Ne ítéljetek!

 

Ne ítéljetek!

Ne ítéljetek, hogy titeket se ítéljenek!(Mt 7-1)

Arról, hogy ítélkezzünk mások felett, Krisztus egyértelműen ezt mondja: „ne ítéljetek”! Az átlagos keresztény a legkritikusabb lény. Mások kritizálása születésétől fogva minden emberre jellemző, de a szellemi kritika terén semmit sem lehet elérni. A kritika kiüti a talajt a bírált lába alól, és igazán csak a Szent Szellem bírálhat minket; csak Ő tudja megmutatni, mi a baj velünk, és nem bánt, nem bánt meg. Igaz, hogy ez fájdalmas lelkünknek, ha az Ige által a szívünk közepébe hatol a kétélű kard. De csak Isten tudja az időt az alkalmat és mire kell rámutatnia a hívő esetleges hiányosságára.  Ez nem zárja ki, hogy egy vagy több ember által teszi meg, aki éppen alkalmas erre, hangsúlyozom, hogy csak a Szent Szellem által teheti, a szeretet az alázat a segíteni készség adott időben és helyen. Ahhoz, hogy alkalmas legyen az ember erre a szolgálatra, ő magának szoros kapcsolatban kell lennie az Atyával. Mert ha nem, akkor csak mélyebbre taszítja kritikánk azt a személyt és ítéletre ösztönözheti őt a bíráló iránt és ez csak éles vitákhoz vezethet és haragra. Ezzel bűnrészesei leszünk nem segítője a hibák javítására.

 

Amikor kritika kedvünkben vagyunk, egyszerűen lehetetlen kapcsolatba lépni Istennel, bosszúállóvá, durvává, kegyetlenné válunk, és ami még rosszabb, azzal hízelegünk magunknak, hogy magasabbak és jobbak vagyunk, mint akit kritizálunk. Krisztus azt mondta, hogy tanítványának el kell fordulnia a kritikától. Időbe telik az elválasztáshoz; nem történik azonnal. Ezért folyamatosan figyelje magát az aki késztetést érez valamit vagy valakit megfeddni, ne helyezze magasabbra magát, mint az akit szándékozik józan észre téríteni. A személyeskedés ki van zárva, mert mi nem az ember ellen hadakozunk, hanem a világ démonjai ellen. A fő célja Istennek a szabadítás nem az ítélkezés, annak még nem jött el az ideje. 

Sehova sem bújhatunk el Jézus éleslátó tekintete elől. Ha szálkát látok más szemében, az határozottan azt jelenti, hogy az enyémben egy egész rönk van. Minden rosszat, amit én látok valakiben, Isten lát bennem is.  És valahányszor elítélek valakit, aláírom magamnak az ítéletet. "Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, aki ítélsz." (Róm 2-17..20). El kell hagynia a kritikus analizíst, a szellemi növekedés mérését valaki más skáláján, mert te nem tudod, hogy Istennek mi a terve vele.   Soha nem fogunk mindent megtudni egy másik személyről; mindig lesz legalább egy tény, amiről fogalmunk sincs. Isten azzal kezdi, hogy lelki tavaszi nagytakarítást szervez lelkünkben, amely után az ember egyszerűen nem tud büszke lenni. Miután megtudtam, hogy ilyen vagyok, semmi jó nincs bennem, Isten kegyelme nélkül, akkor nem vethetek senkire se követ. 

 Ez azért nem jelenti azt, hogy letegyük Isten fegyverét ami kétélű kard, az ige használata nem az embert veszi célba hanem a bűneit, és csak az láthatja meg, ha maga szabad attól a bűntől. "Vagy azt gondolod, óh ember, aki megítéled azokat, akik ilyeneket cselekesznek, és te is azokat cselekszed, hogy te elkerülöd az Istennek ítéletét?"( Róma 2,-3). "Aki azért mást tanítasz, magadat nem tanítod-é?"(Róma 2,-21).

 Csak az tud ítélkezni, aki megjárta a bűn és halál völgyét, ez Jézus Krisztus, aki bűn nélküli, de ismeri az ember minden bűnét és annak gyökerét. Nem csak ismeri, hanem áldozattá is vált az ember bűne miatt. Ha ebben a szellemiségben vagyunk és maradunk,azt vesszük észre, hogy egyre kevesebb hibát találunk másokban, többet magunkban. Az Isten jó és csak azt akarja, hogy a kegyelmét kiárasztja a bűnös emberre, ha mi is így gondolkozunk, akkor Isten akaratát tudjuk teljesíteni, s nem leszünk birálói másoknak hanem Isten segítői.

 

"Avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre indít?"( Róma 2,-4)

Cselekedetek.

 

Cselekedetek.

(Róma 4:4-5)"Annak pedig, aki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem tartozás szerint; Ellenben annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul."

"Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek. Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt? Avagy Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, felvivén Izsákot, az ő fiát az oltárra? Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit;" (Jakab 2:19-22)

A Szentírás számos része beszél a hitről és a hit cselekedeteiről. Ahhoz, hogy magunk is rájöjjünk, elemeznünk kell, mit jelentenek a tettek és a hit cselekedetei. Sajnos sok testvér vagy talán hamis testvér ír vagy prédikál, megpróbálva terhet rakni azokra, akik hallgatják őket, különösen azokat tévesztik meg, akik még nem alapozottak meg a hitben. Krisztusban újszülöttek, akik már befogadták Jézus Krisztust a szívükbe, de még a hit kezdeti útján járnak, elmondom nekik, hogy a ti hiteteket már a hit cselekedetének lehet tulajdonítani. Amíg a hited egyetlen lépést sem tett a cselekvés útján, már megigazultál. Mert már megtetted az első lépést, Jézushoz fordultál bűnbocsánatért.  Nem a cselekedetekből vagy a cselekedetek függéséből kapsz jutalmat, hanem Isten munkája által, aki megvalósította számunkra az Isten oltárán az üdvösséget, Jézus Krisztus engesztelő véráldozata révén, amint előre vetítve a Mória egyik hegyén Ábrahám tett, édes fiát kész volt feláldozni Isten akaratából. De ott Isten helyettesítő kost adott: "És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy ímé háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett."(1 Mózes 22,-13). A hit megpróbáltatásai, elvisz minket egy kritikus pontig, ahol a gyenge hit, lehet, hogy visszalép. Emberileg annyira nehéz ez a kegyetlen kérést felfogni Istentől. Elvégre kegyetlen dolgot kért Isten Ábrahámtól. De Ábrahám az apai érzéseit fojtva, felkészült erre az áldozatra. Ez lett a látható bizonysága Istenben való hitének. Végig ment Izsákkal a hegyre, "Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet, és a kést, és mennek vala ketten együtt." Megható kép tárul elénk, el tudunk érzékenyülni mi tagadás. Ha mi ezt látjuk szellemi szemünkel és akiben van egy kis lelki érzelem, annak a szíve is vérzik, ha rá gondolunk a saját gyermekeinkre, megtennénk ezt ugyanúgy?. Testvéreim, most mit gondoltok, hogy Isten kegyetlen, vagy irgalmas és szerető Isten? Én teljes meggyőződéssel mondom, hogy az Atya Istennek vérzett a szíve, mikor elkísérte egyszülött Fiát a Golgota hegyére, végig az úton követve, ahogy Izsákra volt rakva az égőáldozathoz szánt fa, úgy Isten Fia vitte a keresztjét. De neki nem jutott helyettesítő áldozat. Ez a könyörtelen Isten gyermekáldozatot hozott, de miért, mert kedve támadt rá és gyönyörűséget talált benne? Bizony nem, Ő ezt vérző szívvel tette, de miért? Csak azért, hogy te meg én megszabaduljunk bűneinktől és a halál hatalmától, hogy mi a semmirekellők, akik azelőtt utáltuk Krisztust, ne essünk áldozatúl a könyörtelen szenvedésnek. Ezt Ő megtette helyettünk. Ilyen ára van a mi üdvösségünknek, ilyen nagy az Atya szeretete az emberek iránt. Ezt emberi ésszel nem foghatjuk fel. Lehetünk e közömbösek Isten iránt?, vagy lehetünk könnyelműek az életünk során? Nehéz e megtenni az első lépést a szerető Atya Isten felé?, olyan nehéz ezt megtenni, ha hív, hogy megtegyed?, ezt a nehéz utat már megtette Jézus, még nem is születtél meg, Ő már meghalt érted, de fel is támadt miértünk.

 Ez lenne a hit cselekedetei első lépése. Hiszen amit eddig cselekedtél, nem Isten jó akaratából cselekedtél, ahogy Ábrahám se, aki türelmetlenségéből fakadóan Izmailt nemzette a rabszolgalánytól. Meg is lett az eredménye, Izmail leszármozatjai a filiszteusok, Izrael ellenségei lettek a mai napig. Tehát a mi cselekedeteink amik nincsenek átitatva Krisztus vérével,csak kárt okoznak az embereknek.

Ábrahám azonban ezt nem látta előre, de hit abban az Istenben, aki fiút adott neki vénségében, és kész volt feláldozni őt, mert azt ő is tudta, hogy ha meg is hal a fia Isten feltámasztja az utolsó napon. Ez a hitbeli abszolút engedelmesség. De voltak Izraelben, akik Abrahám példáját akarták követni, és saját gyermekeiket égették el az oltáron, abban bízva, hogy ezzel Istennek kedveskednek, lehet, hogy azt remélve, hogy Isten megismétli a megismételhetetlent. A sátáni másolat, az aki hit nélkül utánozza Isten igéjét, sokat ártanak az embereknek, főleg a gyenge hitűeknek. De vajon ez nem a hitetlenség cselekedete? Bizony az amit Jákob írt, hogy semmiképpen az ember cselekedete nem előzi meg a hitet. 

 Sajnos a cselekedeteink néha különösen zseniálisak és kiemelkedőek, de sokszor csak a Sátán tűzijátéka, amitől sokan meg is égnek. Természetesen, miután elhitted, a hit lépései következnek, mint Ábrahám esetében, követte Isten parancsolatait. Ezt az utat a világ fiai nem ismerik, ez inkább intim, mint ismert. A hit cselekedetei azok nagyon személyes dolgok. Ábrahám ugyanis Isten hívására elhagyta szülőföldjét, és várost keresett, amelynek maga Isten volt az építésze. De ahhoz, hogy elérje, el kellett hagynia a korábbi életmódot, elhagyta a bálványokat és a bálványimádók földjét. És ez hitének első lépése. Néha azt gondoljuk, hogy akik hittek azonnal megkapják, amit akarnak, és ez ok a lelkek gyötrésére, ha ez nem történik meg. Ahhoz, hogy Isten kedvében járjhassunk, el kell hagynunk azt, ami undorító Isten szemében. De ez még nem jelenti azt, hogy már elértük, amit Isten akar. De tudjuk, hogy Ábrahám életében nem látta meg a várost ahová törekedett. A hitbeli járás, nem igényli a látható gyümölcsöt, ha vannak is, de ezt nem reklámozzuk.

Elmesélek egy történetet, amit más testvérek meséltek nekem. Ez a történet megbízható forrásból származik.

Egy franciaországi faluban egy férfi hitre tért a XIX. században élt. Mivel ebben a faluban nem volt gyülekezet, keresni indult, és talált egy gyülekezetet az otthonától távol. Sok kilométert kellett megtennie gyalog több falun keresztül, minden vasárnap ezt az utat megtette. Reggel korán kelt, hogy idejében legyen ott, az úton hangosan spirituális dalokat énekelve haladt. A közeli falvakon áthaladva, ahol nem volt gyülekezet, az emberek látván és halván énekét, őrültnek tartották, nem százas ahogy ma szokták mondani. Harminc évig járta ezt az utat. Halála után minden faluban amin keresztül ment, megjelentek az összejövetelek. Akarva nem akarva, hallották az énekét, sokan hitre tértek, de ő ezt nem látta életében, vagyis nem látta meg hite cselekedeteinek gyümölcsét.

Ezzel azt akarom mondani, hogy a hit cselekedetei nem mindig láthatók. Valószínűleg Istenben rejtőzik. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesz mások számára hatékony vagy nyilvános. Igen mi vágyunk arra, hogy meglátjuk még az életünkben a hitünk gyümölcsét, mindent egyszerre és ma akarunk. De Isten próbára teszi a hitünket ez időbe kerül, és az később derül ki, talán csak a mennyben, hogy hozott e gyümölcsöt a hitünk cselekedetei. 

A hit Isten ajándéka, szívünk mélyén nyugszik. Ezt a hitet nem zavarhatják meg esetleges kudarcaink. Jakab levelében a hit cselekedeteiről olvashatunk, de meggyőződésem szerint egyszerűen megigazítja Izrael tizenkét törzsét, akiknek üzent, és nekünk is, hogy senki se dicsekedjék cselekedeteivel. A tettek alapja a hit, mert hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. Mert a démonok is hisznek, de cselekedetek nélkül valók. Ha vannak tetteik, akkor azok nem Isten akaratából származnak.

Ez az, ami megtéveszthet bennünket. Krisztus testében különféle ajándékok vannak, és ezek az ajándékok láthatók vagy elrejtve vannak a szemek elől. Mi, emberek képesek vagyunk értékelni a kiemelkedő tetteket. Ha ezek a tettek a hit ajándékai által történnek, akkor ő az Úr Jézust dicsőíti, és nem egy embert.

Láttam olyan evangelizációt, amik megtöltötték a stadionokat, több száz ember, akik bűnbánatra jöttek előre az evangélista hívására, de később kevesen folytatták a hit útját anélkül, hogy elhagyták volna régi szokásaikat, a megszokot helyükön maradtak anélkül, hogy elhagyták volna a bálványokat. De ez sem jel arra, hogy nem tértek hitre, de lehet éppen azok akik ülve maradtak lettek hívők, titokban.

Ezért beszéltem az "őrült" emberről, hogy érezzük a különbséget egyik vagy másik cselekvés között. Isten mindent és mindenkit értékelni fog, ne aggódj, Isten minden gyermeke beteljesíti azt, amit Isten elhatározott számára, esetleg azt, amit mi nem akartunk azelőtt. Jónás példája jut eszembe, de jobb engedelmeskedni az Úrnak, mert ez örömet okoz, örömet a Szent Szellemben, mert a munkás megérdemli a jutalmat, ez az öröm már azelőtt megvan mielőtt meglátjuk cselekedetünk gyümölcsét. Ez a "bolond" gyümölcsöt kapott Istentől, az ilyen “bolondok”, akik életük során nem látták meg a hit gyümölcsét, hanem a Szent Szellem mélyre ható örömét kapták meg, de azonnal, mert tudják, hogy Istennel járnak.

Ebben az írásban lehetetlen minden oldalt vagy hitművet érinteni, azt hiszem, értitek, de a téma figyelmet érdemel. Ha valakit a tétlensége alapján ítélnek meg, vagy nem láthatók a hit gyümölcsei, azzal érvelve, hogy gyümölcseid nem nyilvánulnak meg, például: nem beszélsz nyelveken, mintha a Szellem ajándékának a bizonyítéka lenne, akkor egy rossz társaságba kerültél. stb. Embertől ne várj véleményeket. Ha újjászületett lélek vagy és nem hagyod el a bálványokat a megszokott életedet, akkor biztosan gyötrődni fogsz, mint Lót, Szodomában. Ha újjászületett lélek vagy, akkor mindenhol gyötrődni fogsz, ha nem teszed meg az egyéni hit lépését. NE VÁRD MEG, míg Isten a tengerbe vet. (Jónás könyve alapján.) Minden hívő Isten akaratát cselekszi, tekintet nélkül a körülményekre és az emberek véleményére.

 

A mai versekben nagy örömben részesülünk, mert nem kötelesség szerinti cselekedetekért kapunk jutalmat a mennyben, hanem a hit cselekedetei szerint, amelyeket maga Isten helyezett a szívünkbe értünk. Az első dolog, amit helyesen tettünk, az volt, hogy elfogadtuk Krisztus áldozatát üdvösségünkért. Ez mindenekelőtt a hit legfontosabb műve.

Örömhír a választottaknak.

 

Örömhír a választottaknak.

Evangélium.

János 10,-27"Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. 28 Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. 29 Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. 30 Én és az Atya egy vagyunk."

Ezek Jézus szavai, teljes egyszerűségével kifejezve. Ebben benne van az egész örömhír a kiválasztottaknak. Ezek a szavak adnak tökéletes megnyugvást a riadt Isten bárányainak. Ennek a bizalomnak csak egy feltétele van, a teljes odaadás.

  Krisztus teljes tökéletességét találjuk saját akarata megnyilvánulása, amely ezzel együtt alá van rendelve Atya akaratának. Valójában Ő és az Atyja egyek, és ezért nem áll meg addig, amíg a 30. versben ki nem fejezi. Ő és az Atyja az egységet képviseli, egységet mindenben: nemcsak szeretetben és a juhok iránti irgalmas magatartásban, hanem a juhok biztonsága is, amely természetesen minden kegyelem alapja volt. Nincs két vagy három Isten, nem is lehet, mert a zsidók előtt tett tanúbizonyság nem lehetett más, mert a zsidók egy Istent ismertek el.  

A zsidók hitetlensége ellenébe, azonban más is kitárul: a juhok tökéletes biztonsága; és ez egy nagyon fontos kérdés, mert hamarosan meg fog halni a Pásztoruk. Közel volt a halála. Legfőbb oka a halálának, hogy Istennel egyenértékűnek nyilvánította ki magát. Ezt a farizeusok nem tudták elviselni. Mit csinálnak akkor a juhok? Vajon Krisztus halála veszélybe sodorja a juhokat? Éppen ellenkezőleg. Az Úr ezt teljes bizonyossággal kijelenti. Azt mondja: „Az én juhaim hallják a hangomat, és én ismerem őket; és követnek engem. És örök életet adok nekik, és soha el nem vesznek; és senki sem fogja kiragadni őket a kezemből." Itt mindenekelőtt az örök élet látható. Akkor nem csak az a lényeg, hogy önmagában örökkévaló Isten, hanem az, hogy soha el nem pusztulnak azok akiket az Atya adott neki, mint Isten Fiának. Nem, „nem pusztulnak el örökre”! Így maguk a juhai, nemcsak halandó életek, hanem azok akiknek örök életük van kegyelemből  Krisztusban, és soha nem vesznek el. Hogy teljesen megértsünk mindent, ami a biztonságukkal kapcsolatos, tudjunk meg valamit az ellenséges erőről. Volt ilyen hatalom rajtuk kívül? Nem, mivel nem volt olyan belső sebezhetőségi forrás, amely veszélyeztethette volna ezt az életet, és ezért nem létezhet külső riasztó erő. Ha lenne olyan hatalom, amely ezt jogosan megtehetné, akkor az kétségtelenül magát Istent illeti meg. A testet meg lehet ölni, de a lelket nem, az már Istené örökre, egy új feltámadott testben Istennel örök közösségben. De másrészt az Atya kezében vannak, mint a Fiú kezében már most és senki sem fogja elrabolni őket. Így az Úr még a halálával is megóvta őket a veszélytől, valamint azzal az örök élettel, amely benne volt, és aminek a halállal szembeni felsőbbrendűségét bizonyítja az a tény, hogy hatalmában volt újra befogadni a feltámadásban - és a feltámadás adott új életet, amelyet  bőségesen megkaptak tőle. Meg kell lepődnünk ezen a hatalmas erőn? A bárányok számára létezett az örökkévalóság minden ellenség ellenére; az Atya ugyanaz: "Én és az Atya egyek vagyunk."

