Szellemi magaslatokon.

 

Szellemi magaslatokon. 

Kedves olvasóim, akik még nem lusták olvasni, az utóbbi időkben az emberek inkább a könnyebb utat választják a videók a hangoskönyveket nézik, hallgatják. Meg kell jegyeznem azért, hogy mióta van írás a mai napig megállta a helyét. Az olvasás jobban alkalmas az odafigyelésre. A digitalizált világ csak egy átmeneti dolog, addig működik amíg van elektromosság, azok az információk amik a szervereken vannak tárolva, azt könnyen el is veszíthetjük, mint a homokba írás a tengerparton,( mennyien szeretnék megtudni mit rajzolt Jézus a homokban, mikor a paráznaság bűnével vádolt asszonyt elé vitték) de a kőbe vésett írások később a bőrre, pergamenre írt szövegek amik ilyen olyan okok miatt többségében el is vesztek az idők során, de amit az Isten akaratából megőrzött, azok átvészelték a sok évezredek megpróbáltatásait. De van egy megbízhatóbb adatközlő, az a Szent Szellem aki közvetlenül szólhat az ember szívéhez, vagy angyalok közvetítésével, aki örök információ bázissal rendelkezik, és ha az írások el is vesztek, azokat emberek által újjá éleszti úgy beszéd formájában is átadva. Az apokrif írások mint az Énok könyve Ézsdrás könyvei stb. is ezt bizonyítják, hogy amit Isten jónak lát azt meg is őrzi az utókor számára. De a Biblia ha röviden is de arra utal, hogy nem lesz mindig villamos energia. Maga az Úr mondja többek között : "Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak". 

De ez csak egy bevezető szöveg. 

"Szeretetéből indítva azonban már eleve különválasztott minket a maga számára a Krisztus Jézuson keresztül, avégre, hogy fiaivá tegyen, ahogyan ezt akarata is helyeselte. Tette ezt kegyelmének magasztalására, mellyel bennünket abban a Szerelmesben megajándékozott. Ebben a Szerelmesben lett ugyanis mienk a váltság, és engedte el az eleséseket az ő vérén keresztül kegyelmének gazdag voltához mérten, mely kegyelmet mindenféle bölcsességben és eszünk járásának igazgatásában nagy bőséggel öntött ki ránk, miután titkos akaratát velünk megismertette. Így felelt meg ez az ő jótetszésének, melyet őbenne az idők teljességének háztartására már eleve kitűzött: hogy a mindenség, mindaz, ami a mennyekben van, és ami a földön van, a Krisztusban egy fő alatt egyesüljön.(Efézus 1,-5..10).

 Már valahol azelőtt megjegyeztem egy írásomban, hogy Pál apostol levelei a gyülekezetekhez azt írja le, amire a legszükségesebb számukra amiben hiányt látott köztük. Az efézusi gyülekezet volt az, akiknek írhatott a Mindenható titkairól, mert ők szellemi magaslatokon voltak,  "Efézusban lakó szenteknek és a Krisztus Jézusban élő hűségeseknek."... "a mennyeiekben található minden szellemi áldással megáldott minket annak megfelelően", ennek az áldásnak megfelelően lehetőséget adott arra, hogy Isten feltárja előttük a választottak helyzetét a mennyei helyzetüket Krisztusban. A Jelenések 2. részében nem fedezhetünk fel semmit ami arra utalna, hogy hűtlenek lettek volna ez iránt, csakis az ami a gyenge emberre mindig is jellemző volt is lesz amíg ebben a testben van. Ne áltassuk magunkat, mi nem tudunk szeretni úgy ahogy az megfelel Krisztus elvárásának: "De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad" .

 

Az Efézus levél a leggazdagabb képet adja nekünk a szentek személyes és a gyülekezeti áldásairól, ugyanakkor bemutatja Isten terveit Krisztus dicsőségére. Magát Krisztust tekinti az egyetlennek, aki mindent egy egészben tart a keze alatt, a gyülekezet fejének, tehát egy test és egy fej. Azt látjuk, hogy a gyülekezet a legszorosabb kapcsolatban áll vele, mivel azok, akik ahhoz tartoznak, ugyanabban a kapcsolatban vannak magával az Atyával, és olyan mennyei helyzetben, amelyet Isten kizárólagos kegyelme ajándékoz neki. Ezeket a vele kapcsolatos kegyelmi módszereket pedig maga Isten nyilatkoztatja ki, két sajátos tulajdonságban: mind Krisztussal kapcsolatban, mind a gyülekezettel kapcsolatban. Ő a mi Urunk Jézus Krisztus Istene az Atya. Ő Krisztus Istene, amikor Krisztust embernek tekintik; és Krisztus Atyja, amikor Krisztust szeretet Fiának tekintik. Az első esetben Isten természete tárul fel, a másodikban pedig azt a bensőséges kapcsolatot látjuk, amelyet azokkal, akiknek megvan az Atya jelleme, és ez összhangban van Krisztus velük való kapcsolatának nagyszerűségével. Ez a kapcsolat az Atyával, valamint Krisztus kapcsolata testével és menyasszonyával, áldás forrása a szenteknek és Isten gyülekezetének, akinek kegyelme a test tagjaivá tett minket.

 Ebben a levélben Isten kegyelme a maga teljességében áll előttünk, és nem csupán az emberi szükségletekkel kapcsolatos bemutatása. Ezért ebben a levélben többé nem esik szó az igazságosságról. Ennek evangéliuma minden korábbi üzenetekben megvolt. Sokat beszél az igazságosságról a Római levél, az 1. és 2. korinthusi levél, valamint a Galata levél. Ezt a kérdést pontosan és átfogóan fejti ki, különösen a rómaiakhoz írt levél. Az ember lelke vagy feltámad vagy elítéli magát, mivel a test így van felöltözve, vagy ujjong újjászületése miatt, vagy keserű a bűntől. Ráadásul ezzel a kérdéssel a galatákhoz fordulva az apostol megerősíti Isten gondviselését az emberrel kapcsolatban, és kiemeli a hívőt a törvényből. Az Efézusi levél célja azonban abszolútabb és közvetlenebb. Ezek semmilyen értelemben nem emberi szükségletek, sem pozitívak, sem negatívak. Itt Isten önmagából és önmagáért indulva kegyelme gazdagsága szerint cselekszik. Ennek megfelelően maga a kezdet, oly feltűnően magasztos, feltárja előttünk azt a nagy igazságot, amellyel az apostol szíve megtelt. „Pál, Isten akaratából Jézus Krisztus apostola [az apostolságát nem elhívásként mutatja be, hanem „Isten akarataként”, amely szerint apostolnak választotta], szentek, akik Efézusban és hűségesek Krisztus Jézusban...” Megmutatni szándékozik nekünk , ami az ő mennyei áldásában, vagyis legmagasabb kapcsolata a Gyülekezettel, szokásához híven mindig egyéniséggel kezdi. Erre különösen szükség volt – a közösség érdekében áldozatot kell hozni. Ennek elkerülésében azonban még egy megfelelően értelmezett efézusi levél sem segít senkinek. Ilyen vagy olyan formában elferdülhet, ráadásul általános álláspontunk messze nem kerül itt az előtérbe. A összejövetelekről, mint olyanról, az első fejezet végéig egy szót sem hallunk. És csak a 22. versben említi először a gyülekezetet, amely azt mondja, hogy Isten Krisztust „mindenek fölé emelte, a gyülekezet fejévé”.{ szerk.: az orosz zsinati Bibliában - „Egyház”.}, bár ezt megelőzően a szenteket annak tekinti. Mindennek a szellemi hangulata rendkívül szép. Isten bámulatra méltó bölcsességével és kegyelmével elutasítja azt, amit minden földi nézet sugall, miszerint az egyén csak egy részecskéje egy hatalmas társaságnak, amely a legmagasabb jogokat tulajdonítja magának. Nem így van Isten Igéjével. Itt a lélek személyes áldása áll az első helyen. Istennek tetszett, hogy megvilágosít minket, hogy tisztán és világosan megérthessük személyes helyünket és hozzáállásunkat. 

Ha helyesen vannak beállítva ezek a szívünkben, és azok is maradnak, akkor nyugodtan követhetjük, amit Isten a kellő időben megmutat nekünk, de másképp nem.

 Isten előtérbe helyezi a személyes kapcsolatot, nem a kollektív meggyőződésen keresztűl tartja a kapcsolatát az emberrel. Ezt az igazságot hanyagolják el az emberek, láthatóan ez is arra vezetett, hogy a hívők nem Krisztust követik személyesen, hanem ezt másra bízzák, és ízlésük szerint tanítókat választanak maguknak, rosszabb esetben azokat követik akik azt tanítják vagy mondják amit hallani akarnak. De azt is megfigyelhetjük, hogy ha Isten kegyelméből szellemi ajándékokat osztott a Gyülekezetben, az emberek hajlamosak egy vagy több ajándékkal megáldot testvért követni, ez által szakadás vagy inkább kollektivizálás alakul ki. 

  Olyan különbözőek a szellemi ajándékok a gyülekezetben, de ez nem adhat okot a versengésre. Mindenkinek megvan a maga személyes helye a Gyülekezetben, hogy a Krisztus teste növekedjen és ne élvezzen hiányt. Minél jobban vagyunk nyitottak az Isten igéjére, annál jobban tudjuk elsajátítani a helyzetünket Isten gyülekezetében. Minél több áldást ismerünk meg, annál jobban leszünk védve a hamisságtól. Nem fogunk félni attól sem, hogy félrevezetnek: "bölcsességnek és leleplezésnek szellemét adja néktek, melyet az ő megismerése nyújt,". Sokkal bátrabbak leszünk olvasni vagy hallgatni azokat akik nem a mi megszokott környezetünk igehirdetői. Isten gazdagsága és bölcsessége miénk lesz, ahogy ezt Salamon király fiainak mondta :" Mondd ezt a bölcseségnek: Én néném vagy te; és az eszességet ismerősödnek nevezd, Hogy megőrizzen téged a nem hozzád tartozó asszonytól, és az ő beszédivel hizelkedő idegentől".(Példabeszédek 7,-4,5).

 

 Befejezésül olvassuk el a következő 15..19. igeszakaszt: " Ezért miután hallottam arról a hitről, mely nálatok szerte az Úrban, Jézusban van, és arról a szeretetről, melyet az összes szentek iránt tanúsítotok, én sem szűnök meg hálát adni értetek, és imádságaimban megemlítelek titeket, hogy Urunknak, a Krisztus Jézusnak Istene, a dicsőségnek Atyja, annak a bölcsességnek és leleplezésnek szellemét adja néktek, melyet az ő megismerése nyújt, adja néktek a szívnek megvilágosított szemét, hogy tudhassátok, micsoda reménységre hívott ő el, hogy mily gazdag dicsőségű a tőle adandó örökrész a szentek között, mennyire felülmúl mindent az ő nagy hatalma a mi életünkben, akik abban a mértékben hittünk, ahogy az ő erejének uralkodó hatalmát a Krisztus életében munkálkodni láttuk."

Az igazság szeretete.

 

Az igazság szeretete.

I. János levél:5:20

De tudjuk azt is, hogy az Isten Fia eljött, és értelmet adott nékünk arra, hogy megismerjük az igazat, és hogy mi az igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban vagyunk. Ez az igaz Isten és az örök élet.

 

 "A te királyi széked óh Isten örökkön örökké. Igazságnak pálcája a te országodnak pálcája. Szereted az igazságot, és gyűlölöd a gonoszságot: ezért kent fel téged Isten, a te Istened öröm olajával társaid fölé.” ( Zsid.1,-8,9).

 Többnyire az emberekben a lelkük mélyén jelen van az igazságérzet. Ebből kifolyólag érzik, hogy valami nincs rendben az őket érintő információk zuhatagában. A média az emberek véleményei, de főleg ezoterikus tanok azoknak a megnyilvánuló eredményei a különböző igazságnak tűnő tézisek és immár kőbe vésett filozófia alaptörvényei. Annak látjuk a világot amilyennek az ember formálta. Ebben a dzsungelben a különböző tanítások révén nehezen ismerni ki magát az igazságot kutató ember.

 Tehát az igazság szeretete, késztet sok embert, keresni az igazságot, mi is az igazság. Az Isten Szent Szelleme azon fáradozik, hogy ezt az igazságérzetet a felszínre hozza az ember lelke mélyéről. Nagyon céltudatosan elénk tárja az igazságot, azt az igazságot amit vérrel hintett meg a Krisztus. Ez az igazság szenvedéssel van megpecsételve. Az Isten igazsága nem teória az maga a valóság. És aki elfogadja és Isten kegyelmével megnyitja szívét, az szenvedni fog, mert egy olyan közegbe találja magát ahol az ördög világa veszi körül. Ebben a hazug világban vannak szigetek, ahol az ember nyugalmat találhat, sajnos ez nem a vallások szigete, hanem a Szent Szellem által létrehozott Gyülekezet. Most aki tényleg abban a környezetben találja magát, ahol szeretik az igazságot, az nagy áldás Isten részéről, de én kételkedem abban, hogy ez gyakori lenne. Hiába hírdetik a keresztények Isten túláradó szeretetét, ha az igazság, köreikben ignorálva van. Jól tudja érezni magát ott is az ember, de ha élesen él a szívében az ige igazsága, legfeljebb kellemetlenné válik a közösség. De ebbe most nem mennék bele. 

 A kezdő versben János apostol arra mutat rá, hogy tudatunk felszínére hozza, hogy nem bennünk kell keresni az igazságot, mert egy másik igeszakasz kijelenti, hogy nincs egy ember se igazságos egy ember sem igaz. Tehát ahhoz, hogy megismerjük az igazságot máshol kell keresni. Azért adott az Isten értelmet az embernek, hogy megismerje a valós igazságot. De ezt az értelmet az Isten Fia hozta el nekünk. De itt meg kell jegyeznem, hogy az értelem nem mindenkinek adatott meg. Hiszen ebben a versben világosan kifejezi, "hogy megismerjük az igazat, és hogy mi az igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban vagyunk".

 Annak ellenére sem mondhatjuk, hogy ha megkaptuk az ismeretet, akkor bennünk van az igazság, mert az igazság a Fiúban van, és ha benne vagyunk, akkor megigazít. Ha követjük Őt, Jézus Krisztust az igazságban, akkor teljes mellszélességgel mondhatjuk, hogy szeretjük Istent. Mondani mondhatjuk, a keresztények milliárdjai mondják, de cselekedeteikkel ellentmondanak. De ebbe részletesebben nem fogunk foglalkozni.

