Alkalmasság a szentek örökségében.

 

Alkalmasság a szentek örökségében.

"Ad­ja­tok há­lát az Atyá­nak, aki al­kal­mas­sá tett min­ket a szen­tek örök­sé­gé­ben való rész­vé­tel­re a vi­lá­gos­ság­ban,

aki ki­ra­ga­dott min­ket a sö­tét­ség ha­tal­má­ból, és át­vitt az ő sze­re­tett Fi­á­nak or­szá­gá­ba". (Kol 1, 12).

 Kedves olvasók, az írásom nem a teljesség igényét elégíti ki, csak abban bízok , hogy egy építő kockát tehetek az egész épületbe Isten Fia országában.

 A fent idézet igeszakasz, amit kiragadtam a kontextusból, letisztítva, azt látjuk, hogy az ember aki tényleg befogadta Jézus Krisztus véráldozatát gyermeki hittel hisz Isten Fiában, az már ki van ragadva a sötétség birodalmából. Bizony ezt az erőt nem kaptuk meg Istentől, hogy önmagunk szabaduljunk meg a sötétség birodalmából. Egyértelmű kijelentés az, hogy Isten szeretete a Szent Szellem erejében ragadja ki a hívőt a sötétség kárhoztatásából. De hogyan ismerhetjük fel magunkban, hogy most már a világosság fiaivá váltunk, hiszen oly sok zavaró tényezők állnak velünk szemben, ha magunkra nézünk. Hogy el is higgyük ezt, és a hitünk valósággá váljon, azt a Szent Szellem meg is mutatja, hogy Isten mindent megtett annak érdekében, hogy alkalmasságunk a gyakorlatban is beigazolódik. A feltétel nagyon egyszerű, mert ha az Isten ezt tette azzal akit választott, az nem önmagában bízik, hanem abban aki ezt létrehozta, tehát Isten mindenható erejében. Ugyanis nem magunkban találjuk meg ezt az erőt, idézem:  "Ben­ne van a mi vált­sá­gunk, bű­ne­ink bo­csá­na­ta, aki képe a lát­ha­tat­lan Is­ten­nek, és ő az egész te­rem­tés el­ső­szü­löt­te. (Kol 1, 14).

 Tehát az aki hisz Isten elsőszülöttje Isten Fiában, annak örök élete van a világosságban. De ahhoz Isten megadja a bizonyságot is a belső szellemi énünkben:  "... jár­ja­tok az Úrhoz mél­tó­an, tel­jes tet­szé­sé­re, min­den jó cse­le­ke­det­tel gyü­möl­csöt te­rem­ve, és nö­ve­ked­je­tek Is­ten meg­is­me­ré­sé­ben, és hogy min­den erő­vel meg­erő­söd­je­tek di­cső­sé­gé­nek ha­tal­ma sze­rint min­den ki­tar­tás­ra és hosszú­tű­rés­re, öröm­mel. (Kol 1, 10).

 Itt ugyancsak Pál apostol kifejezi az erőforrást ami a gyakorlati élethez szükséges Isten Fiának országában, hogy gyümölcsöt hozzon. A hozzájárulás, Isten megismerése által, növekedik erre az áldott cselekedetre a Krisztus követője. Minél jobban megismerjük Istent az ige által, annál jobban tudja Isten érvényesíteni a megadott tőle kapott alkalmasságunkat amit már számunkra elrendelt. Ez egyenes arányban van a szellemi növekedéssel. De hadd idézem Krisztust Szavával élve, “Jézus pedig azt mondta nekik: Még egy kevés ideig közöttetek van a világosság. Járjatok, amíg világosságotok van, hogy a sötétség el ne borítson titeket, mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hova megy. (Jn 12, 35).

Ezt mondta tanítványainak, mert már közelgett az idő amikor egy időre magukra lesznek hagyva. Ezek a szavak intés számunkra is, mert ha Isten kihívta Gyülekezetét a sötétség birodalmából a Szent Szellem által, mégis arra int, hogy a kihívásnak megfelelően járjunk. Ebben pedig a nekünk adott Szent Szellem segít, vagyis vezet. Ez próbatétellel jár, mert egyrészt a világ sötétsége kísért, másrészt az önbizalom időnkénti feltámadása az emberi természetben. Ez a viszony eléggé törékeny, mert nem vagyunk állandóan a szellemi magaslatokon. A mindennapi elfoglaltságunk hozhat le a völgybe. Azért is igényeljük a teljes bizalmat minden helyzetünkben. 

A hálaadás az Atyának nem kényszer, hanem eredménye a hitben való mindennapi járásának Krisztussal. Amikor jóban rosszban is az Ő kezét látjuk, ez nem kétségbeesést eredményez, hanem örömöt, mert megtapasztaljuk, hogy alkalmasak vagyunk a szentek örökségében. Ez, ha tudatossá válik, akkor nem a saját önbizalmunk növekedik, hanem Isten Szellemének bizonysága van bennünk. " Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felmagasztal titeket!" (Jak 4, 10). De a felmagasztalásra még várnunk kell, mert minél jobban megismerjük Jézust, annál kevesebbek vagyunk a saját szemünkben. Annál hálásabbak vagyunk Istennek, minél jobban látjuk Isten Fiát az életünkben. 

"Mert Is­ten, aki azt mond­ta, hogy a sö­tét­ség­ből vi­lá­gos­ság ra­gyog­jon, ő gyúj­tott vi­lá­gos­sá­got a szí­vünk­ben, hogy fel­ra­gyog­jon Is­ten di­cső­sé­gé­nek is­me­re­te Krisz­tus ar­cán." (2Kor 4).

 

 Tehát aki elutasítja az ismeretet, az vagy a szürkeségben, netán a sötétségben botorkál, és erre is van intés számunkra, mert a világosság fiai nem járhatnak sötétségben, mert már felragyogott Isten felmérhetetlen dicsősége. “Vigyázz azért, hogy a benned levő világosság sötétséggé ne legyen! (Lk 11, 35)