Mivel a zsidók között vita támadt szavai miatt, és a benne való kételkedésre való felszólítás arra késztette Jézust, hogy hitetlenként kezelje őket, és gondoskodjon juhai biztonságáról, akik hallgatnak a hangjára és követik őt, mert ismerte őket, akkor a mi Urunk a gyűlölet és a növekvő ellenségesség miatt, felrója nekik ellenvetésük hiábavalóságát. Vajon őt hibáztatták, amiért Isten Fiának nevezte magát? Pedig el kellett ismerniük, hogy a királyokat, uralkodókat, bírákat a törvény szerint isteneknek nevezték. "Ha isteneknek nevezte azokat, akiknél Isten igéje volt, és az Írás meg nem törhető, - annak, akit az Atya megszentelt és a világba küldött, azt mondod: "Káromolsz", mert azt mondtam: Én vagyok az Isten Fia?" Nem azt a helyet foglalta el, amelyet soha egyetlen király sem foglalt el? Ők a saját szabályaik szerint, gyalázták csak azért, mert Isten Fiának nevezte magát? De Ő sokkal tovább megy. Ha nem hisznek Isten Igéjének, nem hisznek a szavainak, akkor Ő arra hívja őket, hogy higgyenek az ő cselekedeteiben. „Ha nem cselekszem Atyám cselekedeteit, ne higgyetek nekem; de ha igen, akkor ha nem hisztek nekem, higgyetek az én tetteimnek, hogy megtudjátok és elhiggyétek, hogy az Atya bennem van, és én őbenne." Véleményem szerint itt fejeződik be, ami a tizedik fejezetet közössé teszi az előzővel, és kontraszt a nyolcadikhoz. Így ismét megpróbálták megölni, de Ő ott hagyta őket, ahol János korábban keresztelt. A teljes elutasítással szemben és minden nézőpontból az eredmény egyértelmű: Jézus, Isten kifejezője volt ezen a világon, aki irgalmas cselekedeteket végzett a földön. Egyik oldalról emberek, és különösen zsidó farizeusok, határozott hitetlenséget és könyörtelen ellenségeskedést tanúsítanak. Másrészt a juhok elpusztíthatatlan biztonsága, akik az Atya kegyelméből kaptak örök életet.  Itt bizony nincs harmadik csoport, itt szemlélteti a juhok biztonságát, és a kárhozatra való ellenségeskedést. A közömbösség előbb utóbb is Isten elleni magatartás, ami éles helyzetben Isten elutasításához vezet. A Pilátus példája azt bizonyítja. 

 

 Tehát aki ma elfogadja Jézus Krisztus üdvözítő szavait, kegyelemből örök élete van, és nyájához tartozik, akiket Isten erős kezében tart, se magasság se mélység se szélesség sem pokol nem győzhet rajta.

Igyekezzetek szilárddá tenni elhívatásotokat.

 

A hívő ékessége: hit, erény, megismerés, önuralom, állhatatosság, istenfélelem (kegyesség) testvéri szeretet, isteni szeretet

 

Igyekezzetek szilárddá tenni elhívatásotokat.

2 Péter 1,-3 "Az ő isteni hatalma megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket. 4 Ezek által drága és hatalmas ígéreteket kaptunk, hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek, és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban. 5 Éppen ezért teljes igyekezettel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, 6 az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, 7 a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet. 8 Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus ismeretében sem tétlenek, sem terméketlenek. 9 Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult. 10 Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha. 11 És így majd dicsőségesen mehettek be a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába".

 Drága testvérek, Péter második levelében (és itt rövidnek kell lennem), találkozunk, akárcsak Júdás levelében, Isten előre utalással, a szentség megismerésének ugyanazon lényeges tényének kijelentésével. De az apostol itt kiegészíti első levelét, leírja a jövő világát, és különösen a kereszténység vagy a romlott kereszténység elítélését. Itt a kereszténység szót használom az érthetőség kedvéért. Péter idejében szó sincs kereszténységről, ezt a fogalmat később találták ki. A szentek építésére írt levél figyelmeztetésül szolgálhat a bukott világ bűnöseinek vagy azoknak, akik megsértik a szentséget és az igazságot. Csak emlékeztetőül mondom, hogy a "szent" szó az nem egy misztikus kifejezés, a szentség se az. Szent, az elkülönített. A romlott világából kihívott Isten általi dicsőséggel és kegyelemmel. Ez mindenre vonatkozik ami romlott.

Az 1. fejezetben van egy kifejezés, amelyre külön figyelmet kell szentelnünk: "Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez (kegyességhez) szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk azáltal, hogy megismertük őt, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott." ( görög fordítás). De igazán nem "dicsőségből és jóságból", hanem "az ő dicsőségéből és kegyelméből". Számomra úgy tűnik, hogy ez fontos a Szent Szellem kijelentésének megértéséhez. Ez az, ami ezt hirdeti: Ádám nem volt hivatott , amikor Édenben volt. Ádám ártatlan állapotban volt, nem Isten dicsőségére és kegyelemre hívatott. Ádámnak csak annyit kellett tennie, hogy olyan maradjon, amilyen volt, vagyis köteles volt Isten akaratát betartani, vagy inkább ne tegye azt, amit Isten megtiltott neki. Ez az engedelmesség egyszerű próbája volt. Ádámnak a legkevésbé sem volt szüksége semmire. Mindenbe bővelkedett, bármit akart, mert Isten irgalmassága, bőségesen ellátta, amikor az embert Édenbe helyezte. Az ember feladata az volt, hogy megtartsa eredeti állapotát. Csak ebben a helyzetben kellett lennie. Amikor az ördögre hallgatott, az nem Isten dicsőségére és kegyelmére szólított, hanem az ördög akaratának megtételére. Ez a saját függetlenségre való törekvés volt azáltal, hogy nem engedelmeskedett Isten egyértelmű tilalmának.

  Isten saját dicsősége és kegyelme hívott el minket.

Ez a hit alapelve. Kihozza a keresztényt abból az állapotból, amelyben természeténél fogva van – és sajnos! - bűnben; és ezért elhívásként beszél róla a Szentírás. A keresztény hivatás azt feltételezi, hogy az evangélium, ha elfogadják, betölti a lelket Isten Szelleme erejével, és aki befogadja, az el van hívva, hogy lépjen ki ebből az állapotból, amelybe az embert most a bűnbe sodorta; hogy ne térjünk vissza Ádám állapotába, hanem egy teljesen más állapotba kerüljön. Itt már nem a földön élő emberről van szó, hanem arról, akit Isten dicsőségéből és kegyelméből hívott el. Pontosan Isten dicsőségéből és kegyelméből, mert ha Isten üdvözít, akkor arra hív, hogy a dicsőségben maradjunk, és semmi másban. A bűn elismert eredménye az, amit Róm. 3,- 23, "Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül.. " Ezzel most próba elé teszi őket. Méltóak-e, hogy szembenézzenek Isten dicsőségével? Isten dicsősége most a bűnös ítéletének mértéke; és nem az elveszett paradicsom visszaadásáról van szó, még ha lehetséges is, vagy a törvény betartásáról. Az evangélium áldása abban rejlik, hogy arra szólítja fel az embert, hogy ne tegye az ártatlanság eredeti állapotába az embert, vagy a földi zsidó helyébe, hanem Isten dicsőségét és kegyelmét hívja segítségül. Az istenfélő önmegtartóztatás a test minden tekintetben megengedőségének fékezőjévé válik. Az első nagy feltételt nem kegyelmet teszi előbbre, hanem Isten dicsőségét, majd a kegyelmet.  Zsidó, pogány, keresztény vagy a földön, de Isten dicsőségéből és kegyelméből hív. „... amelyek által nagy és értékes ígéreteket kaptunk, hogy azok által az isteni természet részeseivé legyetek [ilyen hatásos a kegyelem ereje; egy új természet adatik meg, amely Isten akaratát szeretve irtózik a gonosztól, amellyel a Sátán betöltötte a világot], és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban." 