 Van egy dolog amit a második versben idéztem. Azzal kezdeném, hogy most még a kegyelem időszakát éljük, általában és főleg az Isten Jézus Krisztusban való szeretetét hirdetik a keresztények, ez így van rendjén. De hol van az megírva, hogy a szeretet felülírja az igazságot? Ne keressétek, mert nem találtok ilyesmire. A szeretet ikertestvére az igazság. Na most hogyan tudjuk meg, hogy az Isten igéje már dolgozik bennünk? Hát úgy, hogy az életre keltett ige felismerés mértékétől függően, megismerjük a gonoszságot. Minél több igazságot fogad el szívünk, annál nagyobb lesz a gyűlöletünk a gonoszság iránt. Elsősorban a bennünk rejlő gonoszságot gyűlöljük meg, amikor ez folyamatban van, tisztábban láthatjuk a világban lévő gonoszságot. Addig ameddig a saját hamisságunkat és gonoszságunkat nem feszítettük meg Krisztussal, addig szabad utat kap a világ hamissága lelkünkben. Ki mondta azt, hogy Krisztus nem tud gyűlölni? Ha nem lenne gyűlölet benne, akkor soha nem jött volna a földre. "Szereted az igazságot, és gyűlölöd a gonoszságot". Az Isten maga a Szeretet az ember iránti szeretete késztette, hogy véráldozatot hozzon, hogy megszabadítsa a benne hívőket a gonosztól, attól amit oly mélységesen gyűlöl. Kell ettől nagyobb bizonyíték? A Mindenható Teremtő Istennek nincs nagyobb értéke a tarsolyában amit még fel tudna áldozni. Meg tudjuk ezt érteni?

Feltámadtak e bennük ezek az érzések amik Krisztusban vannak? Olyan mértékben van bennünk a gonosz iránti gyűlöletünk, amilyen mértékben megismertük az igazságot Krisztusban. 

 Nem állítom, hogy ez azonnal elérhető, de ha Isten meggyógyít a szellemi vakságból, akkor azonnal arra az útra lép az ember ami az igazság útja. Ez maga Krisztus.

 Sokszor említjük a keskeny utat a szűk ajtót, és gondolom ezt a sátán is tudja, ezért ferdíti el az emberek előtt az erre vonatkozó nagyon fontos igazságot. Jób felismerte Isten természetét:"Bizonyára az Isten nem cselekszik gonoszságot, a Mindenható el nem ferdíti az igazságot!". Ebből kiindulva mi is felismerhetjük, hogy minden, de minden hamisság és gonoszság az ördögtől származik. A sátánnak nincs hatalmába elferdíteni Isten igazságát, ugyanis az védett helyen van Krisztusban. De az igazság útját az általa kiválasztott ügynökei által el tudja ferdíteni. "Akiknek szemei paráznasággal telvék, bűnnel telhetetlenek; elhitetik az állhatatlan lelkeket, szívök gyakorlott a telhetetlenségben, átok gyermekei;" (2 Péter 2,- 14).

 Aki szereti az Urat, szeresse is az Ő tiszta igazságát, ami álhatatosságot eredményez a gonosz világban, hogy szabadon dolgozzon Isten Szelleme a szívetekben, elválasztva a jót a rossztól, hogy csakis benne tudjunk bízni, ne csak szájjal hanem szívvel is tudjuk Őt követni a keskeny úton, ami a széles úthoz viszonyítva túlságosan keskeny, azon az úton csak te férsz el egyedül, tömegek nem járnak rajta, de az Úr fogja a kezed, hogy ne ess el.

 

 "Hanem így szól: „Közel hozzád a szó, szádban és szívedben,” tudniillik a hitnek szava, melyet hirdetünk. Mert ha szájaddal vallod, hogy Jézus Úr, és szíveddel hiszed, hogy Isten őt a halottak közül feltámasztotta, meg fogsz menekülni. Mert szívvel hiszünk, és annak alapján igazságosak leszünk, szájjal teszünk vallást, és azzal megmenekülünk. Az írás ugyanis ezt mondja: „Senki meg nem szégyenül, aki benne hisz.”(Róma 10,- 8..11).

Bensőséges kapcsolat az Atyával.

 

Bensőséges kapcsolat az Atyával.

"Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk…" (János 17,-21).

 A János evangéliuma 17. fejezetéről beszélünk ma, rövidnek kell lennem, ha sikerül, bár az a felbecsülhetetlen értéke eme fejezetnek arra késztet, hogy sokkal több időt töltsünk a megbecsülésével. Ebben a fejezetben láthatjuk az Úr egységét az Atyával, de tovább megy a kijelentésével, ami teljes ámulatba ejti az olvasót. Hogyan lehetséges ez az egység az emberekkel is. Nos ez nem titok, mert emberek milliói olvassák a Bibliát, történetesen ezt a fejezetet is, és mégis a többség számára titokzatos ez a közösség Istennel. Maga Jézus Krisztus mondja, hogyan lehet elérni vagyis belépni Isten ilyen benső kapcsolatába. Ugyanis amikor kijelenti, hogy Ő mármint Isten Fia, maga az út az igazság és az élet, de meg kell jegyeznem, ha útról van szó a Bibliában az mindig egy folyamat, vagy lehetőség a cél eléréséhez, az igazság pedig a legnagyobb és a legfontosabb feltétele annak, hogy ezen az úton elérjük a végső állomást az életet Istenben. Ha ez minden egybe foglaltatik, akkor jön létre az a bensőséges kapcsolat az Atyával. Amikor már védve és körbezárva vagyunk és biztonságban tudjuk magunkat, akkor már tényleg a Szent Szellem által mondhatjuk, hogy Istennel annyira eggyek vagyunk, hogy Jézust mint testvért és barátot fogadjuk el többek között. De ezt nem mondhatjuk ki a világ előtt, ha ki is mondjuk csakis a Szent Szellem által. Ő nem a tesónk, haverunk, Ő a Megváltó Istenünk aki elvezetett az Atyához, hogy eggyé váljunk vele, vagyis egységben a Szelleme által. És ebben a bensőséges zárt kapcsolatban úgy beszélhetünk vele aki minket befogadott és testvérei és barátai is lettünk. Ezt Ő mondta, mi ezt nem mondhatjuk. Itt arra utalok, hogy ez a kapcsolat olyan szoros és nyítot, ahogy egy emberi barátság, testvériség kapcsolat sem közelíti meg, mert minden titkunkat ismeri és ennek tudatában mi sem titkolunk előtte semmit. De mégis, Krisztus barátainak nevezi azokat akik befogadták Őt, mégse bagatelizálhatjuk ezt a kapcsolatot. 

  Az Úr, tekintetét az ég felé fordítva, többé nem beszél tanítványaihoz, hanem Atyjához szól. Két körülményre mutat rá: egyrészt saját dicsőségére, másrészt munkája befejezésére. Arra kéri az Atyát, hogy adjon áldott helyet tanítványainak, hogy vele legyenek, személyiségének és munkásságának megfelelően.

De meg kell jegyezni, hogy a 6. verstől kezdve feltárja a tanítványok kapcsolatát az Atyával, feltárja az Atya nevét azoknak, akik az Atyához tartoztak, megadja nekik azokat a szavakat, amelyeket az Atya adott neki, és elmondja nekik, hogy meglegyen bennük a tökéletes öröm; "hogy az én örömömet a maga teljességében birtokolhassák.". Micsoda magasságra emelte fel azokat, akik még a világ teremtése előtt erre ki voltak választva. 

"Igédet nekik adtam. A világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.". 

A 14. verstől kezdve feltárja kapcsolatát a világgal, mondván, hogy ők (a tanítványok) nem a világból valók, és teljesen megszentelte őket, és elküldte a világba, "Szenteld meg őket az igazságban! A te igéd igazság. Amint te elküldtél engem a világba, én is úgy küldöm el őket a világba". Itt jegyezzük meg, hogy az Atya igaz szavát adta nekik, hogy tanúskodjanak (ahogyan szavait adta korábban), de nemcsak attól védi őket, szenteli meg, hogy megóvja őket a világi gonosztól, hanem önmaguktól is, mert bűneiktől szabadok, ezáltal most magasabbak lettek az egeknél, hogy betöltse őket azzal, ami birtokba veheti érzéseiket, kiterjesztheti és megtisztíthatja szeretetüket.

