A hívők közössége.
"Ha ellenben világosságban járunk, ahogy ő világosságban van, közösségben vagyunk egymással,.... ” (1János 1:7).
Az utóbbi időben a kereszténység gyakran beszél a hívők egymás közötti közösségéről. Sokan egyszerűen el vannak csüggedve attól, hogy megosztották őket, vagyis egy hit egy bemerítés és mégis megosztottak. Projektek születnek a hívők első apostoli egységének, az egy egyháznak (testvériségnek) globális újjáépítésére és a hívőket „mieinkre” és „nem a mieinkre” választó vonalak felszámolására. Az ilyen tendenciák mögött azonban könnyen meglátható az emberi lelkek ellenségének munkája, aki nem evangéliumi módszerekkel igyekszik egyesíteni az embereket. Isten Szelleme a Szentírásban komoly feltételekhez kötötte a hívők közösségét: "HA világosságban járunk, ahogyan Ő a világosságban van, közösségünk van egymással..." Tehát a közösség feltétele Isten fénye és e fényben járás. Ahol Isten világossága van, ott a sötétség elvonul, bármi legyen is az ami árnyat vet egy közösségre . Nincs helye semminek ami a testiség prioritást élvez, mindennek a gátja a testiség, ami az emberben van, mert „nem a jó lakozik bennem, vagyis az én testemben” (Róm 7,18). Isten fényében ott van első sorban Isten KEGYELME és a saját bűnének tudatos ismerete. Ez a tudás ami a hitén alapszik az embert az Isten elé állítja, és tudatosan Istennek adja át a helyét. Ez azt jelenti, hogy már nem büszkeség se nem az önbizalom van előtérben, hanem Isten mindenható akarata. De köztudott, hogy a tudás a tapasztaláson alapszik. Amit ha hittel lépünk meg, azt meg is tapasztaljuk, ez az igazi tudás. A külvilág önző: a hús, a szenvedélyek MAGÁNAK jutalmat keresnek; viszont ha a fényben járok, akkor NINCS HELYE az önzésnek. Élvezhetem a fényt, és mindent, amit keresek benne, keresek közösségben MÁSOKKAL, és ezért NINCS HELYE az irigységnek és a féltékenységnek... A fényben együtt megvan, amit Ő ad nekünk, és örülünk neki, ez még inkább örvendetes ha ezt megosztjuk egymással. És ez a próbaköve minden testi dolognak.
„Amit láttunk és hallottunk, hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk.” (1János 1:3)
Amikor a hívők közösségéről van szó, meg kell értenünk, hogy ahogy az Istennel való közösségben, itt is ÁLTALÁNOS dolgokat kell érteni. És ezek a közönséges dolgok, ahogy a mai versből látjuk, az apostoloktól származnak. Amit ők „láttak és hallottak”, az a szentek közösségének kiváltó oka, ennek a közösségnek a központja. Ha ezt megértjük, akkor nem kezeljük félvállról az apostolok ÍRÁSA (4. v.) szavait, amelyek a szentek közötti közösség értelmét hordozzák. Az apostolok az Atya Istennel és az Ő Fiával, Jézus Krisztussal való közösséget képviselték (3. v.). Egyikük sem vonták magukkal Krisztus tanítványait, mint azok, az utána jövők, akik az apostolok örökkévalóságba való távozásuk után elferdülten beszéltek "S közületek magatok közül is olyan férfiak fognak előállani, kik fonák dolgokat hirdetnek, hogy a tanítványokat elvonják maguk után". (ApCsel. 20:30). Mindaz, ami Krisztus követőivel az apostolok távozása után történt, arra utal, hogy sok hívő (enyhén szólva) alábecsülte az apostolok által közvetített üzenetet „arról, amit [ők] LÁTTAK és HALLOTTAK”. És ma nem lehet helyes a hívők egymás közötti kommunikációja, ha nem azon alapul, amit az apostolok ÁTVETTEK és ÁTADTAK, és örökségül meghagyták az utána jövőknek. Ma mindazokat akik igyekszenek visszatérni az apostolok tanításaihoz, azokat címkével látták el " fundamentalisták" jelzővel.