Továbbá Péter megmutatja, hogy nincs idő a várakozásra vagy az önelégültségre: „Éppen ezért teljes igyekezettel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget (erényt), az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet.”. Ez a két utóbbi tulajdonság nem ugyanaz. A szeretet sokkal nagyobb és mélyebb, mint a testvéri szeretet. Ez utóbbi túlnyomórészt a testvérre irányul; az első mindent Istennek hisz, akaratát és dicsőségét. Ezért sokszor találkozunk egy testvéri szeretettől túláradó kereszténnyel, de kegyetlenül megtévedt, mert kihagyja a feljebb említett igazságokat, amikor eljön a szeretet próbája, aki érzi és ragaszkodik ahhoz, hogy a legnagyobb kötelessége teljesíteni az Isten dicsőségére való akaratát. „Az hogy szeretünk” – mondta János (és ki más, ha nem ő tudna róla jobban), „Isten gyermekeit, abból ismerjük meg, amikor szeretjük Istent és megtartjuk parancsolatait”

 "Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult" Ez egy kulcsfontosságu kijelentés, ez bizony azokról szól akik már megvoltak tisztulva régi bűneiktől, de újabbakkal terhelik meg magukat. Bizony ez a tisztátalan kötelékekre vonatkozik, a romlott közösségi kapcsolatokra. Semmi sem nagyobb az Isten dicsőségénél, és ezért az ember ha ezt nem veszi figyelembe, akkor testi érzékenység állapotába kerül. Mert előtérbe helyezi a testvéri és emberi szeretet az Isten dicsőítéssel szemben. A világ szeretete lesz domináns, ebből kifolyólag, a világ is tisztelni fogja. "Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete." (1 János 2,-15). És akkor mi képpen “Ha pedig a mi igazságtalanságunk az Istennek igazságát mutatja meg, mit mondjunk? Vajjon igazságtalan-é az Isten, hogy minket büntet? Emberi módon szólok. Távol legyen! Mert akkor mi módon ítéli meg az Isten a világot?”(Róma 3,-5,6)

 

"Nem tudjátok-é, hogy a szentek a világot ítélik meg? És ha ti ítélitek meg a világot, méltatlanok vagytok-é a legkisebb dolgokban való ítéletekre?"(1Kor.6,-2).Tehát a világot Isten ítélni fogja, mert nem dicsőítette Istent. És hogyan fogják ítélni a szentek, ha maguk nem dicsőítették Istent az Ő igazságában.

A sátán elért eredményei.

 A sátán elért eredményei.

Amikor csak két ember élt a földi paradicsomban, sátán már ott leselkedett várva a kellő pillanatot, hogy a médiuma közvetítésével megkisértesse Isten teremtményét. A bukott arkangyal Lucifer, mindig a háttérben marad, ez a taktikája nem változott a mai napig. Ő nem lendül nyílt támadásba, hanem ravaszságának arzenálját használja. Az érdekessége az Éden kerti esetnek ami komoly analizist kíván, az, hogy az első ember nem ismerte a bűnt, a sátánnak így nem volt hatalma rajtuk, de a sátán nagyon tudott valamit, mégpedig tudhatta az ember naiv ártatlanságát, amit az ember kíváncsiságát és vágyain keresztül meg is valósított. . És mégis hol találhatjuk meg, mely területen ólálkodik ahol reméli, hogy sikereket érhet el és tevékenykedhet az ember megtévesztésére. Ott van jelen, ahol az ige, Isten szava egyértelműen kifejezi parancsolatait, kijelenti azt ami nem használ az embereknek az ember saját érdekében. A sátán meg az ige igazságát kétségbe vonja, kétértelműen magyarázza. Nagyon találékony ige másoló és fordító. A sátán célja az már nyilvánvaló, az ember kárhoztatása. És hol veti be a taktikáját?- ott ahol számára ellenséges területen, Isten mennyeknek földi országában, vagyis a kereszténységben. Előbb létrehozta a nagy parázna templomot, de erről később fogok említést tenni. Azért jó ha a kezdetektől figyeljük meg a taktikáját, mert így lemehetünk a bajok kezdeti forrásához, és a ma fennálló problémák megértéséhez. Ami aztán az ember további történelmét befolyásolta. Azonnal hozzáteszem, hogy Istennek tervei vannak az emberrel, nehogy azt gondoljuk, hogy ez minden véletlen. Többször felmerül az emberben a kérdés, hogy miért engedte meg Isten, hogy a sátán befolyásolja az ember tudatát. De az is, hogy miért kellett a paradicsomban egy olyan fát ültetni aminek a gyümölcse tiltott, amiről az Isten megtiltotta hogy egyenek a gyümölcséről. Az a következtetés, hogy maga az Isten adott platformot a kísértésnek. Körülbelül úgy néz ki, hogy a szülők megvesznek egy televíziót, elhelyezik a szobában, de a gyerekeinek megtiltják, hogy nézzék. De a gyerekek, köztudott, hogy ha a szülők távol vannak, bekapcsolják mert érdeklik őket a tiltott gyümölcs. Igazából már az emberben ez megvan ősidők óta. De mégis mi a magyarázata ennek a jelenségnek? Ahhoz, hogy legalább halvány fogalmunk legyen, ki kell szállnunk a testiségből, szellemi oldalról tekintve ha Isten megengedi. A teremtett világ előbb volt mint a teremtmény, vagyis az organikus élet amit mi anyagnak nevezünk. Igaz hogy a Biblia nem ír erről sokat, hogy mi volt azelőtt, de annyit ír, hogy megtudjuk, hogy Isten örök és mindig létezett. Tehát azt is tudjuk, hogy Isten mindig újat alkot és ez így lesz örökké. Most azt a periódust éljük meg, ahol még a sátán a bukott arkangyal Lucifer tevékenykedik. Azelőtt amíg nem találtatott benne törvénytelenség, büszkesége, addig ő magas pozíciót töltött be az Isten hegyén, felruházva hatalommal az angyalok felett. Ha ebből a szemszögből tekintjük meg, Isten nem egy fekete lyuk, hogy azelőtt nem létezett semmi. Gondoljunk csak bele, hogy Isten maga a fény és örökkön örökké élt és teremtett még az anyagi világ előtt. Ezt bizonyítja az angyalok létezése, akik nem anyagiak a mai napig. Az más kérdés,hogy ők is Isten akaratából ember formában is néha megjelennek. De hogy rövid legyek, az ember teremtése előtt is volt élet. Most a kettő közötti időszakot éljük meg, az anyagban a ma látható dimenzióban az olvasztótégelyben vagyunk. Az Isten önmaga képére és ábrázatára és hasonlatára teremtette az embert. De tudjuk, hogy az embert ha a maga nemében tökéletesnek is teremtette, az örök életre, Istennek ezzel nem ért véget a terve. Nem elég neki, hogy az ember az Ő képét és ábrázatát viselje, mégha nem is esett volna bűnbe (csak feltételezem), akkor is egy ártatlan teremtés akinek kell egy közvetítő, aki fel tudja emelni őt az Isten szellemi lakóhelyére. Ezt Ádámmal nem tudta megtenni, mert porból a föld vörös porából teremtette. Maga az ember anyagi még ha Isten az orrába lehelte szellemét, akkor is ő húsvér. Ma már okosabbak vagyunk, mert már megkaptuk az ismeretet Jézus Krisztus által, hogy az embernek újjá kell születnie, nem csak a bűn miatt, hanem hogy új teremtmény alkalmas legyen Isten az Atya mennybéli közösségéhez, hogy ott vele együtt legyen az Ő dicsőségében. A bűn egy gát, hogy mindezt Isten megtegye, azért még az ember teremtése előtt elkészítette a megváltási tervét az Ige által. Igen, ha emberi következtetésel gondolkozunk, akkor rövidzárlatot idéz az agyunkban ez a gondolat. Én meg azt mondom, hogy a bűnbeesés ténye sem változtatta volna meg Isten akaratát. De hogy ( véleményem szerint) magasabbra emelje az embert, magának is embernek kellett lennie. Ahhoz hogy felemelje az embert az Atya Istenhez, el kellet jönnie érte. Persze hogy ahhoz hogy ez megtörténjen el kell távolítani minden akadályt az útból. Ennek érdekében Ő maga Jézus Krisztus emberi képében lett az út ami az Ő igazságán vezet az örök életbe. Ez már egy hatalmas lehetőség az ember számára.

 A Szentírás túlnyomó része erről a szabadulásról szól. 

 Hallottam olyan véleményt, hogy Isteni egy kísérleti báránynak tekinti az embert. Ez egy alacsony szintű vélemény, csak azért is, mert Isten a Teremtő nem kísérletezik. Nincs laboratóriuma, Isten a szavával teremt, ez az Ige. Hogy ilyen körülmények között, ezt egy halandó ember nem tudja megmondani ,csak azért is mert az ember nem ismeri a sátán erejét és megörzött hatalmát. Isten után sátán rendelkezik a legnagyobb hatalommal, éspedig itt a földön, ő a világ fejedelme. De most elhagyjuk ezt a gondolatot, rátérünk a sikereire. Mert szemmel láthatóan vannak sikerei. A választottak érdekében, akiket az Isten még a teremtés előtt kiválasztott az örök élet folytatására, de már magasabb szinten, elhatározta, hogy véget vet a Sátán birodalmának. Hogy többé ne legyen mitől védekezni, és ne legyenek erős falak építve, de ameddig ez megtörténik, Isten, a Jézus Krisztus által, terelgeti nyáját akik nem kísérleti bárányok, hanem az Ő szeretet tulajdona.

