A szent ládát mindig letakarva szállították a papok
A függöny mögött – a táboron kívül
1909 év.
A kereszt , amely a bûnös és a bûn között áll, és megbékíti a bûnöst Istennel, elválasztja a világtól, és megmutatja neki Krisztusban a világtól való elutasítás és gyûlölet helyét . Mivel a hívő Krisztussal együtt van megfeszítve – a világért van megfeszítve, és a világ érte van megfeszítve, mert Krisztussal együtt támadt fel, összekapcsolódik Istennel egy új élet erejében egy új természetben. Elszakíthatatlan kötelék köti őt Krisztushoz, és Isten részesévé, valamint számkivetettjévé teszi ebben a világban.
Isten imádójává és a menny polgárává vált, itt a földön idegen és hontalan lakossá válik, vagy más szóval: fátyol mögé helyezve Isten közelébe a mennyben, de ide hívják, hogy a táboron kívül legyen, hordozza Krisztus szégyenét.
Az ószövetségi hívő soha nem lépett be a szentélybe, és nem közelítette meg Istent, oda csak a főpapnak volt bejárása, és évente csak egyszer, ráadásul áldozati vérrel. A függöny, amely mögött Isten dicsőségének sugarai rejtőztek, elzárta a bejutását oda. Kint, az előcsarnokban, ahol korábban az oltár és a lavór volt, ez volt a találkozási helye Istennel, csak itt közelíthette meg Istent a megbékélés vérének erejével és cselekvésével.
Csak amikor Jézus, mint tökéletes főpap, az örök Lélek által, fenntartás nélkül, bűntelenül áldozatul Istennek, megszűnt az egykori oltár funkciója, és Isten kifejezte megelégedését, hogy megszaggatta a fátylat ebben a szentélyben. Jézus saját vérével lépett be a mennyei szentélybe, és ott Melkisédek csellekedete szerint „Nagy Főpapként” fogadta Isten. Mint az „örök papság megalapítója” mindazok számára, akik engedelmeskednek neki, mint előd lépett be oda, az igazi templomba, amelyet az Úr épített, és nem ember.
Itt, Isten arcának teljes fényében, istentiszteleti helyünk , itt jelenünk meg előtte, sőt, bármikor, az értékes vér erejének köszönhetően, amely nem veszít értékéből Isten szemében, annak az áldozatnak az erejének köszönhetően, amely eltávolította bűneinket és megtisztított tőlük. Itt, a „fátyol mögött”, a Szentlélek erejének köszönhetően Krisztussal együtt megjelenünk Isten előtt, és elhozzuk Istennek azt az istentiszteletet , amelyet azoktól vár, akik őt Krisztus Jézusban ismerik. A bűnöktől és tisztátalanságtól megszabadulva, papként folyamatosan közeledhetünk a papsághoz, ott hódolhatunk és örvendezhetünk a Jézus Krisztusban való kinyilatkoztatás teljességében és fenségében. Láthatjuk őt szeretetének teljességében, közbenjárásának teljes méltóságában.
Nemcsak úgy gondolhatunk rá, mint aki a múltban teljesítette az isteni igazságosság követelményeit, hanem úgy is, mint aki a jelenben válaszolt szükségleteinkre. Megehetjük, élvezhetjük, ízlelhetjük húsát és vérét. És ha ezt tesszük, szívünk ujjong, lelkünk vidáman énekel és meghatódott. Milyen nagyszerűek és dicsőségesek Krisztus munkájának gyümölcsei! Isten megdicsőült; a bűn ellenére ajándékként közvetlen hozzáférést kapunk hozzá; tudatunk teljesen megtisztult, örök üdvösség készül, örök élet és dicsőség a mi tulajdonunk.
Nem kell elhagynunk a tábort, hogy hirdessük annak erényét, aki csodálatos világosságába hívott el minket, mielőtt a fátyol mögött nem vagyunk. Fel kell ismernünk elsőbbségi jogunkat, hogy Isten közelében éljünk, hogy ezen az alapon megmutassuk a világnak, hogy mi csak idegenek vagyunk benne . Annak a szilárd tudatnak, hogy teljes békességben vagyunk Istennel, el kell kísérnie bennünket a világgal való küzdelemben, mert a küzdelem nincs kizárva. És annak a ténynek köszönhetően, hogy „a szentély belsejében” gondolatainkkal el vagyunk foglalva az Úrral, és táplálkozunk az ő kegyelméből, egyetértünk a földön abban, hogy elfoglaljuk azt a pozíciót, amelyet Ő foglalt el, és „kilépünk a táboron kívülre” minden világi vallás kötelékből.
Krisztussal való kapcsolatunk nemcsak a gonosz erkölcstől választ el bennünket, hanem minden világi vallástól, minden olyan formalitástól, amely Isten előírásainak a helyére került, sőt még attól is, hogy az Istentől kapott előírásokat és eszközöket elferdítve, elszigetelten közeledjünk hozzá. Krisztustól elválaszt mindez.
A keresztények lelkét már az apostoli idők kezdetén megtévesztették a világi és emberi vallás gyönyörű illúziói, amelyek igyekeztek behatolni közéjük, összekapcsolni őket a Jézust keresztre feszítő világgal. Nem telt el olyan sok idő, és az ördög felállította trónját a gyülekezetekben, és az Úr kénytelen volt figyelmeztetni a pergamoni gyülekezetet: "...Tudom a te dolgaidat, és hogy hol lakol, ahol a Sátán királyiszéke van;..." (Jel. 2 :13).
A kereszténységben uralkodó összes tévedés közül, mindazok közül, amelyeket „tábornak” nevezhetünk , Krisztushoz kell kijutnunk, viselve az Ő gyalázatát. Ő, mindezeken a jelenségeken és tényezőkön túl van.
És ha a téveszmék még szélesebbek lennének, vigasztalásunk a következő szavakban rejlik: „Ismeri az Úr az övéit; és: Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja.” (2Tim. 2:19). Nem lehet és nem is szabad erőlködnünk és tennünk, hogy valamit javítsunk, ne próbáljuk a rosszat kiirtani, alapelvünk ez legyen: önmagunk megtisztulása, hogy használható edényé váljunk, és miután elszigeteljük magunkat, menjünk át Jézus oldalára, és azokhoz, akik tiszta szívből szeretik az Urat. A mi elhívásunk az, hogy az Úr tanúi legyünk „a táboron kívül” ebben a világban.
Úgy gondolják, hogy ez a tanúságtétel főként vagy kizárólag abból áll, hogy elhagyjuk egyik vagy másik pártos felekezeteket, vagy bizonyos pozíciót foglalunk el különféle dogmákkal vagy felekezetekkel szemben, míg minden igaz tanúságtétel összefügg az Isten szavának való állandó gyakorlati engedelmességgel, valódi közösséggel és szent járással. hatalmában és a Szentlélek hatása alatt.
A Bírák könyvének hetedik fejezete, amely Gedeonnak és háromszáz katonájának a midianiták felett aratott győzelmét írja le, megmutatja nekünk, mi az igaz és érvényes bizonyság. Gedeon három tárgyat ad katonáinak a kezükbe: trombitákat, üres korsókat és kancsókban lévő lámpákat (16. v.). Ha elkezdjük ezt a három tárgyat bibliai vonatkozásban Isten tanúságtételének elemeinek tekinteni az ördöggel és a világgal vívott harcban, akkor a következőket tapasztalhatjuk: a trombiták Isten igéje a bizonyságtételben, az üres kancsók mi magunk, a lámpák, Jézus élete, Krisztus bennünk lévő fénye.
Az első két rész ezt a fényt szolgálja a körülöttünk lévő sötétség közepén.