A kereszténységben való közösség ma gyakran egészen mást jelent, mint amit az apostolok hirdettek. A hívők kommunikációja a hívők közös (kollektív) útjának nemcsak JELENTÉSE, hanem CÉLJA is más. Lehetetlen hűséges tanúságot tenni Istenről a földön anélkül, hogy közösségben lennénk vele és a szentekkel, akik szintén közösségben vannak vele. És nem lehet közösség a szentekkel Istennel (1János 1:6.7) és az apostolokkal való közösség nélkül, akik írásos formában bemutatták számunkra ennek a közösségnek a menetét és ELEMEIT a gyakorlati formáját. Más szóval, az apostoloktól származik, hogy ma megvan a helyes irány egyéni és kollektív utunkhoz. Az Úr segítsen, hogy ezt lássuk és hűségesen kövessük! hacsak nem azon alapul, amit az apostolok HÍRDETTEK.
„Ha azt mondjuk, hogy közösségben vagyunk vele, és sötétségben járunk, hazudunk.” (1János 1:6)
Isten Igéje arra biztatja a hívőket, hogy ne tévesszék meg egymást: „A HAMISSÁG ELUTASÍTÁSÁVAL tehát mondjon igazat, kiki a felebarátjának, mert egymásnak tagjai vagyunk” (Ef. 4:25). Egy ilyen kapcsolat azon a tényen alapszik, hogy az újjászületett keresztények „az ÚJ EMBERT öltötték fel, akit Isten szerint teremtett, az IGAZSÁG igazságában és szentségében” "...és felöltsétek azt az új embert, mely Isten útján igazságosságban és igaz jámborságban teremtetett. Azért vessétek le a hazugságot és szóljon ki-ki igazságot a felebarátjával, mert egymásnak vagyunk tagjai".(4:24). Itt ne legyen helye hazugságnak és sötétségnek! A gyakorlatban azonban (jaj!) sokszor másként történik! Az Úrvacsorában való részvételükkel, szolgálatokkal és egyéb gyülekezeti tevékenységükkel a lelkek kinyilvánítják részvételüket a Fényben (Istenben) és a Vele való közösségben. De ugyanakkor a kötelék a kommunikáció megmarad a világgal, amelytől sem megjelenéssel, sem szokásaiktól, sem modoruktól, sem világi kapcsolatoktól nem tudtak elszakadni. És ez nem HAMIS?! LEHETETLEN hazudni Istennek! Hiába sikerrel, látszólag az ember hitvallást tesz a felszínen, nem fog sikerülni Istennel és testvérekkel való igazi kapcsolat, mert Isten látja minden gondolatát és szíve mélységét. Ha a Szent Szellem azt mondja: „Akkor hazudunk, és nem az igazságban járunk” (1Jn 1,6), akkor a hívők kapcsolatáról beszélünk, amit a 7. vers is megerősít. A köztük lévő kommunikáció csak az igazság és az egymással való igaz kapcsolat alapján lehetséges, ami Krisztus mint a Gyülekezet fejéhez tartozás és engedelmességét foglalja magába. Ha irigység van a hívők között, akkor „rendetlenség és minden rossz” lesz (Jakab 3:16)! Az irigység pedig az önmegtagadás hiányáról és az önzés megnyilvánulásáról tanúskodik. Ebben az esetben mivel lesz „közösségem”?! Vajon nem az igazságtalanság az a sötétség, amelytől üdvözültem ("Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban." - Ef. 5:8), hogy oly könnyedén - "IDEGEN bűne" által ismét bűnösnek találjam magam, ha fej bólogatva Áment mondok a hamisságra. "Elhamarkodva senkire se tedd fel kezed, ne vállalj közösséget mások vétkeivel, szentül, (tisztán) őrizd meg magadat".(1Tim. 5:22) Itt a hívők kapcsolatáról van szó, amit a 7. vers is megerősít. A köztük lévő kommunikáció csak az igazság és az egymással való igaz kapcsolat alapján lehetséges.