 A kép rettenetes, ha visszatekintünk az édenkert eseményére, Éva aki nem porból volt teremtve, hanem Ádám oldalbordája húsából, Éva (élet), Krisztus testének a gyülekezetnek (eklésia) az előrevetített  jelképe, az alárendeltség megtestesítője, társa és segítője Ádámnak, kísértés áldozata lett. A feminista mozgalom átírta az Isten igéjét, pedig éppen ez a lényeg benne, hogy Krisztus menyasszonya a segítője itt a földön. Az asszony nem rabszolgája az urának, hanem segítője. De az asszony helyzetét maguk az asszonyok nem fogadják el, tisztelet a kivételnek. De én nem a világiakról beszélek hanem a keresztény asszonyokról. Az asszonyok irányítani akarnak és irányítanak is. De ez csak azért lehetséges mert a férfiak elhagyták helyüket, és ezt az űrt az asszonyok foglalják el. Az Isten által felállított rend szerint a férfi a család feje, ahogy a gyülekezet (menyasszony) feje az Úr Jézus. De ez a rendszegés a parázna asszonyt jellemzi, aki már most megüli a veres fenevadat. Ezért meg kellett halniuk mindkettőjüknek, mert Ádám dolga lett volna emlékezni az Isten szavára és megtartani azt.  Ádám nem lett már Isten hasonlata, de megőrizte Isten képét. Krisztus bűn nélküli Bárány áldozatként meg kellett hogy haljon. Tehát egy ártalmatlannak tűnő cselekmény magával húzta Krisztus halálát is. 

 Miután Isten választott magának egy népet, Izraelt, akit asszonyának is nevez, az idők során, a sok megpróbáltatások ellenére, ellensége lett az Urának. Mert ők akartak irányítani. Mikor eljött hozzájuk a Messiás az Izrael szent Ura, megölték. A sátán látszólagos eredményt ért el. Az más kérdés, hogy ez mégis Isten győzelméhez vezetett, de a sátán úgy fogadta ezt mint a saját győzelmét, mert ez lett a munkájának gyümölcse. Most jön egy furcsa gondolat. A sátán azt gondolta, hogy ha megöli Jézust, azzal Istent szolgálja. Mert ugyanezt tették a papok az ártatlan és hibátlan vér áldozati bárányokkal az oltáron a törvény betartásával. A sátán nem lát magasabbra, mert nem is láthatja Isten felsőbbrendű akaratát. Azok rejtve vannak előtte. Ahogy mi se látjuk teljes mértékben a titkos üzelmeit a sátánnak, mert ő meg tőlünk magasabb rendű, mert ő az ég alatti uralkodó ezen a földön. De az embernek Isten kinyilatkoztatta a rá vonatkozó terveit. Ezzel áthágta azt a kemény burkot és ajtót nyitott az ember számára, hogy a hit által  már ma beavatott lehessen Isten valódi terveibe Jézus Krisztus ismerete által ha részlegesen és homályosan is, de az igaz és feddhetetlen igazság az örök élet titkaiba vezetett minket. 

 Most azt is megláthatjuk, hogy a sátán látva, hogy Isten egyenlőre felhagyott Izrael ház építésével, és lerombolta a Jeruzsálemi templomot a római hadsereg, Titusz által i.u.70- ben. A názáreti Jézus feltámadása után a követőit vette célba. Ugyanúgy felhasználta a római birodalom hatalmát, könyörtelenül gyilkolta Jézus követőit. De mikor látta, hogy ez nem sikerül neki, mert azok minél tovább annál többen vannak. Taktikát változtatott, ugyancsak a rómaiak által megalapították a katolikus egyházat. Az évszázadok folyamán a Krisztus követői belefáradtak az üldözöttségbe. Konstantin császár 313-ban törvényessé tette a kereszténységet az egész Római Birodalomban.(Wikipédia). Ettől a perctől fogva sátán elkezdte a papi tekintélyek által bevezetni a hierarchikus rendszert, a vallást összemosni az állammal. De ez még nem volt elég. Az évszázadok során becsempészte a pogány szokásokat összekapcsolva a keresztényi hitvallással. Mindent amit lehet ma is megtesz, hogy az igazságtól elfordítsa az embereket. Nagyon is tudja mit kívánnak az emberek, látvány és kenyér, hatalom és pénz. Ezt adta a kezükbe, amit nem sikerült Jézussal elérni a három kisértéssel a pusztában, azt elérte az emberrel. És itt nem a világi emberekről van szó, hanem a keresztényekről. A világ az mindig is olyan volt.

 A történelem ismétli magát, az ember nem tanult semmit az idők során. De legnagyobb baj azokat éri majd, akik a kegyelmet saját izlésükre formálják. Elhagyják Isten parancsolatait, és a szeretet lózungja alatt kívánnak saját testi vágyaik után menni. Azt meg kellet volna már tanulnunk,hogy Isten nem változik, mindig ugyanaz, az ember ingatag, és sátán sikereket ér ezalatt, mert a mézesmadzagot az ember óra előtt húzza el. 

De a jó hír az, hogy Isten ismeri gyermekeit, és irgalmából kivezeti őket a sátán csapdájából. Bizony ez egy folyamat, erre van az idő kitalálva, de ahogy láttuk Izrael népének végső történetében, nem azok lesznek az Úrral akik a saját vallásuk hű őrzői és támogatói voltak, hanem akiket a világ most nem ismer, mert olyanok mint Péter, Jákob a halászok, akik az Úr szavainak engedelmeskedtek. 

 

Ebben az írásban nem volt célom idézni a Bibliából, mert ezek már általánosan ismert tények, de mégis kell róluk beszélni, hogy el ne felejtsük, hogy Isten nem "istenke", Jézus nem "jézuska", a karácsony az nem szülinap, az Úrvacsora az nem húsvét, ivás evés hús szentelés. Aki ezt így meg meri tenni és mondani, az nem ismeri az Istent.

 

Божия любовь, благословение!

"Любовь Божия к нам открылось в том, что Бог послал мир Единородного Сына Своего, чтобы мы получили жизнь через Него. В том любовь, что не мы возлюбили Бога, но Он возлюбил нас и послал Сына Своего в умилостивление за грехи наши" (1Иоан. 4-9.10) Бог обладает характерной чертой, которую Он не хотел бы приберечь для Себя: это любовь. Любовь Бога стремится наполнить сердца людей и сделать их счастливыми. Из-за того, что сердце человека егоистично, ему сложнее понять любовь Бога, нежели Его святость. Господь Иисус всегда искал блага для других, а не для Себя. Вот почему многие не понимают Его. " Блажен человек, которого разумляет Бог" ( Иов5-17). Возможно эти слова нам кажутся слишком суровыми; мы не хотим их слышать. Разве материальное процветание не является одним из благословений Бога? Разве Бог не является подателем всякого дара, также хранителем всех людей; ведь Он повелевает солнцу восходить над злыми и добрыми. ( Иак 1-17; 1 Тим. 4-18; Мтф. 5-45). И здесь мы узнаем, что тех, кого Бог факически наказывает, следует считать блаженными! Нет никаких сомнений том, что Бог любит давать свои дары. Как много того, что мы получаем от Него, каждый день, что нас радует и за то мы должны быть благодарны Ему! Ну мы склоны забывать Подателя, наслаждаясь Его дарами. Если всё складывается хорошо в нашей жизни на протяжении долгого времени, мы начинаем думать, что можем обойтись без Бога, и мы легко забываем, что в мире много того, что не исходит от Бога: сомнительные удовольстия, то, что получено не честнымм путем и питает нашу гордость, удаляет нас от Бога. Поэтому Бог вынужден иногда вмешиваться в жизнь человека, чтобы отвлечь его от ненужных вещей. Нас ослепляет и очарывает то, что предлагает мир. Бог хочет нас вывести из этого состояния, чтобы мы увидели, то, что ИМЕЕТ НАСТОЯЩУЮ И ИСТИННУЮ ЦЕННОСТЬ ДЛЯ ВЕЧНОСТИ. Бог любит нас, поэтому Он допускает страдания в нашей короткой жизни на земле, чтобы мы отлучились и не продолжали безразлично идти по пути, который ведет в ад. Только так и может действоать истинная любовь, - не правда ли? Её целью, то, чтобы благословлять!

De egy a szükséges dolog.

 

De egy a szükséges dolog.

Lukács 10,-38. "Lőn pedig, mikor az úton menének, hogy ő beméne egy faluba; egy Mártha nevű asszony pedig befogadá őt házába.

39

És ennek vala egy Mária nevezetű testvére, ki is Jézus lábainál leülvén, hallgatja vala az ő beszédét.

40

Mártha pedig foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban; előállván azért, monda: Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem.

41

Felelvén pedig, monda néki Jézus: Mártha, Mártha, szorgalmas vagy és sokra igyekezel:

42

De egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle."

 Itt láttunk két asszonyt, akik testvérek voltak. Az egyik közülük Mártha, ő aki befogadta Jézust a házába. Úgy gondolom, hogy ő volt az idősebbik és háztulajdonos. 

Jézus a házban.

Itt az írás azt mondja, hogy "befogadta" Jézust, nem meghívta, Jézus ott nem vendégként volt jelen. A Szentírás szavainak van konkrét jelentősége, azért ajánlatos több fordításban olvasni, mert a fordítók néha nem pontosan fordítottak le egyes szavakat. De itt látjuk, hogy befogadta,ez több mint meghívta. Az egész evangéliumban látjuk, hogy voltak akik meghívták őt, ez volt egy farizeus, ( Lukács 7,-39). 

Mártha szerette Jézust, és sokat forgolódott, hogy Jézus otthon érezze magát. Tett-vett, szorgoskodott Jézus jelenlétében. Jézus meg is dicsérte ezért, de mégis azt mondta, hogy:" Mártha, Mártha, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: De egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle." Mindenhol ahol jelen van Jézus, és ez ma az Isten háza, és a gyülekezet feje, és ebben a házban vannak akik mindent szorgosan megtesznek, hogy melegség és jó körülmények uralkodjanak nem csak szellemi szempontból, hanem hogy, a jövevények kik Krisztushoz jönnek ne szenvedjenek hiányt. Mártha zsidó asszony létére igyekezet a törvény szerint eljárni, ugyanis a vándor aki egy házba betér, meg kell adni neki minden tisztességet.