 A 20. verstől kezdve ezt a kiváltságot és felelősséget azokra ruházza át aki hisz benne apostolainak szava szerint. Itt a tanítványok kiválasztásáról van szó, hiszen csakis azokat küldheti a világba akik engedelmesek minden isteni tudomány ismerete szerint. Vakokat nem küld világot gyújtani. Azért ezt fontos megjegyezni, mert a tanítványság legfőbb védelme és fegyvere az ige. Aki nem jártas az igében és nincs értelme, hiába érzi a kényszert, hogy cselekedjen, azt az Úr nem küldi a világba, mert maga is védtelen és sebezhető, kudarcot vall. 

Azt az erkölcsi egységet, amelyről a 11. versben beszélünk, tágan értelmezzük úgy, mint az egyetlen tanúságot, hogy a világ megtudja, hogy az Atya elküldte a Fiút, és még azelőtt megemlíti,: „Én bennük, és te énbennem” amikor egyként tökéletesedtek, és a világ tudja meg (nem akkor, amikor „hisz”), hogy az Atya elküldte a Fiút, és úgy szerette őket, ahogyan szerette Őt."Amikor eljő majd, hogy megdicsőíttessék az ő szenteiben, és csodáltassék mindazokban, akik hisznek (mivelhogy a mi tanúbizonyságunknak hitele volt ti nálatok) ama napon." ( 2Thessz 1:10). Tehát ez az Istennel való egység nem készteti a világot a hitre, hanem a jövőben lesz bebizonyosodva ez a láthatatlan univerzális egység a világ szeme láttára. Itt nem a mai gyülekezetekről szól, mert itt a földön nem tapasztalható ez az univerzális egység, hiszen megosztott népről van szó.

Végül a 24. verstől a végéig, ha alaposan megnézzük, valami még fontosabbat látunk, mint korábban. És itt az Úr kifejezi szívének szenvedélyes vágyát, és ez nem kérés formájában, mint korábban, hanem vágy formájában fejeződik ki: „Atyám! akarom [ez jelzi a kérést]: hogy ahol én vagyok, ők is velem ott legyenek”. 

 A 24. versben ezt a dicsőséget az Atya adta neki a világ megalapítása előtt, amelybe Krisztus szívének sóvárgásával lépett be, hogy ők is vele legyenek, ahol ő van, és lássák az ő dicsőségét, amelyet az Atya adott neki, „mert szeretett engem a világ megalapítása előtt”. Ezt én úgy értelmezem, aki Krisztusban van, az a világ megalapítása előtt rejtve volt benne, ez az eklézia, Gyülekezet. Ők azok akik a teremtés előtt az Atyáé voltak. A földi népét, akik öröklik az új földet, azokról a Szentírás a teremtéstől valóknak említi. Így, ha a fejezet közepén a tanítványokat egyrészt az Atyához viszonyítva, másrészt a világtól teljesen elszigetelve mutatja be a földön (és az új hívők hamarosan egyesülnek a világ előtt a bizonyság és a dicsőség által ), majd az utolsó versekben a hívőkről úgy beszél, mint akik az Atyával maradnak a földöntúli mennyei dicsőségben, és vágyakoznak, hogy vele legyenek. De ez nem csak az a vágy, hogy velük legyen, hogy lehetőség szerint ott lehessenek, ahol Ő lakik az Atyával való kapcsolatban és a világtól függetlenül, hanem az a vágy is, hogy szoros intim kapcsolatba kerüljenek vele az Atyával, feljebb már említettem.

 

 A továbbiakban a 25. vers az Atya és a Fiú világtól való teljes elválasztásáról beszél. Azt mondja: „Igazságos Atyám, a világ nem ismert meg téged, de én megismertelek, és ezek felismerték, hogy te küldtél engem.” Ez az ellentmondás mindig fennáll az Atya és a világ között, és ezt Krisztus jelenléte erősíti meg ebben a világban, akkor is és most is. De a tanítványok tudták, hogy az Atya küldte a Fiút, mert a Fiú ismerte az Atyát. Kinyilatkoztatta nekik az Atya nevét, sőt, felfedi: „ hogy a szeretet, mellyel engem szerettél, bennük legyen, én is bennük legyek.”. Ez az utolsó vers feltárja előttük az Atya szeretetét, ahogyan a Fiú ismerte, és amely titkos forrása volt minden áldottnak és dicsőségnek, és magának Krisztusnak a bennük lévő szeretetét, akinek a Szellem általi élete volt az egyetlen, amivel birtokolni tudott mindent, hiszen Ő az egy Isten. Ezért most meg kellett érezniük az Atya és Krisztus örömét, a vele való kapcsolatuk során megnyilvánuló bensőséges kapcsolatuk szerint, amelyet a Fiú ismert, és amely minden áldott és dicsőségesnek, valamint magának Krisztusnak a titkos forrása volt bennük, akinek a Szellem általi élete volt az egyetlen entitás, amely mindent birtokolhat.

Babilon bukása.

 

Babilon bukása.

Kedves olvasóim, tudom, hogy a Jelenések könyve, nagyon megosztja az olvasók véleményét. Ezt a könyvet magyarázzák a leg eltérőbb módon. Nem az a célom, hogy beálljak a sorba, csak kifejteném az én meglátásomat is. Az olvasó döntheti el, és rakhatja össze a képet magába a különböző forrásokból a neki a legmegfelelőbb vagy érthetőbb verziót. Én is csak nagy általános ellemzésre vagyok képes.

A Jelenések 18. fejezetről lesz itt szó.

"Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé, minden tisztátalan léleknek tömlöcévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madárnak tömlöcévé".

a 18. fejezet, nem Babilonnak a fenevadhoz való viszonyát írja le, hanem ennek a városnak a bukását, amelyet sok ember bánata kísér, akik gyászolják a halálát. Ezzel együtt Isten figyelmezteti népét a bukásra, és felszólítja őket, hogy szálljanak ki a paráznából: „Én népem, jöjjetek ki közüle, hogy ne legyetek majd vétkeivel közösségben, és hogy csapásaiból ne kapjatok! Mert vétkei az égig tornyosodtak és Isten megemlékezett hamisságaikról.". Itt egy fontos dolgot szeretnék megemlíteni, hogy nem elég egy hívő kereszténynek tudomásul venni Babilon parázna voltát, hanem a gyakorlatban is el kell különülnie tőle, de még attól is ami rá utal. De, hogy el tudjon különülni tőle, azt fel is kell ismernie, hogy mi az amitől el kell különülnie. Ezután kövessük a következő szavakat: „Fizessetek úgy neki, ahogy ő is fizetett, tetteihez mérten a kétszeresnek kétszeresét adjátok meg neki, abba a pohárba, melyet ő kevert, kétszereset keverjetek neki! Amekkora volt dicsekedése és túltengő jóléte, akkora kínt és gyászt adjatok neki. Mert így gondolkodott szívében: Mint egy királynő úgy ülök trónomon, özvegy nem vagyok, gyászt nem látok soha".

