Az Atya szeretetének rajtunk való visszatükrözése.

 

Az Atya szeretetének rajtunk való visszatükrözése.

(1János 3:1,2,3) "Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység Ő iránta, az mind megtisztítja ő magát, amiképpen Ő is tiszta."

Első pillantásra ezek a versek a szeretetről, sőt tökéletes szeretetről szólnak, de megfigyelhetjük, hogy ezek a szavak az erkölcsi megtisztulásra vonatkoznak.

Isten maga a szeretet, ez nem kétséges, hogy ki hiszi el és tudja ezt igazán az más kérdés. Isten teljes természete maga a teljesség minden tekintetben. Isten az Igazság - amelyben nincs hazugság és sötétség, Szeretet -, amelyben nincs embergyűlölet, de gyűlöli a bűnt. Az Atya Isten nem látja a megbocsátott bűnt, se a múlt se a jelen se az esetleges jövő bűneit, és nem emlékezik meg, mert a bűnök bocsánata által a Szeretett Fiú kiontott vére a Golgotán, teljesen megsemmisítette az üdvözölt hívő bűneit a Szent Isten előtt. Sőt az egész világ bűnét, de csak azok élvezhetik az üdvösség örömét aki hisz benne. Ez a bűnért való áldozat, és nincs más áldozat ami újból megbocsátana. Ez az áldozat egyszer és mindenkorra megoldotta ezt a problémát. Isten azzal bizonyította szeretetét az emberek iránt, hogy feláldozta magát Krisztus személyében, az egyszülött Jézus Fiában, akit nekünk adott, és nem bánta meg, mert ez az Ő szeretetének kifejezése. 

Megmutatta, hogy ma is szemlélhetjük a tökéletes szeretetét, milyen nagy szeretetet adott nekünk, Krisztus nevében. De ez a tökéletesség Őbenne van, nem bennünk. Nagyon nagy hiba, ha magunkban keressük a tökéletességet. Megtiszteltetés számunkra, hogy övéinek, Isten fiainak nevez minket. Ez a kiváltság azokra vonatkozik, akik hittel elfogadták ezt az üdvözítő áldozatot, és újjászülettek Isten Igéjéből.

Azt mondhatjuk, hogy ez túlságosan egyéni és bensőséges kapcsolat Istennel. Mert a felülről való születés e világ tekintete előtt ismeretlen, és nem ritkán önmagunk előtt is homályos vagy nem tudatos. Elvégre az újjászületés az nem lelki érzést vált ki, hanem a gondolatok Istenhez való fordulása, aminek azután látható következményei vannak. Csakis ezt láthatják a környező emberek, hogy az ember akit ismernek, vagy meghibbant, vagy valami démon hatalmába került. Így látták a farizeusok Jézus Krisztust is. Mikor bekövetkezik ez a változás az emberben, azonnal felvetik a múltját az ismerősei. Ahogyan tették a zsidók Jézus tekintetében " Avagy nem a József fia-é ez?". Persze hogy van mit felvetni a mi esetünkben, ha ez felnőtt korban esik meg velünk. Van egy bizonyos történelmünk amire hivatkozhatnak. 

Lényegében nem vagyunk tökéletesek, mert a bűnök bocsánata és Jézus Vére tesz minket egyoldalúan tökéletessé az Ő nevében, ez az Ő munkája. János apostol szerint valami új van bennünk, mint ami régen volt, ő azt mondja, hogy új nevünk és új kapcsolataink vannak, hiszen új természetünk van Istentől. Gyermekei lettünk az Atya Istennek, és új kapcsolatunk lett az Atyával, aki szeretete tökéletességének ölelésében vett körül bennünket.