  Milyen irgalmas hozzánk Jézus hatékony kedvessége, aki végső soron az egyetlen, aki teljesíti a törvényt! Mennyire fontos megérteni, hogy az irgalom valóban ebben teljesíti be Isten akaratát, „hogy beteljesedjék bennünk, akik nem test szerint élünk, hanem Lélek szerint a törvény megigazulására”. A törvényeskedő ember test szerint él, az irgalom idegen tőle, és ezért nincs benne igazság. Ahol az irgalom van, ott minden a helyére kerül, és ez két formában nyilvánul meg. Az első Jézus szavának megbecsülésében nyilvánul meg. A kegyelmet mindenek fölé helyezi. Még ha két embert nézünk is, akik egyformán tekinthetők Krisztus szeretetének tárgya, mennyire más az, akinek szívét leginkább az irgalmasság tölti el örömmel! És ott ahol ránk esik a boldogság, hogy halljuk Isten szavát Jézustól vagy magának Jézusnak a szavát, ott megtaláljuk az igazi kincset Jézus lábainál. Ez minden irgalmasságot ismerő ember igazi erkölcsi állapota. Jelen esetben Máriáról van szó, akit Jézus lábánál ülve látunk, és minden szavára hallgat. Helyesen döntött, ahogy a hit mindig dönt (nem azt mondom,- hívő, hanem a hit). Martha nyüzsgött. Csak arra gondolt, mit főzzön Jézusnak, mintha test szerint élne, és nem zárta ki gondolatait arról, hogy mi jár neki ezért. Kétségtelenül jelentős volt, és valamilyen módon megtisztelte, de zsidó módon nyújtott tisztesség volt, testi, világi jellegű volt. Itt jutalmazta Mártha Jézus testi jelenlétét, jutalmazta zsidó férfiként és Messiásként, de egy kis árnyalattal az „én” és családja  felmagasztalásával. Ez természetesen tükröződik Lukácsnál, aki leírja az erkölcsi rend részleteit. Ami Mária viselkedését illeti, Martha számára nem tűnik másnak, mint a sok hiábavaló készülődés iránti közömbösségének megnyilvánulása. Ettől csalódottan az Úrhoz fordul Mária elleni panasszal. Azt szeretné, ha az Úr támogassa őt ebben, és helyreállítsa az igazságosságot.  Ez egy konfliktus helyzetet szült, de Jézus jelen van és helybe igazitja Márthát. Az Úr megigazítja azt, aki hallgatott szavára: "És csak egy dologra van szükség." Nem Mártha, hanem Mária választotta a helyes magatartást, amit nem lehet elvenni tőle. Ne feledjük, hogy a Békesség Fejedelme volt jelen. Ez ma is aktuális Isten gyermekeire. Amikor az irgalom munkálkodik ebben a világban, nem azt kell választanod, ami megfelel a pillanatnyi szükségleteknek, hanem azt kell választanod, ami az örök boldogságot garantálja. Ezért Jézus szavát Isten kegyelmének részecskéjeként fogjuk fel, amely feltárja és közli velünk azt, ami örök, és amitől nem lehet eltérni.

Ezeket a sorokat karácsony napján írom, amikor a nagy keresztény ház ünnepli Jézus születését. Tudatosan nem mondtam, hogy a születésnapját. Tudvalevő, hogy nem Decemberben született. De ha már így is van elfogadva, akkor mégis azt kell mondanom, hogy tiszteljük mind azokat az embereket, akik ilyen módon tisztelik az Urat. Most én csak azokról beszélek akik Isten házában élnek. Hívő keresztények, akik nem a kívüli tömegekkel vannak az Isten háza falain túl. A tömegek akik szokásból kifolyólag tartanak ünnepeket, akik még esetleg a ház kapui alatt tömörülnek várva az Isten irgalmát, pedig megvannak hívva az Isten rég elkészített mennyei lakomára, de a szűk kapun nem férnek át. Sok a teher rajtuk a fölösleges kellékek a bálványaik nem férnek át a kapun. Semmi nem mehet át azon a kapun, mindent a fal alatt kell elégetni, mint a kiszáradt karácsonyfát.

 De ma is megfigyelhető ez a sürgés forgás Isten házában,"De egy a szükséges dolog", Mária választotta a helyes magatartást, amit nem lehet elvenni tőle. Amikor az irgalom munkálkodik ebben a világban, nem azt kell választanod, ami megfelel a pillanatnyi szükségleteknek, hanem azt kell választanod, ami az örök boldogságot garantálja.

 

Грех и грехи.