„Ha testvéred vétkezik, dorgáld meg. Ha más felismerésre tér, bocsáss meg neki.” (Lk 17:3)
A szentek közössége a Szentírás szerint magában foglalja az egymással való helyes kapcsolatot. Azonban nincs ember a földön, aki nem hibázik (1Sám 8:46; Prédikátor 7:20). És ha tévedés történt: „Ha testvér vét ellened”, akkor azt az Ige egy bizonyos módszert ír elő. Itt egyikünknek sem szabad önkényesen eljárnia, mint bármely más ügyben. Nem lehet közömbösen félresöpörni a felebarát hibáját – „megfeddni kell őt”. Szemet hunyni a bűn felett annyi, mint beletörődni a bűnbe. És „Elkerülhetetlen, hogy kelepcék ne készüljenek, de jaj annak, aki azokat készíti.” (Lk 17,1)! De helyesen kell megfeddned, a BŰNBÁNÁS céljával. Isten hosszú ideig és nagy türelemmel munkálkodik a lélekkel, hogy megtérésre vezesse. „Utánozd Istent” (Ef. 5:1) mindannyiunk receptje. Elhamarkodott döntéseinkre vagy következtetéseinkre nincs mentség! Aztán egy érdekes függőséget látunk: "Ha beismeri bűnét (!), bocsáss meg neki." A keresztények körében azonban mostanában egy rossz tendencia figyelhető meg: az emberek bűnbánat nélkül akarnak belépni a gyülekezetbe, bűnbánat nélkül próbálják szolgálni Istent; miután vétkeztek egy testvér ellen, NEM AKARNAK BŰNBÁNATOT tartani, hanem további kapcsolatot akarnak ápolni a gyülekezettel. Mindez nem felel meg az IGAZI Gyülekezetnek. A keresztényt az Úr komoly felelősségre hívja: „Vigyázzatok magatokra” (Lk 17,3). Nem csak NEM kell kísérteni a testvéremet, hanem LÁTNI is a hibáját (ne csukjam be a szemem, és ne vegyek fel „sötét” szemüveget!), De idővel „BESZÉLNI” kell, hogy „testvért NYERJ” ( Máté 18:15) és a MEGBOCSÁTÁS által helyreállíthatja a közösséget... "Ha testvéred vétkeznék, eredj, győzd meg őt négyszemközt egyedül. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet.( Máté 18:15) és a MEGBOCSÁTÁS által helyreállíthatja a közösséget...
Egy testvér dorgálásának célja (Lk 17:3) legyen az a vágyunk, hogy megszerezzük őt, persze nem önmagunknak, hanem Krisztus és a közösség számára. A hívők közössége nem valósulhat meg egymás iránti engedelmesség nélkül: „Ne legyetek tehát bolondok, hanem tudjátok meg, hogy ez az Isten akarata… azáltal, hogy engedelmeskedtek egymásnak Isten félelmében” (Ef. 5:17-21). Isten azt akarja, hogy szentjei között kölcsönös tisztelet és engedelmesség uralkodjon. Egymás engedelmességében jelennek meg a szeretet. Nehéz elképzelni egy olyan társadalmat, amelyben mindenki azt csinál, amit akar, és az ilyen közösség helyesen és áldásosan működjön. A testben (egy kép, amelyet Isten a szentek harmóniájának ábrázolására használ) nem lehetnek nézeteltérések vagy ellentmondások, amelyek engedetlenségen, önzésen és függetlenségen alapulnak: „A szem nem mondhatja a kéznek: Nincs rád szükségem. De a fej sem a lábaknak: Nincs rátok szükségem.” (1Korinthus 12:21). A testben ez NEM LEHET! De (jaj!) Krisztus tanítványai között ez megtörténik! „"Tanító – mondta neki János –, láttunk valakit, aki a te neveddel ördögi szellemet űz ki, de nem követ minket. Eltiltottuk neki, mivelhogy nem követ minket."” (Márk 9:38).A sok baj, megosztottság és szakadás oka a mai keresztények közösségében, ennek a szellemiségnek az oka. Az Úr Jézus megmutatta nekünk, hogyan lehet helyreállítani a kommunikációt, ha az valamilyen oknál fogva megszakad: „Ha testvéred vétkeznék, eredj, győzd meg őt négyszemközt egyedül. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet.” (Mt. 18, -15). Még ha nem is jön létre a közösség helyreállítása (Isten nem állítja helyre SOKSZOR, amit az emberek megrontottak!), mégis, az Urat szerető hívő számára van egy parancs, amelyet Ő írt elő - "eredj, és GYŐZD MEG ŐT négyszemközt." Ennek az isteni rendnek ma is meg tudunk felelni, ha nem az emberek, hanem Isten kedvére törekszünk! Áldásos eredményt érhetünk el, ha a megfelelő módszereket alkalmazzuk: „Háborúskodásunk fegyverei nem testiek,.."