Talán gyakran megfeledkezünk arról, hogy nem attól függünk, hogy valamit az igazságnak teremtettünk, állítólag Istennek tetszőt, hanem attól, hogy szoros kapcsolatban vagyunk-e az Atyával. A világ nincs tudatában ennek a kapcsolatnak, mert a világ idegen, és lényegében ismeretlen, hogy mit jelent kapcsolatban lenni az Atyával. De van felelősség is az emberen, akiket Krisztus nevén neveznek, pl. Keresztény, habár ez a címke nem fedi az igazi közösséget Istennel. A keresztény a sátán egyik csavarja, hogy elhomályosítsa a valódi Istenhez való hovatartozást. A keresztény elnevezés már nem egy közvetlen kapcsolatot fejez ki az Atyával, mert nem arra teszi a hangsúlyt, ami közvetlenül az Isten gyermekeire utal, hanem inkább egy vallási intézményre. Az első Krisztus követői nem nevezték el magukat semmi képen. Ezt a gondolatot nem sértésnek szántam, csak tény felismerésnek. A mai témába ez a szó nem illik bele, hogy keresztény. Itt másról van szó.

Az Atya Isten tökéletes szeretete tudja, hogy milyenek vagyunk, zsengék és gyengék vagyunk. Nincs bennünk semmi jó, és megfosztottak Isten dicsőségétől. Most megtalálom magamban is, ugyanezt. De az Atya tökéletes szeretete előre látott és tud róla. Ha magamba nézek elszomorít az a tény, hogy amit Isten kijelent rólam, hogy hasonlatos leszek Isten Fiára, mintha én is olyan lennék mint Jézus, hát ennek a névnek még ma nem felelek meg finoman szólva. Ha magamba nézek, ideges vagyok. Sőt, külsőleg is megnyilvánul, az állapotom, ha sokáig magamra gondolok. De az Úr az Ő kegyelméből nem követeli meg tőlem, hogy testileg utánozzam Jézust, ez lehetetlen. Finoman emlékeztet arra, hogy nem szabad annak lenni vagy annak mutatni, aki nem vagyok. A saját meggyőződésből kell viselkedni és cselekedni. Másként cselekedni az képmutatás. Nyugodtnak kell lennem, hogy az Ő kezében vagyok, és minden ami velem történik, az jót fog szolgálni. 

 Igen, nekünk vagy nekem készen kell állnunk arra, hogy számot adjunk azoknak, akik számot kérnek tőlünk. Ugyanakkor, anélkül, hogy megsérteném, úgy nevezném, az erkölcsi méltóság kódexét, más szóval a szeretet sok bűnt takar, ebből kifolyólag nem foglalkozom a bűneim történelmével. Amíg ebben a bűnös testben vagyunk, abban a reményben élünk, hogy ennek az egésznek egyszer vége lesz. Amikor az Úr megjelenik a levegőben elragadni az övéit, és mindazok, akik benne aludtak el, feltámadnak, és mindannyian, akik élve elértük ezt az eseményt, az Ő hasonlatosságára változunk.(1 Kor. 15). Ebben a reményben élve mindenki megtisztítja magát, ahogyan Ő is tiszta. Ez a földön való megtisztulási folyamat, ez csak akkor ér véget ha meghalunk vagy átváltozunk a mennybe menetelekor.(ha nem hagyjuk abba valamilyen más ok miatt). Ez a megtisztulási folyamat jó ha állandó, mert ebben rejlik az igyekezetünk ahhoz, hogy az ige által megtartsuk az Isten, Jézus által adott igazságot. Ez kihat a mi mindennapi életünkre, ez fog kivetíteni a környezetünkre. Minél jobban tartod magad az igazsághoz, annál jobban nem fognak veled tartani azok akik ezt nem teszik, mármint a világ fiai akik ismernek téged. Ezek lehetnek vallásos emberek is. Mert ha ők ezt nem is teszik ezt, de tőled elvárják, hogy szentként viselkedj.

  A tökéletesség csak akkor jön el, ha meglátjuk, milyen Ő.

Sátán látja a hívők hibáit és rágalmazza őket. Emlékeztet a hívő múltjára, és lelkünknek azon a részén kísért meg, ahol még nem birtokol teljes mértékben minket az Úr. A hozzánk való szeretetével az Úr gyengéd aggodalommal szólja az igazság és a szeretet szavát, ami igazítást igényel bennünk. A Sátán nem rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, nem szándékozik megbocsátani és felejteni, tönkreteszi a lelket, hogy elterelje a tekintetünket a legfontosabbról, a dicsőség Úráról!