 Vagyis ebben a fejezetben, itt Babilont nem mint valami titokzatosnak tekintjük, amely vallási lényeget hordoz (az igazság és a hazugság, a jó és a rossz összekeverésének forrásaként szolgál, mint inkább mindent és mindenkit megmérgez, megront és elcsábít, befolyását mint egyfajta eszközt egy korrupt vallás védelmezője), hanem a világ cinkosaként és felbujtójaként, kiélve vágyát a luxusban, az élvezetekre és az élet élvezetére, vagyis mindenre, amit az emberek civilizációnak neveznek. Ezt itt nagyon részletesen leírjuk, és teljes képet látunk annak a sok embernek a gyászáról és depressziójáról, akik gyászolják Babilon elpusztítását, vagyonuk elvesztését és az élet élvezetének lehetőségét. Ez a színes leírás azonban véget ér, amikor Isten Szelleme megmutatja nekünk Babilont a másik oldaláról. Egy erős angyal fog egy követ, és a tengerbe dobja, és így szól: „Ilyen zuhanással vetik le Babilont, a nagy várost, és többé rá nem találnak..” Ennek okát a végén jelezzük: ez nem csak azért van így, mert „[ő] minden nemzetet varázslatával megtévesztett”, hanem azért is, mert „benne a próféták és szentek vére és az összes megöltek a földön." Milyen súlyos és jelentős körülmény Isten kormányzatában! Miért mondja itt, hogy az utolsó idők aljas, romlott, bálványimádó rendszere minden mártír vérében vétkes? Igen, mert örökölte mindazok szellemét, akik Káin idejétől kezdve kezet emeltek igaz testvéreik ellen. Ahelyett, hogy figyelmeztettek volna azok gonoszságára, akik már a rendszer megjelenése előtt elferdítették és üldözték az embereket, az utóbbiak nemcsak folytatták tetteiket, ahol csak lehetett, hanem még több gonoszt vittek beléjük, és ebben a szellemben cselekedtek egészen mostanáig. Végül nem értette meg az isteni ítélet csapását sem. Isten hajlamos követni ezt a szabályt az ítéleteiben, ami az, hogy nem azt bünteti (legalábbis nem mindig), aki először követte el a bűnt, (pl. Ádám) hanem azokat, akik öröklik ezt a bűnt, és esetleg súlyosbítják, ahelyett, hogy tanulnának belőle, hogy óvakodjanak a helytelen magatartástól. Ez nem hiba, hanem éppen ellenkezőleg, a legmagasabb igazságosság, ha isteni szempontból nézzük ezt a kérdést. Ezt a tanítást a családi életből vett példával illusztrálhatjuk. Tegyük fel például, hogy ha a család feje részeges; és ha a fiaiknak van egy csepp józan eszük is, nemcsak égető szégyent és fájdalmat élnek át apjuk miatt, hanem megpróbálják (mint Noé fiai, akik helyesen megértették, mit kér az apjuk) megőrizni szeretetüket az iránt, akiről nem tudnak lemondani, és mindenekelőtt igyekeznek figyelmeztetni (nem folytatni) saját magukat erről a szégyenletes bűntől. De sajnos! az egyik fia Noénak, Khám ahelyett, hogy szégyelné és betakarná ezt a meztelenséget, (1Móz 9,-22) megvédené magát apja vétkétől, és titokba tartaná, kiteregeti a testvérei elé.  És nem őt éri az ütés, hanem az ő fiát Kánaánt, akinek semmi köze sem volt a dologhoz, és nem az apját érik a következmények, aki már meghalt. Hiszen a fiú kétszeresen is bűnös, mert látta apja gyenge pontját és tudta, hogy meg kell erősítenie, nem pletykálni, közzétenni. ( ugye ismerős). Meg kellett küzdenie a bűnével. Nem a bosszúra gondolok (mert az Isten dolga). Én azt mondom, hogy szentül gyűlölnie kellett volna ezt a bűnt, ugyanakkor mélyen együtt éreznie az apjával. Ez lett volna a szeretet megnyilvánulása, betakarja atyja bűnét. De nem, ő még jobban bejárta ezt az utat, mint az apja, most nem Noé családjára gondolok, hanem általános emberi viselkedésre. Így súlyosbodik a bűn a gonosz fiú esetében. Ugyanez igaz Babilonra is. Egyszer hallott már Isten sokrétű bizonyságtételeiről, mert hogyan is ne hallott volna az igazságról? Az evangéliumot hirdették benne, mert amikor Babilon a káldeusok földjén volt, a törvény és a próféta is benne volt. Nincs kétségem afelől, hogy tudott Isten végső bizonyságtételéről: az utolsó napokban eljövendő királyság evangéliumáról, de szerette a gyönyört és a hatalmat, ezért elutasította az igazságot. Megvet mindent, ami igazán isteni; Isten Igéjét csak arra használja, hogy elferdítse, és értékének növelésére, az emberek feletti fölényt szerezzen, és e világ kényelmét teljes mértékben élvezhesse; odáig megy, hogy kitöröl az emberek emlékezetéből a mennyország minden emlékét, és paradicsomként építi fel ezt a világot,legalábbis azt a részét aki neki szolgál, amelyet nem makulátlan és tiszta imádattal, hanem az ember készségeinek gyümölcseivel, a vallással és a világ bálványaival díszíti fel. A filantróp álarca mögé bújva, szövi ravasz terveit, hogy mégjobban a hatalma alá csábítsa a világot.

 Mindez Isten haragját és ítéletét váltotta ki Babilon létezésének utolsó szakaszában. Ezért a bűn a földön kiontott összes vérért Babilonra hárult, akit gonoszsága szerint büntettek meg. Az ilyen büntetés természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a halottak ítélete során mindenki a saját bűne miatt lesz ítélve. Ez igaz marad, ez nem lesz mentség senki számára, hogy "én erről nem tudtam". Elvégre már lassan két ezer éve hirdetik az evangéliumot, és Krisztus ránk hagyott tanítását. És fogják továbbra is Izrael maradéka hírdetni közvetlen a Babilon bukása előtti időkig, az eljövendő Krisztus királyságát. Az Úr napja a világban semmiképpen sem zárja ki, hogy az egyes lelkekkel külön külön bánjon. A halottak ítélete a fehér ítélőszék előtt, nem rendszereket, hanem egyenként érint minden lelket cselekedetei szerint. A világra vonatkozó ítéletek mást is takarnak: a világot érő csapások nemcsak Izraelre, hanem sok más nemzetre is irányulnak. Mérhetetlenül kegyetlenebb ítélet sújtja majd a korrupt kereszténységet, vagy ahogy itt nevezik Babilont, mert ez utóbbinak óriási kiváltságai vannak. A kormányzás isteni elve szerint azonban Babilon bűne nem csupán személyes; az Isten tanúságtételének megvetése miatt ez koronként felgyülemlett és egyre nehezebbé vált, mert az emberek egyre jobban elfordultak Isten tanúságtételétől, és egyre mélyebbre süllyedtek a saját maguk által táplált bűnökben. 

Azért akiben megtaláltatik ez az igazság, az sietve lépjen, mert az idő közel, és amint láthattuk, az ítélet előbb a parázna asszonyt sújtja válogatás nélkül, azután azokat személyesen akik aktív támogatói voltak és aktív résztvevői a civilizáció hazugsággal épített birodalmának. 

 

Ezzel talán be is fejezhetjük a gondolatot a 18. fejezet egy részének tanulmányozását.

За завесой – вне стана

 

За завесой – вне стана

1909 г.

Крест, который стоит между грешником и грехом, и примиряет грешника с Богом, отделяет его от мира и указывает ему во Христе место отвержения и ненависти со стороны мира. Потому, что верующий распят со Христом, – он распят для мира и мир распят для него, потому, что он со Христом воскрешен, он взаимосвязан с Богом в силе новой жизни в новом естестве. Неразрывные узы связывают его со Христом и делают его причастным Богу, а так же отверженным в этом мире.

Став поклонником Бога и гражданином неба, он становится здесь на земле чужеземцем и жителем без гражданства или, другими словами: поставленный за завесу вблизи от Бога на небе, но призванный здесь находиться вне стана, неся позор вместе со Христом.

Поклоняющийся в ветхом завете никогда не входил во святилище и не приближался к Богу, только первосвященник имел туда доступ, и он имел этот доступ только один раз в год, и, притом, не без жертвенной крови. Завеса, за которой были сокрыты лучи славы Бога, преграждала ему доступ туда. Снаружи, в преддверии, где находились раньше жертвенник и умывальница, это было его место встречи с Богом, только здесь он мог приблизиться к Богу посредством силы и действия крови примирения.

Только тогда, когда Иисус, как совершенный первосвященник, посредством вечного Духа, без остатка отдал себя безгрешного в жертву Богу, функция прежнего жертвенника закончилась, и Бог выразил свое удовлетворение в том, что Он разорвал завесу в этом святилище. Своей собственной кровью Иисус вошел во святилище небесное и был там принят Богом как "Великий Первосвященник" по чину Мелхиседека. Как "основоположник вечного священства" для всех, кто ему послушен, Он вошел предшественником туда, в истинный храм, который устроил Господь, а не человек.

Именно здесь, в полном свете лица Бога, наше место поклонения, здесь мы предстаем пред ним, притом в любое время, благодаря силе драгоценной крови, не теряющей цены в очах Бога, благодаря силе жертвы, удалившей наши грехи и очистившей нас от них. Здесь, "за завесой", мы благодаря силе Духа Святого предстаем пред Богом со Христом и приносим Богу поклонение, которое Он ожидает от познавших его во Христе Иисусе. Освобожденные от грехов и нечистоты, мы, как священники, можем постоянно приближаться к священству, там поклоняться и радоваться полноте и величию откровения во Иисусе Христе. Мы можем его видеть во всей полноте его любви, во всем достоинстве его ходатайства.

Мы можем о нем размышлять не только как об исполнившем требования божественной справедливости в прошлом, но и отвечающем на наши нужды в настоящем. Мы можем им питаться, наслаждаться, вкушать его плоть и кровь. И когда мы это совершаем, радуется наше сердце, поют с ликованием наши души и умиляются. Как велики и славны плоды дела Христова! Бог прославлен; вопреки греху, нам дан, как подарок, непосредственный доступ к нему; наше сознание очищено совершенно, приготовлено вечное спасение, вечная жизнь и слава являются и нашим достоянием.

От нас не требуется выхода за стан, чтобы возвещать о добродетели того, который призвал нас в свой чудный свет, прежде, чем мы не находимся за завесой. Нам следует осознать наше преимущественное право на жительство вблизи Бога, чтобы, исходя из этого, показать миру, что мы лишь пришельцы в нем. Твердое сознание того, что мы находимся в полном мире с Богом, должно нас сопровождать в борьбе с мирским, потому что борьба не исключена. И благодаря тому, что мы рассуждаем и заняты Господом "внутри завесы", и питаемся его благодатью, мы соглашаемся на земле занять позицию, которую занимал Он, выйти "за стан" из всех религиозных уз этого мира.

Наша связь со Христом отделяет нас не только от злой морали, но и от каждой мирской религии, от каждой формальности, ставшей на место предписаний Бога, и даже от превратного использования предписаний и средств, данных Богом, чтобы приблизиться к нему, в оторванности от Христа.

Уже в начале апостольских времен души христиан вводились в заблуждение через прекрасные иллюзии мирской и человеческой религии, стремившейся проникнуть в их среду, связать их с миром, который распял Иисуса. Прошло не так уж много времени, и дьявол воздвиг свой престол в церквях, и Господь был вынужден предупредить пергамскую церковь: "...что ты живешь там, где престол сатаны, где живет сатана…" (Откр.2:13).

Из всех заблуждений, господствующих в христианстве, из всего, что можно назвать "станом", мы должны выйти ко Христу, неся Его поношения. Он находится вне всяких этих явлений и факторов.

И если бы заблуждения еще расширялись, наше утешение заключается в словах: "познал Господь Своих" (2Тим.2:19). Мы не можем и не должны прилагать усилия и руки, чтобы что-то улучшить, не пытаться искоренить зло, нашим принципом должно быть: очищение себя, чтобы стать сосудом, благоприятным для пользования, и обособившись, перейти на сторону Иисуса, и именно с теми, кто любит Господа от чистого сердца. Наше призвание – быть свидетелями Господа "вне стана" в этом мире.

Считают, что это свидетельство преимущественно или исключительно состоит в том, чтобы отказаться от того или другого или занять определенную позицию по отношению к различным убеждениям или партиям, в то время как любое правдивое свидетельство взаимосвязано с постоянным практическим послушанием слову Бога, настоящим общением и святым хождением в силе и под влиянием Духа Святого.

Седьмая глава книги Судьи, описывая победу Гедеона и его трехсот воинов над мадианитянами, показывает нам, в чем заключается истинное и действующее свидетельство. Гедеон дает своим воинам в руки три предмета: трубы, пустые кувшины, и светильники в кувшины (ст.16). Если же мы три этих предмета станем рассматривать в библейском аспекте как элементы свидетельства Бога в борьбе с дьяволом и с этим миром, то можно обнаружить следующее: трубы – это слово Бога в свидетельстве, пустые кувшины – мы сами, светильники же – жизнь Иисуса, свет Христа в нас.

Первые две части служат для того, чтобы этот свет распространять посреди темноты вокруг нас.

Эти три элемента свидетельства Бога должны объединиться в нас. Мы знаем функцию трубы: она собирала израильский народ у вражеских позиций, определяла наступление войска, управляла им и возобновляла пред Богом память о народе. И если дети Бога, находясь вне стана в послушании слову Бога, на основании единства собираются во имя Господа Иисуса, по предписаниям слова, они исполняют эту важную часть свидетельства. В определенной степени они затрубили, и, став представителями народа Бога, засвидетельствовали миру о намерениях Бога, что только слово Бога, и ничто другое, является указателем и правилом во всех случаях жизни.

Однако, если бы они на этом остановились и не воспользовались вторым элементом свидетельства Бога, они бы не соответствовали своему призванию. Бог прославляется только через немощные надломленные орудия, и как его свидетели в этом мире мы должны стоять пред ним в качестве пустых сосудов, годных только для того, чтобы их разбить. Если Павел о своем свидетельстве в этом мире говорит, что это – его призвание: "открывать правду", "Свет Евангелия и славу Христову распространять среди людей", то он добавляет: "Но сокровище сие мы носим в глиняных сосудах, чтобы преизбыточная сила была приписываема Богу, а не нам" (2Кор.4:7).

Да, Бог может наполнить наши сосуды, если часть их не заполнена взятым из плотских источников.

В чем мы особенно нуждаемся – это в полном отказе от собственного, чтобы дать место Святому Духу нас заполнить и через нас действовать. Только пустые сосуды могли быть заняты светильниками Гедеона, и только нами же освобожденные сердца могут принять свет Христов и распространять его как свидетельство.

Потому не будем довольствоваться только тем, что мы трубим и возвещаем миру о нашем послушании слову Бога, выходя "за стан" и проводя наши богослужения для прославления Бога.

Более того, будем служить в покорности, как пустые и разбитые сосуды, готовые принять светильники со светом свыше, чтобы далеко вокруг нас распространялся этот свет Христов, "чтобы и жизнь Иисусова открылась в теле нашем" (2Кор.4:10).

Я хотел бы еще раз повторить, что мы только как верные поклонники способны "за завесой" и "вне стана" быть живыми свидетелями правды, и это при сознании, что наше жительство – на небе, а здесь мы – только пилигримы и пришельцы.

Оказать влияние на людей мира сего мы можем лишь тогда, когда мы в силе благодати будем жить обособленно от них. Убедить этот мир в его греховности, оставаясь ради собственного удовольствия с ним связанным, было бы абсурдом.

При этом нас постигло бы то же самое, что и Лота, который в глазах своих родственников и окружающих его людей оказался шутником.

Чем больше мы будем смотреть на Христа, находясь "за завесой", тем меньше у нас будет интереса ко всему мирскому, и тем вернее будет в нас выражаться дух и характер небесных пришельцев. Отверженность нашего Господа со стороны мира все более должна определять наши позиции и хождение.

Однако, к нашему стыду, следует признать, что в нас часто пробуждаются земные интересы и мы с удовольствием устраиваемся как можно уютнее. Разве не бывает так, что мы себя улавливаем на чувстве одиночества, вызванном именно нашим обособлением от этого мира? У Авраама это чувство чужбины было не потому, что он покинул землю своих родственников, Месопотамию, но потому, что он искал другую родину.

Будем же возможно бдительнее пребывать "за завесой" и видеть богатые благословения любви нашего Бога и Отца. Будем здесь на земле ходить перед Богом в верности по вере, "вне стана", основываясь на надежде, данной нам Духом Святым, как якорь, проникающий в глубину души. Тогда мы станем настоящими гражданами неба, правдивыми поклонниками в вышних и верными свидетелями, настоящими пилигримами здесь, на земле.

Ingoványos talaj a bizonytalanság.

 

Ingoványos talaj a bizonytalanság.

(1 János 5,-9..15).

"Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb, mert ez Isten bizonyságtétele, amellyel bizonyságot tett a Fiáról:

10

aki hisz Isten Fiában, az magában hordozza a bizonyságtételt. Aki nem hisz Istennek, hazuggá tette őt, mert nem hitt abban a bizonyságtételben, amellyel Isten bizonyságot tett az ő Fiáról.

-- Sokan már megvádoltak engem azzal, hogy túlságosan magabiztos vagyok üdvösségemben. A világban a "hit" szót közhellyé változtatták. A sátán kitűnő másoló a legjobb fénymásoló a világon. Annyira közönségessé és hétköznapivá vált ez a szó, hogy azt kell hinnünk, hogy Isten túláradó kegyelmével emberek milliárdjait üdvözít, csakis annál az oknál fogva, hogy vallja Krisztus nevét, tehát hívő keresztény. Nézünk utána a Szentírást követve. 

 Aki Krisztus nevét vallja, de magában nem élte át a befogadást, ami nem az emberek bizonyságtételétől ered, hanem magától az Atyától, az ha vallja is Krisztus nevét, a szíve lelke a belső ember bizonytalan marad. Mert hangsúlyozom, hogy aki Istentől kapja a bizonyságtételt, abban saját magában felismeri azt. Ez nem jelenti azt, hogy azonnal tudatossá válik benne, mert ahhoz azért párosúl a bizonytalanság, de az újjászületett lélekben ez nemes bizonytalanság, ugyanis az útja során bizonyosodik meg benne, hogy Isten a Szelleme által igazgatja lelkét és életútját. Ez nagyon is személyes kapcsolat Istennel. Minél jobban ragaszkodik az ember Isten megismeréséhez, annál rövidebb út vezet a bizonyossághoz, ami a saját üdvösségét illeti, de nem csak azt hanem a békességet és örömet a Szent Szellemben.

Most már divatossá vált az a tendencia, hogy ha Krisztus nevét vallja az ember üdvözül és pont. De így nem teljes Isten igazsága. Csak példának megemlíteném azt a közismert tényt, hogy Isten maga a szeretet, bizonyítékul feláldozta Krisztust érettünk, minden emberért. De ez lenne a teljes szeretet? Isten oldaláról igen, és ámen, de hogyan teljesül be a szeretete, ha az emberek nem szeretik Őt. Ugyan úgy van az üdvösség kapcsán is. 

11

És ez az a bizonyságtétel, hogy Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van.

12

Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.

--Tehát Isten mindent megtett annak érdekében, hogy aki nem csak elhiszi ( a démonok is hisznek) hanem be is fogadja őt, vagyis Isten Fiát annak már örök élete van, és ez már a mi üdvösségünk, ehhez már nem kell semmit hozzátenni. Mert aki Őt befogadta az maga az örök élet, és Isten lepecsételte a Szent Szellem által azt a lelket akiben él a Fiú. Ez nem dogmatikai kérdés, ez maga a valóság. És azért is mert nem csak megmondta, hanem meg is valósította bennünk, annak ellenére, hogy kezdeti szellemi utunk során még nem vagyunk benne biztosak. De az Úr vezetése által minden üdvözűlt lelket megerősít. Erre mondjuk, hogy ha mi hűtlenek is lehetünk, de Ő mindig hű marad. És abban biztos lehet a hívő szív, hogy Isten már soha többé nem hagyja el, még ha gyenge hite által azt is gondolja, mert néha elhagyatottnak érzi magát. De az érzelem az csalóka az a hús testből származik, a hit pedig Istentől. Azért is van az idő, hogy a hitből hitre térjünk, hogy tudatosuljon bennünk a hit cselekedete, mert a hit nem passzív hanem aktív a végső cél elérésére. Ahogy Pál apostolban Isten elérte célját, azt jelentve ki, "Krisztussal együtt megfeszíttettem. Többé pedig nem én élek, hanem Krisztus él bennem; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem..".(Gál 2,-20).

  Magunk is szemtanúi lehetünk az életünk során, hogy milyen irgalmas hozzánk az Úr, és minden bukás vagy esetleges hűtlenség csakis javunkra válik, mert ezeken keresztül is nevel és tesz minket erősebbé hitünkben. De ez ne legyen szabály számunkra, hanem esetleges eshetőség. Isten tökéletesen tudja mit miért tesz az életünkben.

13

Ezeket írtam, hogy tudjátok: nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, örök életetek van.

14

Ez az a bizodalom, amellyel iránta vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket.

15

És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, azt is tudjuk, hogy már megkaptuk, amiket kértünk tőle.

 -- Itt is azt figyelhetjük meg, hogy Isten gyermekei akik már tényleg azok, nem csak vak hitben járnak, hanem tudatban. A tudat pedig hitből származik az ige által. Azért is buzdítanak minket az apostolok is, hogy forduljunk a Szentíráshoz, hogy feltámadjon szívünkben Jézus Krisztus a hajnalcsillag: "És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpára, amíg felvirrad a nappal, és hajnalcsillag kel fel a szívetekben."( 2 Péter 1,-19). 

 Itt is a tudatosságra invitál az apostol, a testvérekhez szól akik már hittek Krisztus nevében, de még teljes ragyogását nem élvezték. Ugyanis akiben Isten Fia lakozik a hit által az nem járhat sötétben. Igaz ebben a sötét világban élünk, de számunkra a hajnalcsillag ragyog megvilágítva utunkat e sötét helyen. 

Az utolsó szavak is a tudatról beszélnek "És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, azt is tudjuk, hogy már megkaptuk, amiket kértünk tőle". Az ima a hívőnek úgy kell mint a levegő a testnek. De mi nem tudjuk hogyan kell imádkozni ( nem a betanult imákról van szó, ami nem is ima szerintem) és mégis az Úr azt mondja hogy állandóan imádkozzatok. De miért, ha már mindent megkaptunk: "már megkaptuk, amiket kértünk tőle". A véleményem az, hogy ha imádkozunk, kapcsolatban vagyunk az Atya Istennel. Mert ha nem is tudunk imádkozni a Szellem imádkozik érettünk.

Ez azt jelenti hogy elménk ha szabad,( főleg az értelmiségiekre vonatkozik akik a munkájukra kénytelenek figyelni), mindig keressük Isten arcát, ha ez lehetséges. De az én hitem szerint még ha alszunk is a Szellem akkor is szüntelenül imádkozik értünk, tudván, hogy ezen a földön sok csapda és veszély fenyeget minket. Pláne most a háború veszélye fennáll nem csak itt Ukrajnában. 

 De az ima legyen mindig Isten akarata szerint, de ez magánügy, nagyon személyes.

 

 Tehát aki bizonytalan az kérje az Urat, hogy adjon neki hitből való tudást az ige és a Szellem által, hogy hite szilárd alapokra legyen építve, a szikla pedig Jézus Krisztus.

A sivatagból Kánaánba.

 

A sivatagból Kánaánba.

Kedves olvasók, testvérek, barátok és ismerősök, ezek a sorok is csak arra szolgálnak, hogy meg elevenítsük elménkben ami a gyakorlatban tudatunk alatt, vagy már tudatosan már végbemegy nap mint nap. A hívő ember útja ezen a földi létben, hogy tudatunkhoz jusson mi miért történik. Azért fordulok általános elemzéshez, hogy ne vesszünk el a részletekben. Aki olvassa a Bibliát, annak könnyebb lesz megértenie miről lesz itt szó. Tehát a Mózes öt könyve után következik a Józsué a Kánaán földjének birtokba vétele.

"És lőn Mózesnek, az Úr szolgájának halála után, szóla az Úr Józsuénak, a Nún fiának, Mózes szolgájának, mondván: Mózes, az én szolgám meghalt; most azért kelj fel, menj át ezen a Jordánon, te és mind ez a nép arra a földre, amelyet én adok nékik, az Izráel fiainak". ( Józsué 1,-1,2).

 Mózes meghalt, és az Úr eltemette. Ez nem szolgál testi tisztelet tárgyává egy olyan nép számára, amely mindenkor kész volt olyan bűnbe esni, amikor Mózes neve megadja nekik a testnek kívánt dicsőséget, mivel állandóan szembeszálltak vele, amikor jelenléte Isten akaratára, beleavatkozott testi terveik megvalósításába. Mózes Isten által megdicsőült ember volt, akihez aligha lehetett hasonlítani (kivéve persze azt, akihez senki sem hasonlítható), de Mózes mindazonáltal csak ember volt, és nem volt hiúság nélküli sem, annak ellenére, hogy alázata Isten előtt ismeretes. Mózes nem mehetett be Kánaán földjére, ismert okok miatt. 

Isten kegyelméből a végéig megismerhetjük Mózes mind az öt könyvét. Egyrészt bemutatták nekünk azokat a nagy alapelveket, amelyeken nagy alapjaikban az embernek Istennel és Istennek az emberrel való kapcsolata, mint a megváltás, az áldozatok és Isten tisztelet vagy hasonlók alapulnak, másrészt az Isten által választott nép felszabadítása, valamint azok a különféle feltételek, amelyekbe az izraeliták kerültek, akár kegyelemből, ígéret formájában a törvénynek való alávetettség idején, akár Isten kormányzása által a Mózes különleges közvetítője által.

Ennek köszönhetően lehetőségünk nyílt nyomon követni az izraeliták pusztai életét, megismerkedni a sátor tartozékainak utólag mindenki számára feltárásra váró mintáival, megismerkedni az áldozatokkal és a szent szertartásokkal a bűnösök számára biztosított Istennel való kapcsolattartás eszközeit, amelyekből valóban hiányzik az Istenhez való teljesen szabad közeledésünk szimbóluma (hiszen akkor még nem szakadt el a fátyol), azok a szimbólumok, amelyben a mennyország legérdekesebb részletei tárulnak fel előttünk.

És végül láttuk, hogy Isten, miután a pusztai vándorlás végén határozottan megigazította népét, és megáldotta a túlélőket, annak ellenére, hogy ellenségeik megpróbálták ezt megakadályozni, kijelenti, hogy az izraeliták milyen feltételek mellett fogják mindig birtokolni az ígéret földjét és élvezni benne az Ő áldását, Isten nagylelkű ajándékának szabadságát és kegyelmét, ugyanakkor óva int az engedetlenség következményeitől, miközben feltárja az izraeliták számára kitűzött céljait, azokat a szándékait, amelyeket ennek érdekében teljesíteni fog az Ő dicsőségéről {Ezek a Mózes könyveiben található szimbolikus kinyilatkoztatások, bár Izrael történelmét és az általuk közvetlenül kiválasztott népet érintik, mindazonáltal felbecsülhetetlen értékűek számunkra; azonban nem beszélnek a hívők és Isten Egyháza különleges kiváltságairól, amelyeket a magasabb kegyelem adta}. Mindez elvezet bennünket azokhoz az eseményekhez, amelyek az ígéret földjének az izraeliták által Józsué vezetése alatti birtoklásával kapcsolatosak.

Míg a Számok könyve szellemi vándorlást mutat be a pusztában a test próbája céljából, ez a könyv nagyon érdekes, mint utasítás (mert szimbólumokban mutatja be a menny örököseinek küzdelmét a gonoszság szellemeivel a magaslatokon) , míg mi teljes joggal bementünk oda, a mennyeknek országába, de olyan erővel kell birtokba vennünk a mennyei áldásokat, amely legyőzi azokat az ellenségeket, akik nem akarnak minket beengedni, de ez a hívő, Krisztust követő élet másik oldala. A Krisztusban hívők minden lelki áldással meg vannak áldva a mennyben, ahogyan az izraeliták is átmenetileg a földön részesültek. Nem nehéz megérteni, hogy ha helyesen használjuk (amiben nincs kétségem) a Kánaán nevet metaforaként, ami átvitt értelemben Isten többi népét jelenti, akkor egyértelmű, hogy amire itt hivatkozunk, az nem a pihenést, de a szellemi harcot jelenti, amely biztosítja, hogy az igaz hívők élvezzék Isten ígéreteit. És bizony nem ülhetünk a babérjainkon, mert harcal kell elfoglalni, lépésről lépésre azokat az áldásokat amit Isten már előkészített az üdvözültek számára. De azt is el kell ismernünk, hogy ennek az eredménye a szívünk teljes békessége. Az Efézus levél végén van egy kijelentés, amely egyértelműen rámutat Izrael helyzetére, ahogyan azt ebben a könyvben be van mutatva. A Jézussal együtt életre kelt és feltámadt szentek a gyülekezetben a mennyben harcolnak, mert azok számára, akik e mennyei helyeken laknak, a templom Isten sokoldalú bölcsességéről tanúskodik.  "Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben."( Ef. 6,-11...18). 

Megjegyzendő, hogy ha a Jordán a halált, a Kánaán pedig a békét és a dicsőséget jelképezi, akkor a gyülekezetben mennyire nem eléggé elterjedt nézetek tükrözik a hívők helyes álláspontját, hiszen a Jordánon való áthaladás és annak következményei a háborút szimbolizálják. Előlép az Úr angyala kivont karddal, mint az Úr seregének parancsnoka. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk, hogy a Isten gyermekének fel kell ismernie, hogy meghalt és feltámadt a földön, és van helye a mennyben Krisztusban, hogy ebben a helyzetben kell megvívnia igazi harcát.

 Bizony naponta meg kell vívni harcunkat, mert ha nem, akkor az ellenség legyőz minket, és nem hogy magunkért hanem másokért sem leszünk alkalmasak álhatatosságban kiállni: "Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Lélek által, és ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért,".

 Abban az esetben ha nem harcolunk a gonoszság lelkei ( szellemei) ellen, akkor minket győz le a világ szelleme, annak ellenére hogy Isten gyermekei vagyunk. És egy másik harc veszi kezdetét, mások és önmagunk elleni harca nyer rajtunk hatalmat. Ezt úgy értem, hogy önbíráskodás végtelen folyamata, rosszabb esetben mások feletti ítélkezés. "Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.".

 

 Ez a kettősség kell hogy jelen legyen a hívő lelkében. A békesség és a harc. Mindkettő Krisztusban elnyert eredmény.