„Ha nem hallgat az egyházra, legyen néked, mint a pogány és a vámszedő” (Mt 18,17)
Ha a feddést nem fogadja el, előbb-utóbb eljön a kapcsolat megszakadásának pillanata. Mindig fájdalmas, különösen, ha az igazságot egy kisebbség képviseli a helyi gyülekezetben. Ezt a gondolatot tükrözi itt az Úr Jézus: „Legyen néked”! A Szentírás a szentek közötti közösséget CSAK a világosságban jelenti. Minden bűn megosztottságot hoz a közösség légkörébe Istennel és az emberek között. Ahol el nem ítélt és fel nem ismert bűn van, ott nem lehet közösség. A közösséget csak a felismerés (bűnbánat) és a megbocsátás állítja helyre: „HA megbánja, BOCSÁJTS meg neki” (Lukács 17:3). Ma nyilván sok a fordított tendencia „fejjel lefelé” ebben a kérdésben. Ahelyett, hogy elítélnénk régi énünk megnyilvánulásait, kijelentéseket hallunk: „Olyan jellemem van! Kérlek szeress és tisztelj, olyannak amilyen vagyok!" Igen, a kereszténynek mindenkit szeretnie kell, az ellenségeit is. De vajon a testvér iránti szeretet, még ha „szemrehányásban” is megnyilvánul (Péld. 27,6), és az ellenség iránti szeretet ugyanaz?! A Szentírás nem kötelez arra, hogy megdorgáljam az ellenséget a velem szemben tanúsított nem megfelelő hozzáállása miatt. De ha a testvérem ezt teszi, nekem (mert szeretem őt!) KELL szóba hozni és megdorgálni (Lukács 17:3). Ha egy keresztény személyes tapasztalatból TUDJA, mit jelent „megtagadni önmagát” (Mt 16:24), akkor előbb-utóbb elfogadja a feddést, és megalázza magát a szeretet előtt. De ha múlnak az évek, és a keresztények, akiket elítélnek, nem bánták meg, hanem továbbra is rosszat tesznek testvéreikkel, ez nem azt jelenti, hogy a probléma gyökere a szívben van? Az ilyen ember szíve nem egyenes Isten előtt! És nem dicsőíthetem Istent és nem hívhatom segítségül az Úr nevét egy olyan keresztyénnel közösen, aki ezek után nem egy „tiszta szívű” ember. (2Tim. 2:22).
"Ha egy nap hétszer vétkezik ellened és hétszer tér meg hozzád e szóval: Más felismerésre jutottam! Megbocsáss neki.” (Lk 17:4) Ma a kereszténységben sokféle nézet uralkodik a megbocsátás kérdésében. Olyan időszakban élünk, amikor az ember istennek képzeli magát. Ha ebből a szemszögből nézünk másokat, az emberek nem veszik észre, hogyan bántják és idegesítik felebarátaikat. Ez az önteltség szelleme a szentekre is hatással van. Gyakran hallunk prédikátorokat, akik nyilvánosan védik a bűnösöket, és az áldozatokat hibáztatják alázatosságuk hiányáért és képtelenségükért a megbocsátásra. Egy hamis tükörképe az igazságnak. Hova lettek azok akik bölcsek köztetek: „Nincs köztetek egyetlen bölcs sem, aki ítéletet tarthatna a testvére között?” (1Kor 6:5). Csak egyet hallunk: „NE ítéljetek” (Mt 7,1), elfelejtve vagy figyelmen kívül hagyva, amit az Úr Jézus is mondott: „Ne ítéljetek látszat szerint, hanem igazságos ítélettel ítéljetek!"” (János 7:24)! Ez az egyoldalú szubjektív megközelítés az egyház "igazgatását" az ítélet kardját kezébe adja! Nem ítéli-e el a Szent Szellem ezt a megközelítést a Gyülekezet kezdetén? (Jakab 2:1-4). Mindazonáltal pusztán azt, hogy „megbánom”, nem jelenti azt, hogy szívből elítéljük helytelen viselkedésünket, és megváltoztassuk járásunkat. Isten Szelleme az igaz bűnbánat példáját hagyta lapjain: „Ha valakit bármivel megbántottam, négyszer megfizetek” (Lk 19,8). Íme, mikor jön "üdvösség ennek a HÁZnak" (19:9)! De ma éppen ellenkezőleg, lehet hallani olyan rögeszmés prédikációkat, amiket MEG KELL BOCSÁTANUNK, de NEM kötelesek BŰNBÁNÁST tanúsítani (!) és jóvátenni (Leviták könyve 5,20-26[6,1-7])! A hívők közötti közösség csak akkor lehetséges, ha a világosságban járnak (1János 1:7). A Szentírás ma a világosság számunkra (Zsolt. 119, -105). Ha csak azt választjuk ki belőle, ami nekünk tetszik, és eldobjuk ami számunkra elfogadhatatlant, akkor e világosság árnyékává leszünk, elutasítva ezt az Igét és azt, aki nekünk adta. És az ilyen viselkedés nagyon szomorú következményekkel jár!
„... mikor azok megérkeztek, visszavonult és elkülönítette magát, mivel félt a körülmetéltek közül valóktól.” (Gal. 2:12) Az ilyen viselkedést itt képmutatásnak nevezik (13. v.). És ez már az első gyülekezetben elkezdődött, sőt maguk az apostolok között is, ami arra utal, hogy az apostolok egyszerű, bűnös természetű emberek voltak, akiket irányítani kellett. Azonban itt, rajtuk keresztül, Isten leckét és követendő példát ad nekünk. Utánozni tudjuk és kell is őket minden JÓBAN! A mai vers szavai a hívők közötti kapcsolat repedéséről tanúskodnak. Mit jelent „félni a körülmetéltektől”, ha Isten által létrehozott egység van a szentek között? Ha van egyetlen test, amelynek zsidók és pogányok is tagjai voltak, akkor Péter, Barnabás és más zsidók miért „kezdtek el elrejtőzni és elvonulni, FÉLVE a körülmetéltektől”? És ma a kereszténységben (jaj!) vannak ilyen viszonyok. A konfesszionális hovatartozás a felismerhetetlenségig megváltoztatja az embereket, amikor belépnek a megfelelő környezet szférájába. De hova megy a Szent Szellemtől írányítot közösség, amely semmiképpen sem függ vallási nézetektől vagy azok hiányától, ennek vagy annak a nyilvánosságnak a jelenlététől vagy hiányától?! A Szellem közössége csak azokkal lehet, akik tőle születtek, és TUDJÁK hovatartozásukról: „Ami testtől született, az test, és ami Lélektől született, az lélek” (János 3:6); „Ez a Lélek a mi szellemünkkel együtt TANÚSÍTJA, hogy mi − ISTEN GYERMEKEI vagyunk" (Róm. 8:16). A képmutatás rettenetes bűn, melynek messzemenő következményei vannak: „ képmutatók között jelöli ki majd. Ott lesz csak sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 24,51)! A képmutatóknak az Úr megismételte: „Jaj!” (23:13-29). Milyen szörnyű, amikor ez a bűn beleszőtt a szentek kapcsolatába az egyházban, amikor a hívők nem veszik észre, vagy nem sietnek megfelelően reagálni rá.