Isten bizonyságtételének e három elemének egyesülnie kell bennünk. Ismerjük a trombita funkcióját : összegyűjtötte az izraeli népet az ellenséges állásokból, meghatározta a hadsereg offenzíváját, irányította és megújította a nép emlékét Isten előtt. És ha Isten fiai a táboron kívül lévén Isten szavának engedelmeskedve, az egység alapján összegyűlnek az Úr Jézus nevében, az ige szertartásai szerint, teljesítik a bizonyságtétel e fontos részét. . Bizonyos mértékig kürtölték, és Isten népének képviselőivé válva bizonyságot tettek a világnak Isten szándékairól, hogy csak Isten igéje, semmi más, irányadó és szabály az élet minden esetében.
Ha azonban itt megállnának, és nem használnák Isten bizonyságtételének második elemét, akkor nem élnének elhívásukkal. Istent csak gyenge, törött eszközök dicsőítik meg, és mint tanúi ebben a világban, úgy kell állnunk előtte, mint üres edények, amelyek csak arra alkalmasak, hogy összetörjük őket. Ha Pál azt mondja a világban tett tanúságtételéről, hogy ez az ő hivatása: „az igazság kinyilvánítása”, „az evangélium világosságának és Krisztus dicsőségének terjesztése az emberek között”, akkor hozzáteszi: “Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” (2 Kor. 4:7).
Igen, Isten meg tudja tölteni edényeinket, ha némelyikük nincs megtöltve hustesti forrásokkal.
Különösen saját magunk teljes elutasítására van szükségünk, hogy helyet adjunk a Szentlélek számára, hogy betöltsön és munkálkodjon rajtunk. Csak üres edényeket lehetett vinni Gedeon lámpásaival, és csak a mi felszabadult szívünk fogadhatja be Krisztus világosságát és terjesztheti azt bizonyságul.
Ezért ne elégedjünk meg csak azzal, hogy Isten igéje iránti engedelmességünket kürtöljük és hirdetjük a világnak, kimegyünk a „táboron kívülre”, és Isten dicsőítésére végezzük szolgálatainkat.
Sőt, engedelmességgel szolgáljunk, mint üres és összetört edények, készen fogadni a lámpákat felülről jövő fénnyel, hogy Krisztusnak ez a világossága messze terjedjen körülöttünk, „hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben.” (2Kor 4:10).
Szeretném megismételni, hogy csak hűséges hívek lehetnek „függöny mögött” és „táboron kívül” az igazság élő tanúi, mégpedig azzal a tudattal, hogy lakhelyünk a mennyben van, és itt csak zarándokok vagyunk és idegenek .
Csak akkor tudjuk befolyásolni e világ népeit, ha a kegyelem erejében külön élünk tőlük. Abszurd volna ezt a világot meggyőzni bűnösségéről, miközben a saját öröme kedvéért kapcsolatban maradunk vele.
Ugyanakkor ugyanaz érne minket, mint Lótot, aki a rokonai és a körülötte lévők szemében nevetségesnek bizonyult.
Minél többet nézünk Krisztusra, „a függöny mögött”, annál kevésbé leszünk érdekeltek minden világi iránt, és annál hűbben fejezzük ki a mennyei idegenek szellemét és jellemét. Urunk világ általi elutasítása egyre inkább meghatározza magatartásunkat és járásunkat.
Szégyenünkre azonban el kell ismernünk, hogy sokszor felébrednek bennünk a földi érdekek, és szívesen elkényelmesítjük magunkat, amennyire csak lehetséges. Talán nem fordul elő velünk, hogy a magány érzése eluralkodik rajtunk, amit éppen a világtól való elszigeteltségünk okoz? Ábrahámban nem azért volt ez az magány érzése, mert elhagyta rokonai földjét, Mezopotámiát, hanem azért, mert másik hazát keresett.
Maradjunk a lehető legéberebbek a „függöny mögött”, és lássuk Istenünk és Atyánk szeretetének gazdag áldásait. Járjunk itt a földön Isten előtt hit által hűségesen, „táboron kívül”, a Szentlélek által nekünk adott reményre alapozva, mint a lélek mélyére hatoló horgony. Akkor leszünk a mennyország igazi polgárai, igaz imádók a magasságban és igaz tanúk, igazi zarándokok itt a földön.