«Бог послал Сына Своего в подобии плоти греховной в жертву за грех и осудил грех во плоти» (Рим.8,3) Для того чтобы каждый истинный христианин мог правильно реагировать на всё, происходящее с ним и вокруг него, чтобы его внутренний мир и радость были устойчивыми и непоколебимыми, необходимо понимать суть греха и того, что значит «уничтожение греха жертвою» Христа (Евр.9,26). Те из исповедников, которые этого не поняли и осмысленно НЕ приняли Жертву Христа, остаются «ещё ВО грехах» своих (1Кор.15,17)! Оставаться «ЕЩЁ во грехах» – значит, оставаться в рабстве, что никак не согласуется с волей Бога и Его планом освобождения людей! Он послал Своего Сына именно для того, чтобы их освободить: «Итак, если Сын ОСВОБОДИТ вас, то ИСТИННО свободны будете» (Иоан.8,36)! А эта свобода – в первую очередь от греха: «Всякий, делающий грех, есть РАБ греха» (8,34). Писание делает различие между «ГРЕХОМ во плоти» и ГРЕХАМИ, сделанными людьми в жизни. «Грех ВО плоти» – это то греховное положение, которое унаследует каждый человек, приходящий в мир. Хотим мы этого или нет, но мы родились в мир после грехопадения первых людей, наследуя греховную природу прародителей: «Одним человеком грех ВОШЁЛ в мир, и грехом смерть, так и смерть ПЕРЕШЛА во всех человеков, потому что в нём ВСЕ согрешили» (Рим.5,12). Бог хочет, чтобы каждый человек имел с Ним мир, так как грех делает его врагом Бога и лишает людей этого мира. Для этого Он и послал Своего единственного Сына «в подобии плоти греховной в жертву за грех и ОСУДИЛ грех во плоти». В Жертве Господа Иисуса на кресте Голгофы и произошло это осуждение греха как всеобщего положения. «Закон греха и смерти» (Рим.8,2), влекущий людей в погибель, ЛИШЁН силы и власти! Эта победа над ЖАЛОМ греха – залог не только мира и радости Христианина, но и личной победы посреди искушений и соблазнов! «Он же [Христос] однажды, к концу веков, явился для УНИЧТОЖЕНИЯ греха жертвою Своею» (Евр.9,26) Многие исповедники христианства страдают от того, что не знают, что им делать со своим ветхим человеком, доставляющим им немало хлопот. После своего покаяния они замечают, что у них всё ещё есть греховные желания; их мысли невольно останавливаются на том, что они видят вокруг себя и доставляют немало проблем в борьбе. Если они вдруг пускают их на самотёк, то рано или поздно замечают себя втянутыми в какой-нибудь грех, которого не желают. Каждому христианину важно понять, что ветхий человек при рождении нового НЕ исчезает и НЕ устраняется настолько, что о нём можно забыть и расслабиться. Бог при рождении свыше наделяет нас Своей божественной СИЛОЙ, которая делает нас способными не только противостать влиянию и диктатуре ветхого человека в нас, но и контролировать его желания. Ветхий человек должен нами почитаться мёртвым, распятым с Христом на кресте Голгофы. В таком случае его влияние не только сведено к минимуму, но и устраняется настолько, что мы можем силой нового человека побеждать искушения и соблазны. Это возможно из-за ТОГО, что Жертва Христа «УНИЧТОЖИЛА грех»! Грех, как положение человека в мире, как унаследованная от первых людей греховность, был УНИЧТОЖЕН Христом на кресте! «Христос, однажды принеся Себя в жертву», сделал это для того, «чтобы ПОДЪЯТЬ [ВОЗНЕСТИ на жертвенник Голгофы!] грехи многих» (Евр.9,27), «явился для уничтожения греха жертвою Своею»! Слава и благодарение Ему за это! Теперь каждый Христианин, пришедший однажды с покаянием к Богу и переживший рождение свыше, может иметь устойчивый мир и покой во взаимоотношениях с Ним, может радоваться в Духе, а не страдать под влиянием проявлений ветхой природы (человека), побеждая силу и влияние греха в себе. «Ибо мы знаем, что закон духовен, а я плотян, продан [подвластен] греху» (Рим.7,14) Для того чтобы правильно понимать свободу, дарованную Христианину Жертвой Христа, и верно пользоваться ею, следует также знать о власти греха (греховного положения, корня греха), живущего в человеке от рождения. Эта власть осуществляется через плоть – ветхого человека. Плоть подвластна греху. А новый человек, «созданный по Богу, в праведности и святости истины» (Еф.4,24), свободен от греха. Эти ДВА начала находятся в каждом человеке, пережившем рождение свыше. Ветхий человек находится в человеке до конца его земного существования и проявляет себя через различные похоти плоти (4,22). Новый человек появляется с новым рождением, проявляет себя через плод Духа и не ограничен земной жизнью – он вечен. Власть греха продолжается только до момента физической смерти, так как сама смерть является следствием греха (Рим.6,23а). Вот почему апостол, переживший опыт осмысления власти греха над собой (своим физическим телом), восклицает: «Кто избавит меня от сего ТЕЛА смерти?» (Рим.7,24). Грех властен над телом человека, делая его своим рабом: «Если же делаю то, чего НЕ хочу, уже не я делаю то, но ЖИВУЩИЙ во мне ГРЕХ» (7,20). Когда человек обращается с покаянием к Богу, он получает НОВОЕ начало через поселяющегося в нём Святого Духа. Власть греха божественной силой Святого Духа в нём нивелируется (перестаёт быть решающей, определяющей). Теперь НОВЫЙ человек в покаявшемся может проявлять себя. И поэтому апостолы учили, что «всякий, РОЖДЁННЫЙ от Бога, не делает греха, потому что семя Его ПРЕБЫВАЕТ в нём; и он СПОСОБЕН не грешить [так буквально с греч.], ПОТОМУ что РОЖДЁН от Бога» (1Иоан.3,9). «Уже не я делаю то, но живущий во мне грех» (Рим.7,17) Каждый человек на Земле имеет живущий в нём грех! Чем раньше это понимается и осознаётся, тем лучше для самого человека! Он начинает искать пути решения этой проблемы: «БЕДНЫЙ я человек! КТО избавит меня?!» (Рим.7,24). Начинается поиск Спасителя! И это хорошо, так как уже в ветхозаветный период времени Сущий Бог призывал: «Ищите Господа, когда можно найти Его» (Ис.55,6). Выражение «живущий во мне грех» говорит о том, что на Земле нет безгрешных людей. Это заявил очень праведный по закону человек: «По правде законной – непорочный» (Фил.3,6), – апостол Павел. Он имел все преимущества такого праведного человека: «Обрезанный в восьмой день, из рода Израилева, колена Вениаминова, Еврей от Евреев, по учению фарисей» (3,5). Он полагался бы и дальше на все эти вещи – «на плоть» (3,4), – если бы не встреча с Назареем, когда он со всей своей показной фарисейской праведностью оказался перед Ним на земле (Д.ап.9,4). Он осознал, что «соглашается с законом, что он добр» (Рим.7,16). Даже находит в себе желание добра: «Желание добра есть во мне» (7,18). Но тут же видит свою полную неспособность делать это добро: «Но чтобы сделать оное, того не нахожу. Доброго, которого хочу, не делаю» (7,18). И, как он всё же, наконец, уясняет себе, – это делает живущий в нём грех. Вот почему нужно было прийти Христу на Землю. Вот почему Он должен был взойти на крест. Вот почему заходит речь об искуплении. Вот почему Господь Иисус становится Агнцем Бога, принесшим Свою кровь как ВЫКУП за грех! После Голгофы грешник может сказать так же, как сказал апостол Павел, переживший практический результат искупления: «Благодарю Бога моего Иисусом Христом, Господом нашим» (7,25). Грех как НАЧАЛО в человеке ПОБЕЖДЁН Христом, который принёс Себя «в жертву за грех и ОСУДИЛ грех во плоти» (Рим.8,3)! «В членах моих вижу иной закон, противоборствующий закону ума моего и делающий меня пленником закона греховного» (Рим.7,23) В этом стихе прозвучали две противоположные закономерности: «Закон ума моего» и «Закон греховный», «Закон ума» – это всё то, что имеет отношение к «ВНУТРЕННЕМУ человеку (ст.22). Наши «дух и душа и тело» (1Фес.5,23) созданы Богом и по Его проекту. Так же, как на протяжении всей жизни (даже во взрослый период) человек тяготеет по любви матери, так и его дух тоскует по своему Создателю. И когда человек слышит призыв благодати, с ним начинает происходить нечто подобное тому, что происходит с ребёнком, слышащим голос матери. Он чувствует, что с ним говорит сотворивший его Бог. В его уме начинают зарождаться процессы «внутреннего человека, находящего удовольствие в законе Божьем» (Рим.7,23). Он начинает соглашаться с Истиной. Но «закон греха», ВЗЯВШИЙ его в ПЛЕН, – то есть вся закономерность цепочки греховных поступков и их последствий, – противоборствует «закону ума», находящему «УДОВОЛЬСТВИЕ в законе Божьем». И душа в растерянности: внутренний человек тянется к Богу, а внешний (тело, пленённое грехами и их последствиями) противостоит. Кому не знакома такая борьба: «Что скажут люди, если я…?!» «Что со мной произойдёт, если я оставлю то или то…?!» Бог хочет помочь человеку в этой борьбе! Он хочет оживотворить его дух, чтобы посредством его вселить в человека Свою мощь и силу – силу НОВОГО «БОЖЕСКОГО естества» (2Петр.1,4). «В могуществе нового естества мы получаем преимущество жить таким образом, чтобы грех НЕ проявлялся в виде грехов. Положение верующего – положение победы и свободы! Он не только избавлен от вины греха, но и освобождён от преобладания греха в его жизни» (Г.Х.М.[C.H.M.]). «Христос, однажды принеся Себя в жертву, чтобы ПОДЪЯТЬ грехи многих» (Евр.9,28) Это ЦЕЛЬ прихода Христа на Землю – Он пришёл для того, чтобы вознести грехи людей на крест Голгофы. «Прощение грехов, соделанных прежде» (Рим.3,25), совершилось путём вознесения их на великий всемирный Жертвенник – крест Голгофы. Господь Иисус вознёс туда не только грех как греховное начало в человеке, но и все грехи как поступки, сделанные людьми. Каждый христианин, переживший чудо возрождения, может теперь иметь свободу и от греховного начала, и от греховных поступков. Это стало возможно благодаря тому, что грех и грехи были ПОДНЯТЫ (вознесены) на крест Голгофы, в ОГОНЬ божественного СУДА – грех потерял свою силу («закон» – 1Кор.15,56), будучи упразднённым Христом (Еф.2,15; Кол.2,14). Но здесь следует не упустить, что Дух, вдохновляя автора послания Евреям, очерчивает определённый круг тех, чьи грехи были подняты Христом в этот огонь Суда, ограничивая их словом «МНОГИХ». Да, не все люди попадают под категорию прощённых, освобождённых и выкупленных! В этот круг попадут лишь те, кто назван Духом тут же «ожидающими Его во СПАСЕНИЕ» (Евр.9,28). Такими являются лишь те, кто принял Евангелие благодати в своё сердце и в жизни кого Бог Своим Духом совершил возрождающую работу. Они – эти «многие», грехи которых вознесены на Жертвенник Голгофы Христом и в жизни которых грех, как греховное положение, устранён навсегда этой Жертвой. Спасение от греха и греховного положения открывает путь для ожидания спасения, которое теперь распространяется и на тело спасённого: «И ваш дух и душа и ТЕЛО во всей целости да СОХРАНИТСЯ без порока в пришествие Господа нашего Иисуса Христа» (1Фес.5,23) – Господь Иисус при Своём возвращении возродит (воскресит) или мгновенно переменит тело Христианина. «Вы знаете, что Он явился для того, чтобы взять грехи наши, и что в Нём нет греха» (1Иоан.3,5) Святой и безгрешный, в Ком не было греха, Господь Иисус один мог принести благоугодную Богу Жертву за грехи всего мира. «Взять грехи наши» – значит удалить, унести их от нас: «Как далеко восток от запада, так УДАЛИЛ Он от нас беззакония наши» (Пс.103[102],12). Этот факт Христианину следует принимать своей верой для того, чтобы ощутить на себе практическое освобождение. Спасая от греха, Господь спасает нас от диктатуры ветхого человека – он теряет над нами власть, контроль и силу. Воля спасённого человека освобождается от рабства сатаны и способна теперь верно контролировать всё, происходящее вокруг и в себе. Он получает от Бога способность «к РАЗЛИЧЕНИЮ добра и зла» (Евр.5,14). Это очень важно, так как сатана обольщает души, обманывая. Знание того, что Господь Иисус ВЗЯЛ на Себя грехи наши и отнёс их на крест Голгофы, даёт покой и уверенность сердцам. Без этого покоя душа остаётся в смятении и рабстве страха. Спасение же подразумевает освобождение от всякого рабства. Свобода, в которую Христос ввёл Христианина, это свобода безмятежности! Грехи человека давят на него тяжким бременем. Страх возмездия гнетёт и прижимает его к земле. Но Слово Бога открывает душе сладостную весть о том, что мы можем иметь свободу во Христе Иисусе от всякого рабства. Он не только взял на Себя грех как греховное положение грешника, подарив ему полную свободу, но и удалил все его грехи: и прошлые, и настоящие, и будущие. Душа может, полагаясь верой на Слово Бога и его силу, проходить мимо соблазнов, побеждая искушение. Может не мучиться воспоминанием о прошлом, которое прощено и забыто Богом. Это и даёт душе прочный мир, радость и уверенность в спасении. «Мы имеем ХОДАТАЯ пред Отцом, Иисуса Христа, праведника; Он есть умилостивление за грехи наши» (1Иоан.2,1.2) Сколько нежности сокрыто для слабого человеческого существа в этом ободрении Духа! Всегда мы будем нуждаться в таком умилостивлении! Это написано для тех, кто увидел себя окончательным банкротом и признал себя грешником, кто не хочет обманывать себя и жить в мире иллюзий (1,8), кто «исповедует грехи» Богу, признаёт Его Семью и чьи грехи прощены, «ради ИМЕНИ Его» (2,12). Есть существенная разница между верующим Богу человеком и религиозным. Первый – это тот, который осознаёт своё ничтожество и смиряется перед Творцом и Господом. Второй – тот, который признаёт существование Бога, но не верит в Него как Господина всех и вся. Его воля, Его указания, Его цели и намерения относительно Планеты и её обитателей его совершенно не интересуют. Но «Ходатай пред ОТЦОМ» есть лишь у тех, кто введён в Семью Бога. Это те, кто стал Его детьми и противопоставлен здесь людям мира: «Мир потому НЕ ЗНАЕТ нас, что НЕ ПОЗНАЛ Его» (3,1) и «Кто любит мир, в том НЕТ любви ОТЧЕЙ» (2,15). Божья любовь даётся лишь тем, кто отвернулся от мира и повиновался повелению Бога покаяться. Но верующий Богу также может ещё согрешать, поэтому нуждается в Ходатае. Жертва Иисуса Христа, принесённая Им на Голгофе 2000 лет назад, имеет живую реальную силу для всех, кто признал её и прячется за неё. Выражение «имеем ХОДАТАЯ пред ОТЦОМ» представляет Бога-Отца абсолютной справедливой властью, перед которой даже Его дети, заслужившие наказание, нуждаются в Ходатае. Всякий грех должен быть справедливо осуждён. Но Христос уже понёс это осуждение за каждого, кто смиренно принял Его Жертву и признал Его Праведником и для себя «умилостивлением за грехи»! Грех для них уже лишён тех последствий, какие последуют для тех, кто не принял Христа и Его Жертву! «Если говорим, что не имеем греха, – обманываем самих себя, и истины нет в нас» (1Иоан.1,8) Всякий, кто не признаёт себя грешником, живёт в самообмане (в мире иллюзии!). Мы – грешники не столько потому, что согрешаем, сколько потому (и это в первую очередь!), что родились такими! И это следует каждому признать. «Грех ВОШЁЛ в мир» (Рим.5,12)! Грех – это наше положение, наше состояние от природы, в котором мы родились и которое производит в нас определённые поступки. На это следует обратить серьёзное и особое внимание детям верующих родителей. Сегодня всё чаще можно слышать в христианских кругах утверждения о том, что некоторые рождаются святыми (Христианами), если их родители являются ими или совершили над ними обряд посвящения Богу в детстве. Такие дети рано привлекаются к христианской работе, быстро продвигаются по церковной карьерной лестнице и очень часто даже не подозревают, что являются грешниками, нуждающимися в серьёзном осознанном покаянии. То, что сегодня в большинстве церковных учреждений считается покаянием, имеет мало общего с тем, что подразумевает под этим Бог в Своём Слове. Покаяние – это НЕ выплеск определённых чувств и эмоций, НЕ произнесение неких молитвенных формул или слов. Покаяние – это (в полном смысле этого слова!) ВОЗВРАЩЕНИЕ к Богу! Каждый человек, пришедший в этот мир, является потерянным для Бога грешником – каждый нуждается в покаянии. Но настоящее покаяние не может произойти без осмысления своего греховного положения и обращения к Богу за спасением. Оно также не может быть коллективным – Бог хочет иметь личные отношения с человеком: «Войди в комнату твою и, ЗАТВОРИВ дверь твою, ПОМОЛИСЬ Отцу твоему, Который ВТАЙНЕ; и Отец твой, ВИДЯЩИЙ ТАЙНОЕ, воздаст тебе ЯВНО» (Матф.6,6). Покаяние, совершённое таким образом, даёт видимые результаты– достойный плод покаяния. «Если исповедуем грехи наши, то Он, будучи верен и праведен, простит» (1Иоан.1,9) Исповедание грехов – это не покаяние грешника, возвращающегося к Богу. Апостол Иоанн проводит серьёзное различие в своём послании между людьми мира, в ком «нет любви Отчей» (2,15), и теми, кто ходит «во свете» (святыми), кто имеет общение с Богом и друг с другом (1,6.7). Себя он включает в число последних, употребляя личные местоимения, и им адресует наставление об исповедании. Сегодняшний стих показывает, что и апостолы имели нужду в исповедании грехов. Это потому, что в каждом человеке живёт ветхая греховная природа, что представлено словами: «Если говорим, что не имеем греха, – обманываем самих себя, и истины нет в нас» (1,8). Проявления этой природы могут быть по каким-то причинам не проконтролированы, что и приведёт к нужде в исповедании. Однако следует обратить серьёзное внимание на то, что это исповедание– перед Богом и Богу; речь здесь не идёт об исповедании людям: Бог верен и праведен, и Он прощает. Любой грех делает человека виноватым перед Богом, и потому исповедовать грехи нужно в первую очередь Богу (Пс.51,4[50,6]). Бог хочет иметь с нами личные отношения. Он хочет, чтобы мы не боялись приходить к Нему сами со всеми своими проблемами и научились называть всё своими именами. Дорогой христианин! Не бойся лично приходить к Богу со своим исповеданием. Научись говорить Ему всё – Он непременно поймёт тебя! Всякий грех, отягчающий твою совесть, Он знает и видит. Не стоит что-либо скрывать от Него – не получится! Но искреннее исповедание (признание) греха и вины открывает перед нами заступничество нашего Ходатая, Господа Иисуса Христа, ПРАВЕДНИКА, который «есть УМИЛОСТИВЛЕНИЕ за грехи наши» (1Иоан.2,2)! «Если говорим, что мы не согрешили, то представляем Его лживым, и слова Его нет в нас» (1Иоан.1,10) «Все мы МНОГО согрешаем» (Иак.3,2) – заявляет один из апостолов, родной брат Господа Иисуса. Это признание человеческой слабости и уязвимости. Все люди до одного – такие. Чем скорее душа это осознаёт, чем быстрее соглашается с приговором Бога в отношении людей (Рим.3,10-12), тем лучше для неё. Если ещё не знает этого, то Богу предстоит потратить немало времени на работу с этой душой с тем, чтобы довести до неё глубину её испорченности. Но Господь Иисус, Агнец Божий, решил проблему и греха, и грехов! Он вознёс на Себе на крест Голгофы все грехи человечества и корень греха, живущий в каждом. Для всех тех, кто принимает своей верой Его Жертву, Он теперь является «ХОДАТАЕМ пред Отцом» (1Иоан.2,1). Заступничество Христа покрывает все слабости и недостатки принявших Его Жертву и восполняет их Своим первосвященническим служением пред Отцом. «Говоря о грехе, апостол говорит в настоящем времени: "Говорим, что не имеем греха" (1,8). Когда же он говорит о грехах, то употребляет прошедшее время: "Говорим, что мы не согрешили". Он не основывается на том, что мы и дальше собираемся грешить. Сомнения вызывает то, говорит ли он о первом обращении к Господу или же о последующих грехах. На это я отвечу: он говорит в абстрактном и абсолютном смысле; исповедание приносит прощение через благодать. Если речь идёт о нашем первом обращении к Богу, то это – прощение, и это сказано в полном и абсолютном смысле. Я прощён Богом, и Он больше не помнит о моих грехах. Если речь идёт о последующем грехе, то возрождённая душа всегда ПРИЗНАЁТ грехи, и тогда прощение рассматривается как УПРАВЛЕНИЕ Бога и как настоящее положение СВЯЗИ моей души с Ним. Заметим, что апостол Иоанн, как и везде, говорит независимо от чего-либо, он говорит в принципе» (В.К.[W.K.]). «Сие пишу вам, ЧТОБЫ вы НЕ СОГРЕШАЛИ; а если бы кто согрешил, то мы имеем ходатая пред Отцом, Иисуса Христа, праведника» (1Иоан.2,1) «Данные стихи раскрывают некоторые важные истины, касающиеся греха: 1) в нас ЕСТЬ грех (гл.1,8), исходящий от нашей плоти или старой натуры; 2) наше ПОЛОЖЕНИЕ до обращения можно выразить словами: Мы СОГРЕШИЛИ (гл.1,10); 3) кровь Христа очищает нас от ВСЯКОГО греха (гл.1,7); 4) после обращения мы СПОСОБНЫ не согрешать СИЛОЙ новой жизни, данной нам (гл.2,1); 5) если же мы согрешаем (к сожалению, из личного опыта мы знаем, что это случается!), Господь Иисус приходит к нам на помощь, но уже не как Спаситель, а как Ходатай пред Отцом. Он восстанавливает прерванное из-за греха общение с Отцом после нашего покаяния». Эти простые пункты истины представляет нам Святой Дух в Писании для того, чтобы достичь в нас Своей цели: «ЧТОБЫ вы не согрешали»! Если поставлена такая цель перед христианами, значит, мы, во-первых, должны к этому стремиться. Во-вторых, можем говорить о том, что у Христианина имеется возможность жить так, чтобы его общение с Богом не нарушалось согрешением. Мы имеем дерзновении и надёжном доступе к Богу во Христе Иисусе. Но мы не будем иметь этого дерзновения, если грех омрачит наше общение с Богом, а доступ к Нему не будет таким ясным и безоблачным, пока не произойдёт исповедания греха. Бог многократно показывает в Своём Слове, что хочет видеть нас победителями над грехом, чтобы мы «НЕ согрешали»! Если так говорит Священное Писание, значит это возможно! Но это возможно только силой благодати, силой новой жизни, подаренной нам во Христе. Если мы это помним, если ходим в послушании Слову Бога и в Его свете, то такая жизнь становится реальностью и для нас. Каждый истинный христианин способен силой живущего в нём Святого Духа, силой этой новой жизни во Христе, быть победителем в искушениях и соблазнах и не согрешить!