolgája) lesz annak, akit imád. Mindent megtenne neki, érte, és semmit sem kér, vár cserébe. Csupán azért, mert imádja azt a valakit és boldog, hogy adhat neki, hogy (ki)szolgálhatja.Nos, az ember Isten iránti igaz szeretete is valami ilyen dolog. Amikor az ember végre tisztán átlátja és megérti, egy rádöbbenés szerű bizonyossággal felfogja azt a tényt, hogy Isten az, aki által él, akinek mindent köszönhet, aki olyan jó és kegyelmes, segítőkész és türelmes volt vele egész életében, mindezt úgy, hogy ezt ő a legkevésbé sem érdemelte meg, nos akkor születik meg benne, akkor alakul ki ez az érzés. A világ legszomorúbb dolga az, hogy ezt lehetetlen elmagyarázni annak, aki még nem élte át. Írtam, kérdeztem már ezerszer: hogyan magyarázod el, hogy milyen szerelmesnek lenni annak, aki még sosem volt szerelmes? Hogyan magyarázod el a vaknak, hogy milyen az, amikor a lenyugvó nap lángoló hidat fest a tenger felszínére? Hogyan magyaráznád el egy süketnek, hogy milyen az a zene, muzsika, amelytől összeszorul
a torkod vagy az égbe száll a lelked? Sehogy.
Egyes bibliafordításokban, például a Csia Lajos-féle Újszövetségben a „rabszolga” megnevezés egyáltalán nem az ember hitvány státuszának, hanem jóval inkább a tökéletes odaadásának és ragaszkodásának a kifejezője. Az apostolok így fohászkodnak Istenhez:
„Hát valósággal összegyűltek ebben a városban Heródes
és Poncius Pilátus a nemzetekkel és Izráel népeivel szent gyermeked, Jézus ellen, akit te felkentél, hogy megtegyék, aminek megtörténését kezed és szándékod eleve elhatározták.
Most hát, Uram, tekints fenyegetéseikre és adj rabszolgáidnak arra lehetőséget, hogy teljes szabadsággal szólhassák
igédet, mialatt te kezedet kinyújtod, hogy gyógyulások,
hogy gyermekednek Jézusnak szent nevén keresztül jelek és
csodák történjenek. Miután könyörögtek, megmozdult a hely, ahová összegyűltek, megteltek valamennyien Szent Szellemmel és nagy
szabadsággal szólták az Isten beszédét.” Ez az idézet amellett, hogy az Isteni eleve elrendelés mellett is tanúskodik, jól bemutatja a rabszolgaság fogalmának egy teljesen másféle értelmezését. De következzen még egy hasonló, Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levelének az elejéről:
„Pál, a Krisztus Jézus rabszolgája, elhívott apostol, kit
örömüzenetének hirdetésére Isten különválasztott. Az Isten
prófétáin át a szent írásokban már előre megígérte azt,
amiről az örömüzenet szól.”
És még egy idézet Pál apostoltól, aki a maga vonatkozásában ismét hasonlóan beszél:
„Ti tudjátok, hogy az első naptól kezdve, melyen Ázsiába
léptem, az egész idő alatt miként éltem köztetek, hogy
voltam az Úrnak teljes alázatossággal rabszolgája,
könnyek, kísértések között, melyeket a zsidók alattomos
szándékai szereztek nekem.”
Azt gondolom, hogy ebben a témakörben ehhez sokat
hozzátenni már nem igazán érdemes, ettől függetlenül
alább mégis szólok még néhány további szót e tárgyban is.Tehát fenti érvelésünk alapján kijelenthető, hogy a szabad akarat mai felfogása szerint nem valós létező, az emberek pedig, akik e földön élik életüket, mindannyian (rab)szolgái valamilyen (jó vagy rossz) transzcendens hatalomnak.
E tényeken a megfogalmazás mit sem változtat. Az a helyzet, hogy az emberek jelentős része ezt egyszerűen nem
hajlandó elfogadni. Kész, pont. Akkor mi értelme élni? – kérdezik. Most azonban vizsgáljunk meg egy újabb teológiai kérdést, mégpedig az
elveszíthetetlen kegyelem problematikáját! De miről is van
szó pontosan? Ha valakit az Isten eleve életre teremtett és
kegyelemre szán, az akkor tehet bármit, nem veszítheti el
Isten kegyelmét? Ez már megint milyen igazságtalan dolog. Aki életre született garázdálkodhat kedvére míg, aki „elveszésre készült” az tehet bármit úgyis elvész? Dehogy! Akit életre szán az Isten, az nem fog garázdálkodni. Ennyire egyszerű. Elvileg elveszíthetné a kegyelmet, hiszen ha miután
az Isten „új szívet adott neki”, azaz felismertette Magát abban az emberben, azután fordítana hátat Istennek, az ezt eredményezné? Erről (is) szól a jelenések könyvében olvasható, a hét levél látomásban, a hetedik gyülekezetnek
szóló figyelmeztetés:
„Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem
hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból.”
Itt álljunk meg egy szóra. Kivetni a szájából nem ugyanaz, hogy elveszti a kegyelmet, vagyis kizárva lesz a Krisztus örökségéből, nem lehet azt kizárni akik nem is örökösei Jézus Krisztusnak. Gyülekezetek nem öröklik az életet, csakis aki egyénileg bemegy a szoros kapun és a keskeny ösvényen jár. A szájból jött ige, ami rá volt bízva a gyülekezetekre, de nem felelt meg Isten természetének, így inkább kiköpte szájából. Isten megengedi a mai napig az igehirdetést tisztátalan lelkeknek is. A gyülekezetek nevezetesen a Jelenések könyvében nem álltak kimondottan üdvözölt hívőkből, de Isten mégis nekik adta a tanúbizonyságát. Ez ismeretes az ószövetségben is, de ez nem jelenti azt, hogy az a lélek nyereségére válik, ha hirdeti az igét még ha tisztán is. Pál apostol meg is jegyezte, hogy annak is örült ha irigységből vagy versengésből hirdetik Krisztust. “Némelyek ugyan irigységből és versengésből is, de mások jó szándékból hirdetik Krisztust.
Ezek szeretetből, mert tudják, hogy az evangélium védelmére rendeltettem, mások pedig önérdekből, nem tiszta lélekkel hirdetik Krisztust, mert úgy vélik, hogy fogságom nyomorúságait ezzel növelik.”(Fil 1, 15-16).
Aki ismeri a bibliát az tudja, hogy számos ember akik szemmel láthatóan nem voltak Isten kegyeltjei, mégis áldást mondtak és igazat szóltak időként. Csak egy példa.
“Bálám pedig azt felelte Báláknak: Íme, eljöttem hozzád. De most szólhatok-e valamit magamtól? Ami mondanivalót Isten ad számba, azt mondom.” (4Móz 22).
Tehát ebből kifolyólag megérthetjük azt, hogy jót vagy rosszat cselekszik az ember, annak a rabja is egyúttal akinek engedelmes.
“Egyszer valaki azt kérdezte tőle: Uram, ugye kevesen üdvözülnek? Ő pedig azt mondta nekik: Küzdjetek azért, hogy bemehessetek a szoros kapun, mert – mondom nektek – sokan próbálnak bemenni, és nem tudnak. (Lk 13, 23).
( Ezek a gondolatok vegyítve vannak egy testvér írásával).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése