Hogyan jut el az ember gyakorlatilag a törvény nyomasztó igája alól a szellem, vagyis Krisztus szellemi szabadságáig. Elvileg ezt az Úr már megtette a hívő lélekben, de gyakorlati eredményeihez eléggé göröngyös úton mennek végig. Ezt nem csak az én tapasztalatom alapján jelentem ki. PÉTER ELSŐ LEVELE 4:18-19 CSIA
[18] Ha még az igazságos is alig menekül meg, hová lesz az istentelen és a vétkező? [19] Így hát azok, akik az Isten akaratának megfelelően szenvednek jót cselekedve, bízzák rá lelküket a hű Teremtőre.
Az emberi hitnek és isteni kegyelemnek ebben a felső világában az isteni Szellem ajándékaképpen az ember ingyen kap arra képességet, hogy a szellemi törvény követelését betöltse (Róm. 8,1-11). Ezért a törvény a kegyelem világában a HIT TÖRVÉNYEKÉNT szerepel (Róm. 3,27-31). Az alsó világban a BÛN TÖRVÉNYE uralkodik az emberen, mely szerint vétkeznie kell, s ha ezzel szembe szegül is az ÉRTELEM TÖRVÉNYE, ennek akaratát mégsem tudja végrehajtani. De a felső világban az értelem törvényét, mely az Isten bennünk kijelentett törvénye, megvalósítja a SZELLEM TÖRVÉNYE, azaz a kegyelem hatalma, mely a bűn hatalma alól felszabadított emberben természetszerűleg az isteni dikaiómá-t, az örök isteni rendet valósítja meg a hívőben (Róm. 7,5-8,2), akit az írott törvény rabságától feloldoz (Róm. 7,14). A megszentelődés útja tehát nem a törvényt megvalósító emberi erőlködés útja, mert ennek eredménye újabb és újabb elesés, mindig reménytelenebb vergődés lesz
(Róm. 7,24); hanem a Felkent Jézussal való összenövés, azaz a Vele való együtt szenvedés, az Érte viselt üldöztetés, lemondás halálos útja. Ha az ember a maga erején próbálja a törvényt betölteni, a törvény fenyegető rémmé lesz, az ígéretek meghiúsítója (Róm. 4,13), az isteni harag ránk hozója (Róm. 4,15), a bűn megsokasítója (Róm. 5,13.20), tömlöctartó, ki rabságban tart (Róm. 6,15-16), kényúr, ki alattvalóit megöli (Róm. 7,1-4), bűnös szenvedélyek ránk szabadítója (Róm. 7,56), alvó bűn életre keltője, sőt, mintha maga is bűnös volna (Róm. 7,7-8), s bűn törvényeként tagjainkba volna írva, azt diktálva, hogy vétkeznünk kell (Róm. 7, 21-25; 8,2). Pedig a törvény szent, igazságos (méltányos) és jó, s csak azért lett halálommá, mert betölteni nem tudom (Róm. 7,12-14). Ám fenékig kell kiinnunk a kudarcok poharát, hogy jóra képtelen szívünket egészen kiismerjük, s magunkat feltétel nélkül a kegyelemre bízzuk, vagy ami azzal egy: a Szellem dolgait keressük. Hogy a Szellem életét élhessük, földi tagjainkat (a világ dicsőségét, elismerését, előnyeit, ellanyhító örömeit) meg kell öldökölnünk (Róm. 8,13). De nem magunk, hanem a Szellem erejével, mert magunktól erre is képtelenek vagyunk. S a Szellem szárnyain vitetve, látni fogjuk, hogy a KEGYELEM végtelenül több, mint a bűn, mert árvízként ragadja magával azt, aki akaratát Istennek odaadja (Róm. 5. fejezet).
Ennek okáért a hit a bizalom abban aki ezt beteljesíti bennem, hogy én a halál nyomasztó tudatától megszabaduljak, Isten Szelleme ami azon munkálkodik, hogy tudatunkra ébresszen, hogy semmi nincs ami gátolná, hogy Krisztus szabadságát élvezzem. A szorongatások ellenére, a saját eséseim és bukásaim ellenére tudatomban legyen Isten kegyelme és szeretete, akkor is amikor úgy látom, hogy az Úr elhagyott. De amikor eljön a szabadulás pillanata, akkor látom meg, hogy az Úr mindvégig vezette a sorsomat kezemnél fogva. Ilyenkor nem maradt más, hogy hálát adjak neki amiért a kegyelem gyógyirját alkalmazza nem az elutasítás hideg metódusát, vagyis a törvényt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése