ÖRÖM az Urat látván.

 

ÖRÖM az Urat látván.

"Örvendeztek azért a tanítványok, hogy látták az Urat " (János 20, - 20).

 Megértjük - e, hogy a tanítványok örvendenek, amikor látják az Ő kezeit és oldalát?- azaz amikor látják az Urat. A békesség- az Úr váltság művének eredménye, de az öröm akkor támad bennünk amikor az Úr személyével foglalkozunk. Ez az öröm felülemel minket a körülményeinken. Azt már lehet tudni, hogy az Úr a körülmények ura, vagyis a hatalmában van a körülményeknek. De nem a körülményeket változtatja meg, hanem a körülmények fölé emel. A tanítványok helyzete is változatlan maradt. Az Úr ugyanúgy hagyta őket amilyennek voltak. Ugyanúgy ellenséges világ vette körül őket mint azelőtt és mégis a zsidóktól való félelem helyét elfoglalta szívükben az Úrban való öröm. Ez az öröm nem tartós, mert a világ fergetegében, sokszor elfordítjuk a tekintetünket az Úrtól. A megvilágosodott szellemünk azért legyőzte a félelmet, a körülményektől függetlenül. A hit erősödik az által és örömünk fokozódik, ha a körülmények közepette látjuk az Úr gondoskodó kezét. Ezeket az átélt apró vagy talán nehéz átélések megerősítenek a hitbeli harcban. 

 

Ez  történik velünk, de a mélységes öröm a Szent Szellemben az állandó. Most kissé ha meg kell lenni, szomorkodunk (1 Péter 1, - 6) "különféle kísértések közt". Gyakran megesik, hogy az Úr nem változtat a minket alaposan próbára vevő körülményeken. De amint megtesz az a következő: A körülmények fölé emel minket, Önmagára irányítja figyelmünket, úgyhogy képessé tesz a kimondhatatlan örömmel való örvendezésre. "Akit noha nem láttok szerettek; akiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek (1 Péter 1, - 8). Ha idáig az Úrban való öröm személyes oldalát láttuk nem lesz ennél kisebb a közös örvendezés sem amikor majd a hívek össze gyülekeznek az Úr köré és ő megismerteti magát velük akkor ennek az eredménye csak öröm lehet:" Örvendeztek a tanítványok, hogy látják az Urat". Áldott élmény ez, amely a meny egy része. Úgyhogy örüljetek, hogy részesedtek a meny örömében a Szent Szellem által. Ez az öröm akkor lesz teljes, amikor meglátjuk szemeinkkel azt aki értünk szenvedett, és megmutatja kezeit és oldalát a szenvedés sebeit, amit te és én értem tett ezen a földön.

Egy rövid vázlat a jövőképről.

 

Lukács 17-20…37.

 Egy rövid vázlat a jövőképről.

"Jézus a farizeusok kérdésére, hogy mikor jön el az Isten országa, így válaszolt nekik: Isten országa itt van, köztetek” - a király ugyanis itt volt, de nem hívta fel magára a figyelmet. A dicsőségben való megjelenésének órája még nem jött el (János 2-4). Azután úgy volt jelen, mint az Emberfia, mint akit fel kell emelni, ahogy a kígyót felemelte Mózes a pusztában, hogy mindenki, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (zsidó és pogány egyaránt) – János 3-16. És tovább: „És ahhoz, hogy bejusson az Ő dicsőségébe, először szenvednie kell” (Lk 24-26). Ez a jövőbeli dicsőség az Ő Királyságának (mennyei és földi) dicsősége. Akkor ezt a tanítványok nem értették. Ezért az Úr nekik mondta, nem a farizeusoknak (17-22): „Eljönnek a napok, amikor látni akarjátok az Emberfia napjai közül legalább egyet.” Voltak az Emberfiának napjai, az Ő testének napjai. (Zsid 5-7) amikor a földre jött, elhozni Isten kegyelmét az embereknek; bizonyos értelemben elmondhatjuk, hogy ezek a napok máig tartanak - a kegyelem idejéig -, mert az Ő küldöttei (vagyis a hívők) még ma is azt kérik Krisztus nevében: "Béküljetek ki Istennel" (2Kor 5-20). De még a jövőben is lesznek „az Ember Fiának napjai”. Az emberek számára váratlan módon kezdődnek majd, amikor eljön, hogy megítélje a világot, és belépjen földi Királyságába. (Lk 17-27)

  Ez az időszak a „nappal – az Emberfia megjelenésével” kezdődik (17-30). Az „Emberfia napjainak” e két periódusa között van Krisztus szenvedése és halála, a megváltás művének beteljesítése, Isten jobbjának halála és feltámadása dicsőségben, ahonnan elküldte a saját Szellemét, akik a Szent Szellem világában vannak; számukra mindezek az események a múlthoz tartoznak, de mostanáig a hívők hirdetik a Róla szóló örömhírt, és formálódik és épül Krisztus Egyháza, amelyben a Szent Szellem lakik, de „az övéi”, mint Ő, a világ által elutasított társaságot (társadalmat) alkotnak, vándorok és idegenek a földön, saját lakóhelyük a mennyben. A keresztények hanyatlása miatt a keresztény nyilvános istentisztelet többé nem Krisztus egyházát, az Ő menyasszonyát képviseli. Minden igaz hívőből áll, akiket Krisztus drága vére váltott meg, akiket hit által szívükbe fogadtak. Most számtalan gyülekezetekben, templomokban és felekezetekben vannak szétszórva, ahol az újszülött hívekkel egyesülnek azok, akik azt vallják, hogy nincs örök életük. Hamarosan maga az Úr is eljön, hogy magához gyűjtse az összes szentet: akik elaludtak Krisztusban, azok kelnek fel először, és az élők hirtelen megváltoznak, egy szempillantás alatt, és mindenkit elragadnak a felhők, hogy találkozzanak az Úrral a levegőben. (1Thessz 4-4..17; 1Kor 15-51,52). A Krisztusban elhunytak (eltávozottak) az Ószövetség híveiből állnak, akiket a Vőlegény barátainak neveznek. (János 3-29) és „a Bárány (Jel 19-9) a jelen kor híveit, „akik meghaltak Jézusban” (1Thessz 4-14) menyegzői vacsorára hívták. Elragadtatnak a mennybe mindaddig, amíg Isten ítéletei el nem érik a földet. A tesszaloniki hívők ugyanis, akik a bálványoktól Istenhez fordultak, hogy az élő Istent szolgálják, a mennyből várták, hogy Jézus megszabadít a őket a közelgő ítélettől. (1Thesszalonika 1-9:10).

   Amikor az Egyház és az Ószövetség szentjei elragadtatnak a mennybe, akkor az ítéletek elkezdenek hullani a világra. (Jelenések 6. és azután). Lesznek háborúk és nagy felfordulások. A politikában helyreáll a „Római Birodalom”, melynek feje „a tízszarvú fenevad” (Jel. 13). Sok zsidó fog visszatérni Izrael földjére, de hitetlenkedve. Közöttük fog kialakulni egy hívő maradék, akit üldöznek, és a zsidók feje - az Antikrisztus - és a Római Birodalom fenevada. Templom felépül Jeruzsálemben. A hitehagyott Egyház (Babilon, a nagy parázna - (Jel. 17 és 18), valamint a fenevad és az Antikrisztus üldözni fogja a hívőket. Ezek a hívők olyan emberek, akik nem hallották a kegyelem evangéliumát, mert azt mondják hogy a "bűn embere" a templomban ül, mint Isten, aki Istennek mutatja magát, és minden erejével, hamis jelekkel és csodákkal megtéveszti mindazokat, akik nem kapták meg üdvösségükért az igazság szeretetét. (2Thessz 2-7…12). A Szörnyeteg és az Antikrisztus egységben cselekszenek, de mégis hirdetik az „Örök Evangéliumot” abban a nyomorúságos időben. E kor hívei a zsidó maradék, és mindazok a pogányok, akik nem vették fel a fenevad bélyegét. Sokukat megölik és üldözik. A fenevad elpusztítja a nagy paráznát (Jel 17 és 18). Közvetlenül ezután kerül sor a Bárány menyegzőjére (Jel. 12-1). Azután, mielőtt az Emberfia megjelenne, hogy ítéletet hajtson végre, „lesz a nyomorúság időszaka (három és fél év), amilyen nem volt a teremtés kezdete óta, és nem is lesz” (Mk 13-19; Dániel 12-1).   

  Az északi birodalom hadseregei eljönnek, hogy magukhoz ragadják az Izraelben felhalmozott vagyont. A Római Birodalom seregei az Antikrisztus segítségére sietnek, és egyesülnek vele Armageddonban (Jel. 16-16). Ott, amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből, lángoló tűzben, bosszút állnak azokon, akik nem ismerik Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának, és elpusztulnak (2Thesszalonika 1-7: 8). Az Úr Jézus „szájának leheletével megöli az Antikrisztust, és eljövetele megjelenésével elpusztítja” (2Thessz 2-8).

  A Fenevadat és a Hamis Prófétát (Antikrisztus) elevenen a tűz tavába dobják (Jel 19-21), a többieket pedig kard által megölik. Észak királya megtámadja Palesztinát, Jeruzsálemet elfoglalják; később lesz egy második ostrom, majd „a csata napján”, amikor az összes nemzet Jeruzsálem köré gyűlik (Zak 14-1..11). az Úr leszáll a mennyből; Lábai azon a napon az Olajfák hegyén állnak, és megalapítja földi birodalmát, az ezeréves királyságot. Eljön az összes mennyei szenttel (azokkal is, akiket az ítéletek alatt megöltek, és akik feltámadt aki ( Jel ​​19-11..16, 20-4..6) uralkodnak vele ezer esztendeig. És azok a hívők, akiket nem öltek meg, be fogják lakni a földet az ezredforduló során. A hitetlen zsidók mind elpusztultak vagy meggyilkolták őket a Királyság létrehozása előtt. És „csak a maradék üdvözül” (Róm 9-29). A maradék egész Izraelt képviseli. Ami a pogányokat illeti, akik életben maradtak, - Maga az Úr fogja megítélni őket, ahogy a Máté 25-31,32-ben meg van írva. A király (25-34 és 40) aszerint fogja megítélni őket, ahogyan fogadták a zsidó maradék híveit, akik hozzájuk jöttek, hogy hirdessék a Királyság evangéliumát. Azok, akik nem fogadják el őket, elátkozzák és örök gyötrelembe küldik.

   Az ítélet napja (az Úr napja) úgy jön el, mint a tolvaj éjjel (1Thesszalonika 5-2). A Lukács 17-30..37 szakasza Jeruzsálem ítéletére utal. Akkor nem lehet visszafordulni, ami vonzalmat mutatna a város iránt, amit el kell ítélni. Isten ítélete megkülönbözteti a szíveket, felismeri, kit kell megbüntetni és kit kímélni. Ez a földi ítéletről szól. Akit elragadnak, ítéletre fogják, aki megmarad, bejut a földi Királyságba. A holttest, az élet nélküli Izraelt jelképezi, vagyis meghalt Isten számára, a sasok pedig az ítéletet.

 

  Minden hitetlen ember a teremtés kezdetétől fogva feltámad (vö. János 5-28,29), és tetteik szerint ítéltetik meg, az ezeréves királyság után, Isten előtt, a nagy fehér trón előtt (Jel. 20-11). .15).

Hamis Gyöngy.

 

Hamis Gyöngy.

2 Péter 2 fejezet. 

 "De voltak hamis próféták is a nép között, ahogyan köztetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és megtagadva az Urat, aki megváltotta őket, magukra gyors pusztulást hoznak".

A második fejezet az ellenkező oldalra mutat rá amit az első fejezetben olvassunk – Sátán cselszövéseire Krisztus meggyalázására és lelkek elcsábítására – hamis tanítókra a keresztény világban, ugyanazokra, mint az ókorban a hamis próféták az emberek között. Milyen szörnyű vonások fűződnek hozzájuk, megerősítve a rájuk váró ítélet igazságosságát!

Az  utolsó harmadik fejezetben nemcsak hamis tanítók vannak, akik gonoszul élnek és pusztulást hirdetnek, hanem ateisták, akik nevetségessé teszik Krisztus eljövetelét. A keresztény világ gyorsan visszatér a pogány hithez. Nem számít, hogy híres fiziológusokról, geológusokról, természettudósokról, csillagászokról, közgazdászokról, metafizikusokról, történészekről vagy bárki másról van szó – ők a tömegben mindannyian erre a pejoratív célra hajlanak, vagyis a Szentírás egyértelmű rendelkezéseinek tagadására és kizárására. De térjünk vissza a második fejezethez. 

 A gyülekezet kezdetén az Újszövetség nem volt ilyen formában elérhető, az igét szóbelileg terjesztették a tanítványok, "Azok pedig kimenvén, prédikálának mindenütt, az Úr együtt munkálván velök, és megerősítvén az ígét a jelek által, amelyek követik vala. Ámen!" ( Márk 16,-20). Tehát, az ige hallgatói hitre tértek, látván a Szent Szellem által küldött a mondott igét megerősítő jeleit. Abban az időben ez fontos feltétele volt az igehírdetésnek. De ezen kívül még lehetett az Ószövetség írásaira is hivatkozni. Ma már másként áll a helyzet. Itt Péter egyértelműen kifejezi, hogy voltak hamis próféták az Izrael népe között, és előrelátóan megírta, hogy a gyülekezetbe is beszivárognak hamis tanítók. Miért tanítók nem próféták? Egy egyszerű oknál fogva, a Bibliai próféciák már bezárultak. Ha egyes keresztények használják is ezt a szót, a prófétálás nem lehet valami más amit nem lehet a Bibliával egyeztetni. Én személy szerint nem használom ezt a szót. Pál apostol megemlíti a prófécia jelentőségét, mert ahogy már feljebb megemlítettem, összességében még nem létezet az Újszövetség. A Szent Szellem által volt hirdetve az evangélium. Erről ír az első korintusi levelében Pál apostol 13. fejezetében :" Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:". Tehát az ismeret és a prófétálás nem elsődleges célja Istennek. De le se szabad becsülni. A fontosabb az ami készteti a hívő szolgát a szolgálatra:" Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet."

 A tanító az aki tanítja Isten igéjét, de ő is egy médium, közvetítő. Istentől való tanítást adja át, amit ő kapott. A hamis tanító azért olyan veszélyes, mert nagy tudással rendelkezik, de elferdítik Isten útját, veszedelmes eretnekségnek nevezi Péter apostol. 

 De hogyan lehetséges az, hogy ezek a hamis tanítók, érvényesülnek a keresztények között? Ennek csak egy a magyarázata, a szellemiség hiánya, az egyéni kapcsolata az Úrral, és a hajlandóság hiánya, hogy megvizsgálják, hogy igaz e a tanítás amit referálnak. De hogyan tudja vizsgálni a hallgató, ha nincs kellő szellemisége? és azonnal rámondja az Áment, gondolkodás nélkül. Ezért a hamis tanítók és igehírdetők köré tömörülnek egyfajta lokációs táborokat alkotva azok akik másra bízzák az Istennel való szellemi munkát. De sokkal durvább hűtlenségnek is vagyunk tanúi, az okkultizmus és keleti filozófiai tanítások is teret kapnak a kereszténységben. 

"Sokan követik őket kicsapongásaikban, akik miatt káromolni fogják az igazság útját…. ," 

Ezek a tanítók Istennek nem árthatnak, de az igazság útját komolyan el tudják ferdíteni. Ez minden az ördögtől való. 

"…. titeket pedig kapzsiságukban kitalált beszédekkel becsapnak majd, de már régóta készen várja őket az ítélet, és kárhozatuk nem késik.

Mert nem kímélte Isten a bűnbe esett angyalokat sem, hanem az alvilág sötét mélységébe vetette őket, hogy fenntartassanak az ítéletre; és a régi világot sem kímélte, hanem csak Nóét, az igazság hirdetőjét, akit nyolcadmagával megőrzött, amikor özönvizet bocsátott az istentelenek világára.

Sodoma és Gomora városait elhamvasztva pusztulásra ítélte, hogy példát állítson azoknak, akik majd istentelenkedni fognak."

 Miért van megemlítve eme két város, hogy jön ez ide? Ez nem a pogányokról szól? Ma nem is olyan nehéz erre válaszolni. A nyugati világ azon a ferde úton jár, amit ezek a tévtanítók lefektettek. Ha csak a világi ateista emberekről szólna, akkor bizony fel lehetne lélegezni, minket keresztényeket nem érint. Csak az a baj, hogy a világ már ott van a kereszténységben kezdetétől fogva, és a világ nyomást gyakorol rájuk. A vallási rendszerek tudatosan vannak létrehozva. A rendszerek csúcsán meg azok foglalják el a helyüket akik behódolnak a világ urainak, csakhogy ezt sokan nem akarják tudomásul venni. Másképp nem is lenne ott a helyük. Azért jó példa a Sodoma és Gomora, mert világosan látjuk a szodomista kereszténység a nagy parázna végét. Talán azt állítja magáról egy keresztény, hogy ehhez semmi köze, de van, mert ha a nevét hozzáköti az általánossá vált parázna kereszténységhez, akkor passzív egyetértés tanúsít. “Ezek ugyan ismerik Isten végzését, hogy akik ilyeneket cselekszenek, méltók a halálra, mégis nemcsak megteszik, hanem egyetértenek azokkal, akik ezeket gyakorolják”.( Róma 1-,32) “Miattatok káromolják Isten nevét a pogányok között.”( Róma 2,-24). Sötétség uralja a keresztényeket, nem ismerik fel a nevek és elnevezések jelentőségét. Nem tudják megérteni, hogy mit jelent a név. A Krisztus nevének nagy jelentősége van, mert az aki Krisztus nevét vallja üdvözül. De csak ennyit foglal magába az üdvösség? Távol legyen, mert aki ezt a nevet vallja, az vele közösséget vállal. A gyülekezet kezdetén pusztán ezért a névért kellett meghalniuk és üldözöttekké válniuk a Krisztus nevét vallóknak. 

 A holokauszt idején pusztán azért voltak üldözve a zsidók, mert egy nemzet fiai voltak. Voltak köztük hívő ortodox és egyszerű zsidók, voltak akik együttműködtek a nácikkal, de őket is számba vették, nem bíztak meg bennük csak kihasználták. A kommunizmus idején is voltak jóemberek a pártban, lehet nem is értettek egyet az ideológiával, de a következményeket azoknak is kell vállalni. Ami a keresztényeket illeti, Isten nagy irgalma mentheti meg azokat a keresztényeket abból a romlott parázna közösségből akik között élnek, de ez nem szabály, inkább kivétel. Ábrahám nem élt Szodomában, de a közbenjárására Isten előtt megmentette Lótot. Hiába kérte Istent, hogy kegyelmében ne pusztítsa el Szodomát és Gomorát, Isten nem csak Szeretet hanem Szent és Igaz. Tudjuk, hogy Lót ha világi életet is élt de Isten igaznak nevezte. 

"Megszabadította az igaz Lótot, aki szenvedett az istentelenek gyalázatos viselkedése miatt, mert ő, az igaz, közöttük lakott, s a gonosz cselekedeteket látva és hallva napról napra gyötörte igaz lelkét." 

 Talán ezzel beérnénk, arra számítva, hogy Isten nem személyválogató, megszabadítja az itélettől az igazakat, akármilyen kapcsolatban élnek a világgal. Bizony ez így van de milyen árat kell ezért fizetni? Ismerjük Lót történetét, se boldog se utódai nem voltak tiszták. 

"Az Úr meg tudja szabadítani a kegyeseket a kísértésekből, a gonoszokat pedig megtartja az ítélet napjára, hogy bűnhődjenek.

Különösen azokat, akik a testet követve tisztátalan vágyaikban járnak, és az Úr hatalmát megvetik. Vakmerők, elbizakodottak, akik attól sem rettennek vissza, hogy dicsőséges hatalmakat káromolják, holott még az angyalok sem szólnak azok ellen az Úr előtt káromló ítéletet, pedig azok erőre és hatalomra nézve nagyobbak. 

De ezek – mint oktalan állatok, amelyek természetük szerint elejtésre és elpusztításra valók – azokat káromolják, amiket nem ismernek, és azoknak pusztulásával fognak elpusztulni, megkapva gonoszságuk bérét. Ezek gyönyörűségnek tartják a naponkénti tobzódást; szennyfoltok és szégyenfoltok, akik kéjelegnek csalárdságukban, amikor együtt lakmároznak veletek. Szemük parázna vággyal van tele, nem szűnnek meg vétkezni, elcsábítják az ingatag lelkeket, szívük gyakorlott a kapzsiságban, átok gyermekei.

Elhagyták az egyenes utat, eltévelyedtek, és követték Bálámnak, Beór fiának az útját, aki a gonoszság bérét kedvelte, de aki vétkéért feddést kapott: egy igavonó néma állat emberi szóval szólva megakadályozta a próféta esztelenségét.

Ezek víztelen források, széltől hányatott fellegek, akiknek a sötétség homálya van fenntartva.

Fellengzős, üres szólamokat hangoztatva kicsapongásaikkal testi kívánságaik kielégítésére csábítják azokat, akik még alig szakadtak el a tévelygésben élőktől, szabadságot ígérnek nekik, holott ők maguk a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte.

Mert ha az Úrnak és az Üdvözítő Jézus Krisztusnak megismerése által a világ förtelmeitől egyszer már megszabadultak, de ezekbe ismét belekeveredve vereséget szenvednek, utolsó állapotuk rosszabb lesz az elsőnél.

Mert jobb volna nekik, ha meg sem ismerték volna az igazság útját, mint hogy azt megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól.

De betelt rajtuk az igaz példabeszéd: Az eb visszatért a saját okádására, és a megfürdött disznó a sárban hempereg.

Az eb soha nem volt bárány a disznó sem volt az, de mi tette őket tisztává? Bizony ahogy Júdás apostol, aki mindenhová követte Jézust, látta tetteit és hallotta szavait, de a szíve tele volt kapzsisággal, kihasználta Jézus közelségét. Ugyanaz a bizalom volt benne mint Bálámnak, hogy amit tesz az megbocsáttatik. De Júdást legyőzte a pénz szeretete : "mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte". 

 Sokakat megtéveszt a külső megjelenés a betöltött pozíció. Az intelligencia az ékesszólás, ami mögött lehet hogy nincs Isten lángja. Az indokolatlan vagyon egyes "pásztorok" soraiban. A juhok gyapjújából szőtt perzsa szőnyeg ékesíti "szerény jurtáikat". 

 Salamon király fiait figyelmeztette a parázna asszony csábítására:" Ezért jöttem ki eléd, nagyon kerestelek téged, és most rád találtam! Paplanokkal megvetettem ágyamat, egyiptomi szövésű szőnyegekkel. Ágyamat mirhával, aloéval és fahéjjal illatosítottam .Jöjj, töltsük az időt szerelmeskedéssel virradatig, élvezzük ki a szerelem gyönyört! Mert nincs itthon a férjem, messzi útra ment .Egy erszény pénzt vett magához, csak holdtöltére jön haza. És rávette őt mesterkedéseivel, hízelgő ajkával elcsábította .Az pedig úgy ment utána, mint az ökör a vágóhídra, mint a bolond, aki csapdába szalad,"(Példabeszéd 7) https://mindenbenkrisztus.blog.hu. (Példabeszédek 7).

 

Ezt kellene felismernie egy kereszténynek. Isten attól óvjon bárkit, hogy gyanakvóak legyünk mások iránt, nem ezt az utat kell járjunk, hanem minden szellemet vizsgáljunk, Istentől van e, vagy sem. Ez minden hívő felelőssége.

Bárány (ἀρνίον= arnion) és juhok (ἀρνία=arnos).

Bárány (ἀρνίον= arnion) és juhok (ἀρνία=arnos).

 Palesztinában nagy számban tenyésztettek juhot; az izraeliták vagyonának nagy részét tették ki. A fő fajta nagy széles farokkal és nagy szarvú juh volt - Ovis laticaudatus és Ovis aries. A juhokat és a bárányokat (kosokat) folyamatosan feláldozták. A reggel hozott áldozati bárány és az este hozott bárány, valamint a húsvéti bárány, Isten Bárányának előképe volt, aki „elveszi a világ bűnét”. A juhok, hajlamosak arra, hogy elcsatangoljanak valahova, metaforikusan ábrázolja az emberiséget a Szentírásban – „Mindannyian tévelyegtünk, mint a bárányok, ki-ki a maga útjára tért" (Ézsaiás 53-6; vö. Lukács 15-4…7). Általában a juhok követik a pásztort és ismerik a hangját (idegent nem követnek). János evangéliumban így beszél az Úr: „Az én juhaim hallják a hangomat… és követnek engem… és soha nem vesznek el.” (10-27,28). A Jó Pásztor nevén szólítja a juhokat; nála a bárányok abszolút biztonságban, szabadságban és élelemben részesülnek ( János 10-9). Az Úr kivezete a juhait a zsidó táborból, egyesítette őket a többi juhával (a pogányokból való hívőkkel), hogy legyen egy nyáj és egy pásztor (János 10-3,16). A nemzetek ítélete során a juhok (azaz üdvözültek) el lesznek választva a kecskéktől (azaz elveszettektől) (Mt 25-31..46). A bárány még az alázatot is jelképezi. Az Mózes törvénye szerint, az áldozathoz egy szeplőtelen bárányt választottak, amely az Úr Jézus, Isten Bárányának legmegfelelőbb képe. Ő, alázatos és feddhetetlen "Kínozták, és ő megalázta magát, száját nem nyitotta ki. Mint a bárány, amelyet mészárszékre visznek, és mint a juh, amely megnémul az őt nyírók előtt, ő sem nyitotta ki száját".

  Bemerítő János felkiált: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!", valamint Isten Báránya, aki a lélek szemlélésének tárgya: "Másnap ismét ott állt János és kettő az ő tanítványai közül,és ránézett Jézusra, amint ott járt, és azt mondta: Íme, az Isten Báránya!  (János 1-29,36). 

 

 A Jelenések könyve azt mondja, hogy János apostol, amint felnézett az égre, egy bárányt látott, mintha megölték volna,"És láttam a trón és a négy élőlény között és a vének között egy Bárányt állni, mint egy megöletettet", akinek egyetemes imádatot szentelnek. A „Bárány” szó a Jelenések könyvében különleges tulajdonságot kapott – ez az, aki szenvedett és elutasították a földön, de megjelent „a trón közepén” a mennyben. A szenvedés elviselése után megjelenik a mennyben, és végül megtalálja menyasszonyát, az új Jeruzsálemet, ahol Isten és a Bárány trónja áll. Mindig olyan jelleme lesz, akit Isten kiválasztott, és aki áldozata alapján magára vállalta a világ bűnét. (Lásd Jel. 5-6…13; 6-1,16; 7-9..17; 12-11; 14-1…10; 15-3; 17-14; 19-7,9; 21-9…27 ;22-1.3.). Mindezekben a részekben a görög nyelvben használják az "ἀρνίον= arnion" (bárány) szót. Az "ἀρνία=arnos" (birka, juh) szó kicsinyítő alakját, pedig használta az Úr János evangéliumában. (21-15) Péterhez fordult: „Legeltesd juhaimat”, utalva a fiatal tanítványokra. A juh szó, megfelelő, vagy metaforája a hívő jellemének. A Krisztusban, Isten Fiában hívő embernek megközelítőleg ugyanolyan szellemi ábrája és jelleme van, mint elődjének, Jézusnak a földön. Isten éles, mindent látó szeméhez képest, messzemenően rövidlátók vagyunk, az isteni Gondviselés hozzáállásához és saját, a Pásztort követő hozzáállásunkhoz. A juhok mindenben a Pásztorukra hagyatkoznak, mert Őbenne kell bízniuk, mert ahogy már elhangzott, a juhok nem látnak messzire. De a juhok felismerik a pásztor hangját, és képességként tudják, hogyan kell nyájban élni, de mindenki személyesen hallja a hangot. Egyik sem bízhat más birkában, de ha este van, vagy ha hideg van, összebújnak és melegednek. A megpróbáltatások idején a hívőket ösztönzi az összetartásra. A juhász igyekszik a egybe tartani őket a nyájban. Nem véletlen, hogy a Szentírás juhokhoz, hasonlítja a hívőket. De ha a juh eltávolodik keresve más legelőt, akkor a nagy Pásztor hangját gyengébben hallja, vagy ha azt gondolja, hogy kellően éles szeme és önállósítsa magát, akkor a legfontosabbat elveszítí, lemarad a nyáj és a pásztor mögött,  alig tudja a tiszta hangot megkülönböztetni a tisztátalantól. Amikor elkezdünk távolodni ettől a függőségtől, a Pásztortól, sokszor mi magunk is vezetőkké válunk a juhok között. Ha tudjuk, mit mond Péter: „A köztetek levő presbitereket kérem én, a presbitertárs, Krisztus szenvedésének tanúja és az eljövendő dicsőség részese: legeltessétek Isten köztetek levő nyáját, gondot viselve rá ne kényszerből, hanem önként, ne rút nyerészkedésből, hanem készségesen, ne úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. (1Péter 5 -1,2,3,4). Péter apostol presbitertársként (a Pásztor társpásztoraként) beszél magáról, akkor ma már bizonyos mértékig pásztoroknak és gyülekezeti vezetőknek, lelkipásztoroknak neveztetnek . Ez a különbség az alázat és az arrogancia között. 

Jézus egyenlő Istennel?

 

Jézus egyenlő Istennel?

 “E miatt aztán még inkább meg akarák őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel”.(János 5:18).

 A farizeusok meg akarják ölni Jézust, (a szombat urát) ennek első pillantásra az az oka, hogy állítólag megszegte a szombatot. A farizeusok nem ismerték a szombat szellemét, ezért nem ismerték fel Jézust a szombat urának. Ha felismerték volna Őt, akkor el kellett volna ismerniük Messiásnak, Istennek. A saját meggyőződésükből indultak ki, nem ismerték sem Őt, sem Istent. Sajnos meg kell jegyeznem itt, hogy ma is a vallásosság, a mások által beiktatott dogmák feltétel nélküli követése a közösségekben, nem csak Jézus személyével kapcsolatosan lehet hamis, hanem a Szellemében sem ismerhető meg. Ők, a farizeusok , ahogyan ma is történik, szellemükben önmaguktól származnak. Megvan nekik a Szentírás, Mózes törvénye, de nem ismerték az igazságot. Az Úr Jézus nem beszélt volna így, szemrehányóan a farizeusokkal, ha nem lehetett volna tudni az Ószövetségben rejlő szellemiséget. Az sem kifogás, hogy akkor nem volt kiöntve a Szent Szellem minden izraelitára, de Krisztus Szelleme személyenként rajtuk volt, akik szerették Istent. 

 "Ti test szerint ítéltek, én nem ítélek senkit. De ha ítélek is én, az én ítéletem igaz; mert én nem egyedül vagyok, hanem én és az Atya, aki küldött engem. A ti törvényetekben is meg van pedig írva, hogy két ember bizonyságtétele igaz. Én vagyok aki bizonyságot teszek magamról, és bizonyságot tesz rólam az Atya, aki küldött engem. Mondának azért néki: Hol van a te Atyád? Felele Jézus: Sem engem nem ismertek, sem az én Atyámat; ha engem ismernétek, az én Atyámat is ismernétek." (János 8:15-19)

Az Atya, név azt jelenti, aki nemzet valakit. Ezt ők, a farizeusok tudtak róla, ugyanis ők Ábrahám fiainak tartották magukat, ami azt jelenti, hogy hitben egyek Ábrahámmal. Ezért vádolják Jézust istenkáromlással, mert egyenrangúvá jelentette ki magát az Atyával. Mert aki Istentől született, az Isten. De Isten Fia nem született, hanem bejött ebbe a világba, Mária által. János apostol ezt az igazságot kinyilatkoztatja evangéliumában, és a levelekben nem egyszer visszatér. 

Istenek vagyunk-e?, - mert meg van írva, hogy Isten Igéje által nemzett minket. Jelentős különbség van az első és a második között. Bemerítő János így kiált: "És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett ő róla, és kiáltott, mondván: Ez vala, akiről mondám: Aki utánam jő, előttem lett, mert előbb volt nálamnál...Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt. (János 1:14-15, 18). 

Isten MEGMUTATTA e világnak és az angyaloknak a FIÚT, Aki mindig az Atya kebelében volt. Tehát Isten mindig is tartalmazta, ezt az ember elméjével felfoghatatlan képét. Csak emlékezzünk vissza hogyan ír 1Mózes 1,-26, az ember teremtéséről:" És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra;". Én bízok a fordítások eme részével kapcsolatos kijelentésében, ugyanis amikor Isten magát kinyilatkoztatta a Szentírásban az embernek, az Ő cselekedeteit , mindig többes számban beszél. Úgy a teremtés vonatkozásában és Jézus is erről beszél, hogy az Ő cselekedetei és beszéde az Atyával egyezik. Tehát az Ószövetségből nem ismerhetjük meg az Atyát, mert ott soha nem jelentette ki magát ilyen bensőséges kapcsolatban Izrael népével. Jehova, Izrael Istene, az az Isten aki megszabadította Izraelt az egyiptomi fogságból Mózes által, ugyanaz az Isten aki eljött Ember képében személyesen, közvetlenül, megváltani a világ bűnét és kiszabadítani a bűn rabságából, ezzel kifejezte mérhetetlen szeretetét az ember iránt. Az Ószövetségből ismerjük, hogy Izrael, emberek által volt irányítva, Mózes, királyok, bírák, próféták és hadvezérek, de nem volt ez így mindig. Mert a Mózes törvénye előtt, az ember a lelkiismeret által cselekedet jót vagy rosszat, de akkor is a hit és látomások és álmok által a kiválasztottak között. De az Úr nem hagyta el teremtményét, egy magasabb fokozatra emelte Szelleme által, most az emberek akikben él a Szent Szellem, azok már nem emberek, álmok és látomások által vannak vezetve. Akikben nincs meg a Szent Szellem, azok a lelkiismeretükkel cselekednek jót vagy rosszat, de vannak emberek akikben nincs lelkiismeret. A hívőben akiben megvan mind a kettő, de Krisztus Szelleme felülmúlja az emberi lelkiismeretet, ha a hívő az ige által világítja meg saját szellemét, azzal folyamatosan tisztítja lelkiismeretét. 

 

Újjászületés a Szellemtől , Jézus Krisztus Szelleme által: „Akik hisznek az Ő nevében, azoknak hatalmat adott, hogy ISTEN GYERMEKEI legyenek” – de Pál azt írja, hogy még nem tudjuk, mik leszünk. Tudjuk, hogy amikor megtörténnik Isten minden ítélete, akkor: "Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Mert mindent az ő lábai alá vetett. Mikor pedig azt mondja, hogy minden alája van vetve, nyilvánvaló, hogy azon kívül, aki neki mindent alávetett. Mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, aki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben. (1Korinthus 15: 25-28)

.

Az ember ebből logikus vagy racionális következtetést vonhat le, hogy minimum két Isten létezik, nem beszélve háromról. De ez nem lenne helyes, mint ahogy a logikus gondolkodás sem helyes szellemi téren; Szűz Mária, Isten anyja vagy a Szentháromság Isten három hiposztázisa. A Szentírás számos része felfedi Jézus Krisztust, ahogy Isten emberré lett, különösen Lukács szerinti evangélium gyakran az Ember Fiának nevezi. Ő valóban egy ember, aki Istent testesíti meg. Ezzel bizonyítja az Atya Isten szeretetét és kegyelmét irántunk. Azért lépett be ebbe a világba, hogy bebizonyítsa nekünk a teremtése iránti engedékenységét, anélkül, hogy idő előtt ítélkezett volna, belépett a halál völgyébe, hogy megmentse az elveszetteket. Isteni bölcsessége örök üdvösséget hozott. Milyen csodálatos módon kinyilatkoztatta magát. Isten és ember érintkezési pontja, Emberré vált, rabszolga alakot öltve. Így mutatta meg az üdvösség ösvényét Jézus ábrázatában.

„Aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő,

Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén;

És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.

Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való;

Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Filipp. 2:6-11). Ebből az igéből kifolyólag, Jézus Krisztus Isten. De ki valójában Isten? ; kegyelem, szeretet és igazság, . De ha eljön az ideje, Ő lesz a Bíró. Ítélete és ítéletei nem fogják jellemezni a kegyelmet, mert ma van a kegyelem ideje. De az Ő neve nem Jézus, mert ez a név a kegyelem neve. A fenti igében pedig ezt olvastuk ugyebár, de Isten teljességét nem ez a név jellemzi. Erre nem térnék ki most. Egyáltalán miért kell Istennek nevet adni? Csakis az emberek miatt, és mindig azon a nevében szerepel, amiképpen cselekedik. 

"És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé vala egy fehér ló, és aki azon ül vala, hivatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik. És az ő szemei olyanok, mint a tűzláng; és az ő fején sok korona; az ő neve fel vala írva, amit senki nem tud, csak ő maga.

És vérrel hintett ruhába vala öltöztetve és a neve Isten ígéjének neveztetik."(Jel. 19,-11,12,13). Itt már nem szerepel Jézus mint név, itt az emberek számára IGE. János apostol, aki Jézus személyét Istennek ábrázolja evangéliumában, ugyanaz az apostol, írja le Istent a Szentírás utolsó könyvében, Jézus bizonyságtételeként, de  mint IGÉT. "Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge." Az Ige a Teremtő, először eljött kegyelemben , másodszor eljön mint ítélet végrehajtó, a vérontás jegyeivel a ruháján. Tehát a neve se lehet az ítélet folyamán Jézus, mert ez a név a kegyelem időszakához kötődik. Mert minden ember előáll az ítélet trónja elé, azok is, akik előtte éltek és meghaltak nem ismervén ezt a nevet. Amikor Krisztus a Messiás eljön a földre, előbb ítélete az élőket fogja érinteni, akik abban az időben lesznek. Ő akkor mint király jelenik meg a földön, amit áldozati vérével megváltott. Máté 13. fejezetében a példabeszédében kifejtette," Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet megtalálván az ember, elrejté azt; és afelett való örömében elmegy és eladván mindenét amije van, megveszi azt a szántóföldet".  Krisztus vére áldozatával, megvette a földet a "másik" tulajdonostól, ezzel teljes birtokában van mindennek ami benne van. És mint jó gazda, felszántja a földet és elveti magját. Most már nem csak Izrael népének Ura, hanem az egész világon élő és halott embereknek. De a fő motívum mégis az, hogy a számára értékes kincset kiássa. Itt a példabeszédében a kincs, egyértelműen az eklézia a gyülekezetet jelenti ami rejtve volt a teremtés kezdete óta. Ez titok volt addigra amíg Pál apostol fel nem fedte. És ez a név, Jézus, főleg a kegyelemhez fűződik. "Tudniillik ama titkot, mely el vala rejtve ősidők óta és nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az Ő szentjeinek,

Akikkel az Isten meg akarta ismertetni azt, hogy milyen nagy a pogányok között eme titok dicsőségének gazdagsága, az tudniillik, hogy a Krisztus ti köztetek van, a dicsőségnek ama reménysége:"

 Krisztus köztetek van. De kik között van Krisztus? Bizony azok között akik ezt a Szent nevet vallják, a gyülekezet között. Máté 18,-20, erről tanúskodik,:" Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük", és ez azt jelenti, hogy Krisztus Szelleme a Szent Szellem egy és ugyanaz. Nincs még egy külön személyiség Istenben. Ha a teste a dicső mennyben lakozik a Szelleme itt van közöttük, a gyülekezetben ami a szellemi testét jelenti jelenleg, mert ha a gyülekezet a földön lakó élő szentekből tevődik össze, de szellemük a mennyben Krisztussal van ültetve. A Szent Szellem által vannak összekötve a Fejjel az egyház tagjai akik Krisztus teste egyben. 

 

 Bár a Szent Szellem hatott az ószövetségi szentekre, személyesen mégis csak Krisztus mennybemenetele után jött el:" De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok". (János 16-7). Krisztus feltámadt, és mennybemenetele után, ahogy megígérte elküldte Szent Szellemét,:" Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!" (Máté 28,_20). Itt is egyértelműen beszél az Isten egységéről, nincs három személyisége, mert egy az Isten. De az Újszövetségben olyan gyakran olvassuk, hogy mintha egy Istenben három személyiség lakol. Orosz nyelv területen az Isten három, személyiségét hiposztázisnak nevezik, a (a görög ὑπόστασις az alap, megalapozás szóból ered) azt a megszilárdult alakot vagy megtestesülést jelenti, amely egy olyan szó (szakszó) mögött van, amely egy név és egy ismert mennyiség között fennálló viszony leírására szolgál, szellemi megszemélyesítésként (azaz egy egyed vagy minőség megszemélyesítő eltárgyasiasításával).

 Tehát ezt a szót lehetne alkalmazni Jézus Krisztusra aki Isten megtesítője, megszemélyesítője. Ezzel egyet is lehet érteni, de hogy jön ehhez a Szent Szellem? Az Atya is hiposztázis? Vagy én rosszul értem ennek a szónak a jelentését? A magyart okosabban butítják, igaz, hogy az orosz is használja a " troica" szót "szentháromság", de a magyarnak úgy jelenitik meg, hogy egy az Isten, három személyben, ami lehet, hogy hiposztázist is jelent, de ezt a szót a magyaroknál nem hallottam. Három arc, és három egymástól különböző szolgálat. Elvégre ha úgy olvasom a Bibliát mint valami regényt, vagy használati utasítást, akkor tényleg úgy fogom elfogadni ahogy a papok megmondják.

 

 Sok igeszakasz beszél a Szent Szellemről, (és ez nagyon fontos, mivel egyesek egyszerűen csak valamiféle erő és hatásként mutatják be): „Ananias... hazudott a Szentléleknek” (ApCsel 5-3); ”monda a Szent Lélek: Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam. (ApCsel 13-2); „De a Lélek mindezeket cselekszi, szétválasztva… tetszése szerint” (1 Korinthus 12-11). A Szent Szellem irányítja Pál és társai cselekedeteit (ApCsel 16-6,7), az Úr Jézus pedig Isten Lelke által űzi ki a démonokat (Mt 12-28).

A Szentlélek jelenléte és működése Krisztus felmagasztalásának gyümölcsei közé tartozik. Krisztust formálja a hívőben; Ő az élet ereje és a bizonyságtétel ereje; Ő, aki minden szentben lakik, egy testté egyesíti a szenteket, és együtt „a Lélek által Isten hajlékává építtetik” (1Kor 3-16; Ef 2-22).

A Szent Szellem lakozása a hívőben végtelen jóság, hiszen Ő isteni valóság, és a hívő ember már nem test szerint jár, hanem Szellem szerint. A Szent Szellem egyben a fiúság Szelleme is, ezért a hívő  felkiáltott: „Abba, Atya!”. A hívők arra hivatottak, hogy a Szent Szellem vezesse őket, és ne oltsák el vagy szomorítsák el; a mi felelősségünk az, hogy Szellemben járjunk. Lásd Gall. 5.

Maga a Szent Szellem jelenléte a földön az eklézsiában lakik, arra hivatott, hogy a világ „bűn, igazság és ítélet” felfedje: "És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében:" (János 16-8..11).

Szellem– szellemiség. A "spirituális (szellemi)" szó gyakran előfordul az Újszövetségben; a hússal és a démonokkal áll szemben (Róm 15-27; 1Kor 3-1). Más szóval, ez az, ami a Szent Szellemtől származik, és szemben áll azzal, ami a természetes személyében be van ágyazva Ádám óta. 

Nekünk, keresztényeknek nincs más név, amelyen keresztül az ember üdvözülhet, ez a Fiú Isten, az Ő neve Jézus Krisztus, vagy Emmanuel, ami azt jelenti, hogy "Isten velünk van".

Mi, emberek nem érthetjük meg Isten személyiségét, csak annyit, amennyit Ő, a Szent Szellem által kinyilatkoztat nekünk. A Bibliában leírtakat hittel kell elfogadnunk. Kerülni kell az egyoldalú gondolkodást, mindannyiunknak mindig hiányzik valami a tudásból, de ha nem tudjuk, akkor is ki kell mondanunk, hogy „úgy van megírva”, még ha nem is értjük.

Istent senki sem látta, a Fiú jelentette ki Őt. Isten megtestesülése, ezek a teremtés iránti szeretet megnyilvánulásai, hogy kimondhatatlan örömmel gondolják, érintsék és dicsőítsék, hogy Isten megtestesült az emberben, megmutatta magát az angyaloknak és a teremtésnek, az örökkévalóság Atyjának.

 

Az ember nem ismerheti meg a lényegét a végsőkig, még az örökkévalóságban sem, ez csak a Szent Szellem által adatik meg, de ez egy örökké tartó tanulás. Ki láthatja Isten szívének mélységét? - Isten egy Szellem. Csak annyit ismerhetünk meg belőle, amennyit láthatunk Jézus Krisztusban a Szelleme által. A megértés igyekezete bennünk kell hogy legyen, de a felismerés mértéke különböző az emberekben, de van egy alapköve a hitnek, Jézus Krisztus az Isten Fia, és akinek az Atya megnyitja: "Mindent nékem adott az én Atyám: és senki sem tudja, kicsoda a Fiú, csak az Atya; és kicsoda az Atya, hanem csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni".

Слёзы.

 

Слёзы.

«ВРЕМЯ плакать, и время смеяться; ВРЕМЯ сетовать» (Еккл.3,4)

Я обращаюсь к размышлениям о слезах с желанием, чтобы Господь направил наши чувства в единое русло с божественным состраданием. Из третьей главы книги Екклесиаст становится очевидным то, что в календаре Бога есть место и для плача. Написано: «ВРЕМЯ плакать»! Но очень хотелось бы, чтобы наш плач был разумным! В Писании есть напрасные слёзы. На примере нечестивца Исава мы видим слёзы, которые были совершенно бесполезны. В книге Малахии мы читаем о народе Бога, обливавшем жертвенник слезами, с которыми Бог отказывался считаться (2,13). Да сохранит нас Бог от слёз, не соответствующих чувствам и побуждениям Божественных Лиц и да поощрит к плачу по Богу! Эта тема может показаться странной, когда на наших чтениях мы занимаемся посланием, изобилующим радостью. Но хотелось бы напомнить, что автор того послания, когда был в Филиппах, находился в обстоятельствах, которые должны были вызвать чувство сострадания у святых. И если Павел радовался, если он избыточествовал радостью, то это потому, что он умел смиряться. Первое записанное действие Божественных Лиц в отношении творения подтверждает эту тему, когда Святой Дух Божий парил над картиной хаоса; это слово намекает на божественные чувства. А цель этого – под воздействием Слова Бога привести нас в сочувственный унисон с побуждениями Божественных Лиц. Один из величайших мужей Ветхого Завета (Моисей, человек Божий) представлен нам плачущим. Единственный, кого Дух называет человеком Бога в Новом Завете (Тимофей), был мужем слёз. Сам благословенный Господь плакал, и слово, используемое в евангелии по Иоанну для передачи плача Иисуса (насколько мне удалось проследить) больше не встречается ни в одном другом месте Священного Писания. Были и другие причины, по которым Он плакал; но ситуация в Вифании уникальна…

«Иисус ПРОСЛЕЗИЛСЯ. Тогда Иудеи говорили: смотри, как Он ЛЮБИЛ его» (Иоан.11,35.36)

Возлюбленные братья, нет сочувствия, подобного состраданию Иисуса; отсюда – уникальность плача Христа, этих драгоценных святых слёз, которые Он проливал в силе Своей любви ради Своих. Для нас это личное упражнение – направляться в единое русло с чувствами Его благословенного сердца. В Писании упоминается много слёз. Я хотел бы обратить ваше внимание на некоторые из них. Есть записанные слёзы. Если в вопросах свидетельства в твоей и моей любви возникают чувства, совпадающие с чувствами Божественных Лиц, как у Павла в Фил.3, – такие слёзы записываются. «Положи слёзы мои в сосуд у Тебя, – говорит псалмопевец, – не в книге ли они Твоей?» (Пс.56,8[55,9]). Служение Богу не ограничивается трибуной или говорящими; сила свидетельства заключается в любви святых, стремящихся проявлять в силе Духа божественное сострадание. Движения, проистекающие из таких чувств, записываются самим Богом. Есть благотворные слёзы – слёзы, дающие результат; слёзы, приносящие плод для сердца Бога; слёзы, приносящие ликование; сеяние со слезами и жатва с радостью. И чем больше нам известен этот посев со слезами, тем очевиднее будет жатва с радостью. Драгоценные слёзы, подразумевающие не сентиментальность, а урожай для Бога от Его наследия; слёзы, которые изливаются перед Богом за закрытой дверью, чтобы среди святых Бога были явлены те элементы радостного единства, о которых мы говорим на наших совместных чтениях. Брат или сестра, которые могут помочь святым Бога, – это брат или сестра, которые приносят проблемы святых за закрытой дверью в скорби и слезах Богу. В этом мы можем быть уверены…

«Она слезами ОБЛИЛА Мне ноги» (Лук.7,44) Есть слёзы покаяния, драгоценные слёзы, о которых Сам Иисус сказал: «Её слезы*» (Лук.7,44). -* русском переводе не отражается.

Та женщина в своём греховном состоянии испытывала необъятность искреннего прощения Бога. Возлюбленные братья, мы здесь благодаря суверенности Бога; мы здесь потому, что Бог в безграничности Своего милосердия возложил на нас Свою руку, и мы в покаянии приведены к ногам Иисуса. Её слёзы, наверняка, были обильными – нельзя омыть ноги немногими слезинками; она не переставала омывать Его стопы жгучими слезами. Эти слёзы покаяния обильно лились на ноги Христа, те прекрасные драгоценные ноги: «Как ПРЕКРАСНЫ на горах ноги благовестника, возвещающего мир» (Ис.52,7). Мы бы ничего не знали о радости, существующей в пределах христианства, если бы те драгоценные ноги не ходили здесь в благодати. Она плакала у Его ног. Конечно, мы поём: «Не мои слёзы покаяния, не молитвы искупают душу, а КРОВЬ!» Я уверен, это – правда! Но в тех слезах было то, что освежило сердце Христа. О, возлюбленные братья, приведенные к Иисусу в суверенной милости Бога! Как благословенно во взаимной любви изливать то, что освежит Его благословенное сердце! Есть слёзы сочувствия. Когда Павел писал своему сыну Тимофею, он учитывал их, говорил о них, присоединялся к ним, зная, что те слёзы выражали подлинные чувства в сердце Тимофея относительно обстоятельств святых. Драгоценные слёзы! Слёзы, подразумевающие, что братьям нужно помочь продвигаться вперёд с одной целью – во славу Христа. Слёзы, которые будут страдать перед Богом, чтобы было устранено всё, что удерживает святых от стремления вперёд. Это – служение, открытое каждому из нас. Мы должны принимать во внимание трудности. Мы видим провалы среди братьев и часто говорим о них, но гораздо лучше о них ПЛАКАТЬ. Об Анне, матери Самуила, написано, что в момент кризиса её уста шевелились, но голоса не было слышно…

«Блаженны плачущие, ибо они УТЕШАТСЯ» (Матф.5,4) Как было бы хорошо, если бы в минуты кризиса наши чувства были более активны, чем наши голоса, горячо ассоциируясь с приходящими трудностями, плача о БЕССЛАВИИ, наносимом ИМЕНИ Христа, и стремясь, чтобы в любви святых поддерживалось приоритетное ПРАВО интересов Христа. Есть также слёзы любви; Павел три года, день и ночь, плакал о святых. Великий апостол, имеющий перед глазами день*,( *будущий день Господа) орошал своё служение слезами. И наше служение не было бы таким сухим, если бы мы орошали его слезами; оно вело бы прямо к цели и было бы плодотворным, принося плод для Бога, если бы орошалось, как следует, СЛЕЗАМИ горячей любви. Когда Павел пишет второе послание Коринфянам, он говорит о своём первом послании: «От великой скорби и стеснённого сердца я писал вам со многими слезами» (2Кор.2,4), – слезами страдания, ибо общее состояние верующих было таким, что они продолжали бесчестить Христа, НЕ СОЗНАВАЯ того и НЕ ЗАБОТЯСЬ о том. На наших чтениях уже подчёркивалось, что святые претыкались из-за характерных черт, противоположных божественной любви. Дела в Коринфе противоречили всему, что было открыто в силе Духа через апостола, и коринфяне вообще не беспокоились об этом; они не лили по этому поводу слёз; наоборот, они «возгордились» (1Кор.5,2). Когда они не плакали – Павел плакал за них! И, возлюбленные, если мы видим, что другие безразличны, пусть наши сердца будут растроганны! Если мы видим, что другие равнодушны, давайте искать благодати, чтобы нас это волновало! Если другие кажутся легкомысленными в деле Бога, давайте осознавать перед Богом состояние слабости среди нас! Давайте склоняться перед Ним в уничижении и, если надо, в слезах – и Бог ответит, ибо «вечером водворяется плач, а на утро – радость» (Пс.30,5[29,6]). И во втором послании мы видим, что Павел радовался о коринфянах, но это была радость, следующая за ночью плача…

«И отрёт Бог всякую слезу с очей их, и смерти не будет уже; ни плача…» (Откр.21,4)

Иисус плакал «сильным воплем и со слезами» (Евр.5,7). Подумайте о муках, породивших те слёзы. Он был готов воскликнуть в тоске Своей души: «Боже Мой! Боже Мой! для чего Ты Меня ОСТАВИЛ?» (Матф.27,46; Марк.15,34). «С горячими слезами Он искал ИЗБАВЛЕНИЯ». В заглавии к Псалму 22[21] мы читаем: «Начальнику хора. При появлении зари». Следовало вытерпеть НОЧЬ слёз, прежде чем могло открыться УТРО света и славы, но радость от этого была в сердце Христа ещё раньше, чем Он вступил в оставленность Голгофы: «Который, ВМЕСТО предлежавшей Ему радости, претерпел крест, ПРЕНЕБРЕГШИ посрамление» (Евр.12,2). Благодаря бесконечной милости мы составляем часть той радости и, как таковые, не будем ли искать благодати, чтобы быть более восприимчивыми к слезам Того, Кто приобрёл нас для Себя?! Слезам, в которые не можем до конца проникнуть, но пролитым Тем, Кто умер, чтобы мы могли жить в объятиях вечной любви Бога! В Лук.19,41 мы видим Господа, плачущего над безответным народом, среди которого Он проявлял сострадание Бога. Давайте МЫ не будем безответны по отношению к этим святым порывам божественной любви! Наступит момент, когда слёзы совсем исчезнут! Трижды в Священном Писании нам говорится, что Бог ОТРЁТ все слёзы (Ис.25,8; Откр.7,17; 21,4). Два упоминания были бы достаточным свидетельством в пользу факта; но мы имеем полное свидетельство Святого Духа о том, что настанет день, когда Бог Сам УДАЛИТ все слёзы, и причина тех слёз исчезнет навсегда, Он «отрёт… ВСЯКУЮ слезу». Каждая истинная слеза записана; каждая истинная слеза оценена Богом; но каждая слеза будет отёрта! Возлюбленные, давайте ценить возможности НОЧИ плача; на божественном календаре есть «ВРЕМЯ плакать». Мы видим вокруг себя упадок и вынуждены считаться с ним и в собственной истории. Пётр был приведен к осознанию того, что он глубоко опечалил сердце Христа; и он, «выйдя вон, ПЛАКАЛ горько» (Матф.26,75). Если бы мы были более чувствительны ко всему, что противоречит святой любви Христа, и СКОРБЕЛИ об этом так, как УГОДНО Богу, тогда были бы компенсирующие основания для радости, ибо Ему доставляет удовольствие давать «вместо пепла… украшение, вместо плача – елей радости, вместо унылого духа – славную одежду» (Ис.61,3)!