Nincsenek olyan bűnök, amelyeket Isten nagynak vagy kicsinek tart. A bűn természetesen az Isten dicsőségétől való elidegenedés. Hasonlóképpen azok az Isten gyermekei is, akik rossz állapotba kerülnek, a szeretet elhidegülése folytán, általában nem férnek hozzá ehhez a dicsőséghez. De Isten gyermekének egészen más kiútja van ebből az állapotból, nem feszítheti meg magában újból Krisztust. Isten túláradó kegyelméből úgy intézi, hogy rávezeti újból a helyes útra.

„Én vagyok az út” – mondja Jézus. Ezt az utat azok ismerik, akik egykor elfogadták Isten igéit, így nem nehéz visszatérni rá, ha eljön az ideje. A megfelelő átélés és megtérés követően, sőt őszinte szívvel, a test gondolatát elvetve a szellemi ösvényre tud térni, ismerve Isten tökéletes szeretetét, megnyugszik az Atya szeretetében. Ha Isten megengedi, mert mi magunk nem ismerjük a szívünket, tévedhetünk, és nem igazán tudjuk, hogy eljött e az ideje vagy sem, hogy végérvényesen eltértünk a bűnöktől. Sokszor megfogadjuk, hogy többet nem vétkezünk, de az mindig kísért minket. Ez tényleg úgy néz ki mint egy harc a bűneim ellen. De az Úr más utat mutatott nekünk, hogy nézzünk a megdicsőitet Krisztusra, mert csak a dicsőség fénye tud ránk hatni a találkozás vele a dicsőség révén, úgy ahogy Mózesnek az arca sugárzott az Isten dicsősége láttán. Az Úr mindig készen áll, hogy megmutassa dicsőségét, de ha nem vagyunk őszinték előtte, akkor a bűn rajtunk marad, és ez kihat a szellemi  látásunkra.

Személy szerint mindig is óvatos voltam azokkal az emberekkel, akik azt állítják, hogy már tökéletesek, és nem vétkeznek, azzal érvelve, hogy megvan írva, "Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhet bűnt, mivelhogy Istentől született."(1János 3,-9). 

Csakhogy ez az ige nem az ádámi bűnről szól, amit már Krisztus a fára feszített, hanem a bűnből áradó cselekvésről mint Káin bűne, ezt egy Isten gyermeke nem teheti.  De az is igaz, ha valóban a dicsőség Urára nézünk, akiben megvan ez a tökéletesség, eltakarja Ádám bennünk levő bűnét is, de amíg nem látjuk Őt olyannak, amilyen, addig a vétkesség veszélye fenyeget. Túlságosan magabiztosnak kell lenni ahhoz, hogy ezt mondjuk, hogy ádámban nem vétkezünk. Ez az oka is annak, hogy annyira megosztott a kereszténység, mert nem a dicsőség Istenét keresik, hanem az ádámi természetük irányítják őket. Mindenki a saját útján jár, eltévelyegve, szétszéledve mint akik elvesztették Pásztorukat. A Pásztor helyet emberek tanításait követve, és vallási tekintélyeket. Sokszor nem is azok a vétkesek akik kimagasló és nyilvános életükkel lettek híresek, hanem azok akik nagy tekintélyekké szentelték őket. Vegyük példának Péter apostolt, aki életében szerény ember volt, de mit csináltak belőle, a hét csodájába sorolt Szent Péter bazilikát építettek az ő tiszteletére. De ide sorolhatnám Kálvint, Luthert, szent Ágostont és sok másokat.

 

Az Atya Isten szeretetének rajtunk való visszatükrözése csak addig látható, ameddig szoros kapcsolatban állva dicsőítjük Őt életünkben. Minden Isten gyermeke az elért színvonalán, nem többel nem kevesebbel. Minden más, ami ennek nem felel meg, képmutatás és önámítás.

Vak vezet világtalant

 

Vak vezet világtalant 

„Hagyjátok őket; vakoknak vak vezetői ők: ha pedig vak vezeti a vakot, mind a ketten a verembe esnek.” 