„ hogy a hiteddel való közösség hatékony legyen minden olyan jónak felismerésére, ami bennünk a Krisztus iránt ébred.” (Filemon. 6)
Az igaz hit eredményes közösséghez vezet! A gyülekezeti közösség pedig minden bennünk lévő JÓ megnyilvánulása Krisztusért. Előbb-utóbb lehetőséget kapunk az Úrtól, hogy ezt a kedvességet a hozzánk közel álló emberek körében is megmutassuk. És ezt a Szellem "Hitszövetségnek" nevezi. A hit, amely Istentől jött, nemcsak megmagyarázza Isten akaratát és szabályait az alárendelt lelkeknek, hanem bevezeti ezeket a lelkeket egy kommunikációs körbe, valami közösbe. És ez a közös jelen esetben az a JÓ, amit Krisztus nevében adhatunk másoknak. Ez a jóság pontosan a hitközösségben ismert. A közösséget pedig Isten nem a tétlen időtöltésük miatt határozza meg a hívők felé, hanem a kölcsönös jó megnyilvánulására „Krisztus Jézusban”. Ó, mennyi sok jó van az üdvözülteknek ebben a NÉVben! Krisztus nélkül az emberek képtelenek jót tenni, mert ”Mindnyájan elhajlottak, együttesen hasznavehetetlenné lettek, nincs ki jóságosan cselekedjék, nincs egy sem". (Róm. 3:12). És csak azáltal, hogy alávetik magukat a hitnek, és elfogadták Isten kegyelmét életükben és szívükben, képesek jót tenni. Ez egy újjászületéssel történik: ez a szűk SZOROS kapcsolat (KOMMUNIKÁCIÓ) van a szentek között, akiket a Szent Szellem egy egésszé egyesít. Azokat az embereket, akikben nincs meg a Isten Szelleme, a Szentírás „lelkiek, természetiek” nevezi (Júdás 19; 1 Korintus 2:14).
Kedves keresztény! Talán azok közé tartozol, akik az ilyen okoskodást amit itt kifejtettem "kozmikusnak", a valóságtól elszakadottnak véled?, mert nem látsz ilyesmit magad körül. De mi az IGAZSÁGRÓL beszélünk, amelyet a Szellem képvisel a Szentírásban minden idők számára, és a miénk számára is. Még ha nem is látunk magunk körül ilyen közösséget, Istennek mégis mindig van egy maradéka a hűségesekből. Az Ő kegyelme megőrzi (Róm. 11:5). Ha szeretjük az Urat, akkor arra kell törekednünk, hogy e maradék között legyünk, és hűségesek maradjunk hozzá, keressük a „Krisztus Jézusban” való hit közösségét, gyakoroljuk ezt a hitet a JÓBAN az emberekért Krisztus nevében: „Következőleg, amint alkalmunk adódik rá, munkáljuk mindenki irányában a jót, de leginkább hitünk házanépével szemben.” (Gal. 6:10). De ez nem csak azokhoz szól akik közösségben vannak, minden hívőnek akinek az Úr alkalmat adott.
„Szép dolog az, ha mindenkor buzgók vagytok, és nemcsak akkor, mikor jelen vagyok nálatok.” (Gal. 4:18)
Az a színlelés, amelyről beszéltünk, már az apostolok idejében megnyilvánult a helyi gyülekezetek körében. És ez okot adott arra, hogy írásos utasításokat hagyjanak nekünk ezzel kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy Galácia hívei Pál apostol jelenlétében másként viselkedtek, mint nélküle. Ez egy rossz példamutatásnak bizonyult ezeknek a hívő pogányoknak Péter és Barnabás és más zsidók képmutatása. (Gal. 2,11-13). De a szentek közössége őszinte kapcsolat, amint azt korábban láttuk ebben a rubrikában. Ha Pál apostol jelenléte hatással volt ezeknek a hívőknek az életére és járására, az azt jelezte, hogy (legalábbis!) nem megalapozottak az IGAZSÁGBAN. Az apostol csak az Igazságról tett bizonyságot, ami Krisztus. Krisztushoz vezette őket, hogy ne csak ismerkedjenek, hanem szívükbe is fogadják. De ez láthatóan nem történt meg, mert felkiált: „Gyermekeim, kiket ismét fájdalommal szülök, míg kiformálódik bennetek a Krisztus,” (19. cikk). Krisztus, aki belép a hívő szívébe, „mindig a jóban” nyilvánvalóvá válik! Ezek a galáciai hívők valamiféle kettősséget mutattak: az apostol jelenlétében igyekeztek olyanok lenni, mint a keresztények, távollétében pedig zavarba sodorták velük szemben. (20. v.). Előbb-utóbb nemcsak az apostol, hanem az egész világ megismerte – az Úr szavai a képmutatásról beteljesedtek (Lukács 12:2). De a legszörnyűbb az, hogy a képmutatás megakadályozza, hogy az ember valóban Istenhez forduljon, és szívébe fogadja az Úr Jézust. Krisztus még NEM ábrázolták!
Kedves keresztény! És mi látható ma a veletek való gyülekezések során? Krisztust ábrázoljuk, vagy valamiféle „felügyelőre” van szükségünk „hűséges” járásunkhoz? Nem monda-e Pál apostol sok mai hívőről: hogy „ÚJRA SZÜLETETT”? Tanuljuk meg magunknak ezt a komoly igazságot: "MINDIG jóban jó féltékenynek lenni, és nem csak a jelenlétemben veled"!
„Gyermekeim, akikért ismét a születés kínjában vagyok, míg Krisztus meg nem formál bennetek!” (Gal. 4:19)
Mennyire akadályozza meg a tekintélyes emberek képmutatása a lelkeket abban, hogy az Úrhoz jöjjenek és Őt tükrözzék! A galáciai hívők, „akiknek szeme előtt Jézus Krisztust előre elrendelték, mintha keresztre feszítették volna [előttük]” (3:1), nem tudták Őt kimutatni önmagukban! Krisztust NEM ábrázolódott rajtuk, annak ellenére, hogy maga Pál apostol "rajzolta" eléjük. Az "ÚJRA a születés fájdalmaiban" szavakkal az apostol egy olyan állapotot ír le, amely nem fordulhat elő kétszer, ha a születés valóban megtörtént! Krisztus feltámadása után a Sátán minden erőfeszítést megtett annak érdekében, hogy az emberek ne tudják meg az igazságot erről: "Mondjátok azt, hogy éjjel eljöttek a tanítványai, s amíg mi aludtunk, ellopták őt.” (Mt 28:13). Az első gyülekezetben is „hazug, saját lelkiismeretükben kiégett emberek képmutatásával.” (1Tim 4,2) újabb és újabb hamis tanításokat vezetett be, hogy a hívőket megzavarja és eltérítse az igaz hittől. Ugyanígy a mai napig igyekszik lerombolni a szentek közötti KOMMUNIKÁCIÓT, ahol nem sikerül elcsábítania vagy megakadályozni, hogy eljussanak az igaz hitre. Milyen fontos ma mindannyiunknak (a keresztényeknek is), hogy figyelmesen olvassuk Isten Igéjét, hogy megtanuljuk belőle az Igazságot! Ha nem a Szentírásból fogadjuk el az Igazságot, hanem az emberektől, akkor előbb-utóbb ugyanazon az embereken keresztül fogadjuk el a hamis tanítást! Színes példa erre a galaciai hívők, akik még az apostolokat is elcsábították (Péter és Barnabás, Galata 2:11-13). Lehet-e beszélni a szentek igaz közösségéről a Szellemben ott, ahol képmutatás van?! Megszomorítjuk a Szent Szellemet, ha képmutatóan cselekszünk?! A válasz IGEN. Nem dobhatod el magadtól az Úr szavait, aki azt mondta tanítványainak, hogy a képmutatás „a farizeusok kovásza” (Lukács 12:1), amitől óvakodnunk kell! Krisztust bennünk kell ábrázolni, és „MINDIG a jóban” kell járni (Gal. 4:18)! Kérdezzük meg Tőle, hogy mi hiányzik nekünk ehhez, és miért nem mindig (enyhén szólva) látszik bennünk. Lehet, hogy számunkra az apostol ismét a születés kínjában lenne, ahelyett, hogy örömteli és felhőtlen közösséget élne a Szellemben velünk?!