Miért kezdtem e Krisztusi idézettel e fejezetet? Azért mert erről szól ma is a világ. Így működik. Vakok vezetnek vakokat, világtalanok világtalanokat. Míg az emberek egy része azt gondolja, hogy egy spirituális újkor köszöntött rájuk, valójában egyre növekvő sötétségben tapogatódzva halad az emberiség döntő része a szakadék, a pusztulás felé, és a szakadék pereme már csak néhány lépésnyire van tétován botorkáló lábaik előtt. Kezdem megszokni mostanra, hogy könyveket írok, lassan a csodálkozásom is alábbhagy. Így már nem is untatnálak azzal, hogy kitől kapom, honnan származnak, miként érkeznek a gondolatok, amelyeket rögzítek. Lényeg az, hogy kezd kikristályosodni bennem egy komplex kép a világról, az emberről, ezek egymásra gyakorolt kölcsönhatásáról, a világ és az ember „működéséről”. Érdekes felismerés, hogy szinte minden könyvemben írtam már szemelvényeket, talán fejezeteket is ebben a tárgyban. Mindig jött egy kevés vagy akár több információ, felismerés e témakörben, de az egység, a keret, amely megteremti az átláthatóságot, az értelmezhetőséget sőt, talán még a magyarázhatóságot is, most kezd szilárd formát ölteni bennem. Mondhatod- és nyilván vannak, akik valóban joggal tennék ezt –, hogy na végre! Hát igen, én most értem ide. 

 Van egy barátom, aki sosem volt igazán jó kapcsolatban az apjával. Elég nagy távolság volt közöttük mind korban mind lélekben. Ám, amikor az apa megöregedett, akkor egy kicsit sikerült közelebb kerülniük egymáshoz. Annyira, hogy beszélgetni is tudtak időnként. A fiú egyszer, egy ilyen beszélgetés alkalmával lázasan ecsetelt egy felismerést, amely igen nagy hatással volt rá, és amiről úgy gondolta, hogy na, ez már valami. Apja csendben hallgatta, nem szólt egy szót sem, csak figyelt. Ettől a fiú még inkább lendületbe jött, hiszen azt látta, hogy az öreg is csak les. Amikor végül befejezte a monológját, várakozva nézett apjára, hogy annak mennyire esett le az álla. Eltelt egy kis idő, végül az öreg megtörve a csendet így szólt: na, fiam, végre te is rájöttél... Nos, én is valahogy így érzem most magam. De legalább nem esem abba a hibába, hogy túlértékelném a meglátásaim. Nem vagyunk egyformák, van, aki egy szót sem ért az írásaimból, van, aki tökéletesen félreérti a legtöbb gondolatom és van olyan is, akit halálra untatnak ugyanezek a sorok. Mert már régen túl van ezen a szinten. De jól van ez így, hiszen én azoknak írok, akik elolvassák az írásaim. Neked, kedves olvasóm. Neked szánom ezeket a gondolatokat, hiszen ha itt vagy velem, az azt jelenti, hogy számodra aktuális a téma. De térjünk vissza a lényeghez! Egy tiszta hajnali órán leírtam egy jegyzetet magamnak, ez jutott eszembe, ezt kaptam: „elmondom, hogyan működik a dolog: akit Isten vezet, az úgy él, ahogy Isten akarja, aki pedig nem úgy él, ahogyan Isten akarná, azt nem Isten vezeti.” Puff. És? Hát az a helyzet, hogy ebben benne van minden. Ha érted. Ha nem, akkor kifejtem. (Persze, akkor is kifejtem, ha érted, maximum nem olvasod el :)       Kanyarodjunk most vissza a fenti Krisztusi idézethez, amelyet később megismételt a tanítványoknak ilyenformán: „Vajjon a vak vezetheti-é a világtalant? avagy nem mindketten a verembe esnek-é?” Miért ilyen fontos ez? Mert ott van benne az a felismerés is, hogy amiként írtam máshol, kétfajta ember létezik a földön. Az, aki beleesik a verembe és az, aki nem. Mi különbözteti meg ezeket egymástól? Nem mi, hanem Ki? Isten, az Isten szeretete különbözteti meg ezeket egymástól. Az, hogy ki a (szellemi) vezetőjük. Miért mondja Krisztus az első idézetben, hogy „hagyjátok őket”? Mert tudja, hogy nincs értelme foglalkozni velük. Bizony. Nem azt mondja, hogy futás testvérek, magyarázzátok el nekik, mert szegények vakok és süketek, sötétben botorkáló szerencsétlenek, hanem azt mondja: „hagyjátok őket!” Ennyit arról, hogy mindenkit életre szán az Úr, és mindenkinek szabad akaratán, saját belátásán múlik, hogy milyen sorsra jut végül. Ezért hát, aki érti, amit Isten beszél, akinek van füle a hallásra, szeme a látásra, adjon hálát életének minden egyes pillanatában Istennek, hogy érti, amit az Isten beszél. Hogyan lehet életed minden pillanatában hálát adni? Nem hálálkodással, hanem egyszerűen úgy, hogy Krisztus tanítása szerint élsz. Tehát adj hálát, mert nagyon kevesen látják és értik ezt. Óriási kegyelem ez az „értelmesség”. „Megtisztulnak, megfehérednek és megpróbáltatnak sokan, az istentelenek pedig istentelenül cselekesznek, és az istentelenek közül senki sem érti; de az értelmesek értik,”  „Kicsoda a bölcs, hogy értse ezeket? Kicsoda az értelmes, hogy eszébe vegye ezeket?! Bizony igazak az Úrnak útai, és az igazak járnak azokon, az istentelenek pedig elesnek rajtok.” Van tehát kétféle ember, ezt már látjuk és pontosan értjük. Látjuk azt is, hogy mi (ki és miért) különbözteti meg ezt a kétféle embert egymástól. Ha olvastad előző könyveim, akkor tudod azt is, hogy nézetem szerint miért alakult ez így. Itt már nem fejtem ezt ki, az előző két könyvem leginkább erről szól. Látjuk tehát, hogy Isten sokaktól elfordult, és ennek okán vakságban tartja ezeket az embereket. „Én vagyok az az ember, a ki nyomorúságot látott az ő haragjának vesszeje miatt. Engem vezérlett és járatott sötétségben és nem világosságban.” „És azért bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higyjenek a hazugságnak” „Az Úr beléje önté a szédelgés lelkét, hogy Égyiptomot elhitessék minden dolgaiban; miként a részeg tántorog az ő okádása felett.” Nem járul hozzá, hogy értelmesekké válva meglássák az Ő fényét. A két tábor egyre kevésbé lesz képes kommunikálni egymással, hiszen mind értékrendjük, mind gondolkodásmódjuk egyre távolabb kerül a másik táborétól. „Hogyha azért nem tudom a szónak értelmét, a beszélőnek idegen leszek, és a beszélő is idegen előttem.” Isten elveszi a kompatibilitást e két tábor között azzal, hogy csak az Őt követőknek ad értelmet. „Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.” Mit jelent ez? Annyit, hogy ha a világ bölcsességének nem kell az Isten, – mert a mai tudomány és oktatás nem igazán kreácionista, s főként nem Biblia-olvasó, hívő ezt lássuk be –, akkor az Isten az egyébként sokak által mesének és bolondságnak tartott ige (Biblia) hirdetése és követése által tartja meg a sajátjait. Azaz nekik megadja a megértést, a hitet az Ő igazságában. (Ezért olvassák ma oly kevesen a Bibliát) Ha nem tudod, miért nem mindenkinek adja meg ezeket, kérlek olvasd el a Szellemi Izráel és a Backstage című írásokat. (Luciferzum.hu)