„Egymás terheit hordozzátok, és így teljesítsétek Krisztus törvényét” (Gal. 6:2)
Ebben a versben a Szent Szellem az apostolon keresztül megmutatja, hogyan lehet gyakorolni a hívők közösségét. A kommunikáció mindig általános dolog. Amikor „egymás terheiről” van szó, általánossá válik a kölcsönös gondoskodás. És lehet ez EGY testben másképp?! Az Újszövetség ismételten felszólítja a hívőket (mind Krisztus igehirdetésében, mind az apostolokéban), hogy nézzünk magunk köré, lássuk felebarátunk szükségét (Lk 10,29), és utasítsuk el a lelki természeti óember önzését. De mindez csak akkor lehetséges, ha Isten szeretete uralkodik a szívben: „A szeretet... NEM KERESI a magáét” (1Korinthus 13:5). Lehetetlen ilyen áldozatkészen élni Isten szeretete nélkül. Az önzéstől hajtott szív csak a saját érdekeire gondol: „A SAJÁT inge KÖZELEBB van a testhez!” Egyáltalán nem veszik észre valaki más szerencsétlenségét, szükségletét és fájdalmát! De ennek nem szabadna így lennie a szentek között! Az EGY testről szóló igazság az Újszövetségben nemcsak a többi hívő vasárnapi megemlékezését foglalja magában az Úr asztalánál, hanem az egymás iránti törődést is: „Mindannyian egy Lélek által EGY testté keresztelkedtünk meg…" , "..az Isten úgy szerkesztette össze a testet, hogy a fogyatékosabbnak több tisztességet adott, hogy a testben ne legyenek hasadások, hanem egymásért a tagok gondja ugyanarra irányuljon,” (1Korinthus 12:13-25). Az egymásról való gondoskodás és egymás terheinek viselése nyilvánvaló legyen a szentek körében. Az utóbbi időben azonban ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Szívesen használjuk egymást a magunk javára, szívesen megosztjuk problémáinkat barátainkkal, hogy ők magukkal viseljék, de nem vagyunk készek mások fájdalmát, szükségletét ellátni és meghallani, és a szívünk nem kész segíteni! Nem veszítettük-e el szeretetünket az Úr, és ezért egymás iránt is: „Elhagytad első szeretetet” (Jel 2,4)?! „Annak következtében, hogy törvényrontással telik meg a világ, a legtöbb emberben elhidegül a szeretet.” (Mt 24:12). A törvénytelenség nem hűtötte ki az Úr és az Ő teste iránti szeretetünket? Jaj! Gyakrabban, mint sokan gondolják, az TÖRVÉNYTELENSÉG, amelyet a hívők NEM láttak és nem tudtak ellenőrizni, nem csak egymással, hanem Istennel is megszakadást, kommunikációs megszakadást okozott!
Minden megosztottságot a törvénytelenség és az Isten iránti szeretet hiánya okozza. Ami ma is csakis a képmutatást és a hitetlenséget, elhidegülést okozott. Mindig vannak persze kivételek, de jobb lenne azért körülnézni, hogy a jót cselekszem- e? Az igazságot követem vagy sodródok az árral.
Sokan vannak azok, akik Isten akaratából ki vannak közösítve a hívők gyülekezeteiből. Egyedül vannak, úgy követik Krisztust, ezeket sem kell elítélni, mindennek megvan az oka. Talán az egyik oka annak, hogy ezek a hívők nem tapasztalták meg a gyülekezetben az Atyai szeretetét, mert nem is nyilvánul meg ott ahol nincs.