 A mai szekuláris tudomány, csaknem teljes egészében értelmetlen hiábavalóság. Na, ez durva! Pedig ha a Biblia igaz, akkor ez az állítás is igaz. Egy Isten által megígért világban nincs szükség tudósokra. Nincs szükség agysebészekre, jogászokra, sztárügyvédekre, közgazdászokra, bankárokra, pénzügyi gurukra, mérnökökre, üzleti zsenikre, atomfizikusokra, politikusokra, katonatisztekre, egyházi méltóságokra és még sorolhatnám a végtelenségig. Isten országában egyfajta emberre van szükség: igaz, Istent és egymást szerető emberekre. Ezeknek Isten megad mindent. Nem nekik kell kitalálni, kifejleszteni, legyártani a világ dolgait. Ezzel nem azt mondom, hogy hagyjunk fel minden tanulással, munkával, fejlesztéssel, hanem azt, hogy kizárólag azoknak a tudományoknak volna létjogosultságuk, amelyek valóban a társadalmi jólét fenntartását, az emberek javát szolgálnák. A mai tudomány nem ezt célozza.  „Nemde nem bolondsággá tette-é Isten e világnak bölcsességét?” Mit jelent ez? Azt, hogy a mai tudomány, „e világnak bölcsessége” a valódi bolondság. Amely elvakítja, eltéríti hívőit attól az igazságtól és bölcsességtől, amellyel minden embernek foglalkoznia kellene. Már az első írásomban tárgyaltam ezt a meglátást, miszerint minél inkább beleássa magát valaki a mai tudományokba, annál inkább beszűkül a tudata, a látóköre, annál inkább a rabja lesz a választott tudományának, kizárólag e tudomány szemüvegén keresztül, a megtanult ismereteihez viszonyítva mindent lesz csak képes érzékelni a környezetét, befogadni új információkat. Aki sokat tanult, magas végzettséggel bír, ritkán alázatos. Tisztelet a kivételnek. Ezek az emberek általában okosnak, képzettnek, az átlagembernél eszesebbnek tartják magukat, és ez bizonyos szempontból igaz is, ám az már korántsem biztos, hogy ez a szempont helyes és kívánatos, ha a valódi emberi értékeket tekintjük. Ezek az emberek általában felfuvalkodottak. Gőgösek és elégedettek önmagukkal. Általában csak a náluk magasabban képzett kollégáik, professzoraik, feletteseik véleményére adnak, de sok esetben még arra sem. A világi tudomány eltávolítja az embert Istentől, az anyag titkait kutatja és a világi javakat szolgálja. Legfőbb hajtóereje a profit és a hatalom. A mai tudósok nagy többsége ezeket a célokat szolgálja. Próbálj csak meg egy tudományos kongresszuson Istenről beszélni, hamar rájössz, hogy igaz e vagy sem, amit állítok. Erről a témáról is hosszan írtam már máshol, itt tehát nem kívánom részleteiben újratárgyalni. Amiért mégis szóba hoztam, az az emberi vakság egyik szemléletes megnyilvánulásának bemutatása céljából történt. Ám ezerféle más tünetben is megnyilvánul ez a vakság. Kevés kivétellel bármerre nézzünk is a világban vagy életünk bármely területén, ezt láthatjuk mi, akik látunk és hallunk. Szellemi vakság ez, amely az élet minden területére szükségszerűen kihat, mivel ezeken a területeken jellemzően szellemi vakok tevékenykednek és irányítanak. Elképesztő látni azt (pedig a legdurvább, legmocskosabb részét nem is észleljük), hogy mi folyik ma a világban. Hogy milyen mélyponton van az erkölcs, a tisztesség, a becsület. Hogyan bánik az egyes emberekkel a rendszer, amelyben élnek ezek az emberek? Hogyan bánnak az emberek egymással? Mit ér egy ember a hatalomnak? Milyen a gyógyítás, az egészségügy? Mivel etetnek-itatnak bennünket, mire oktatják gyermekeinket? Mi az érték egy mai, átlagos ember számára? Mi érdekli az embereket? Milyen az embereknek az egymáshoz való viszonya? Milyenek a párkapcsolatok? Csupa olyan üvöltően árulkodó jel, amelyet még a hétköznapi embereknek is észre kellene venniük, amelyeken el kellene gondolkodniuk még akkor is, ha – mint az esetek nagy többségében – fogalmuk sincs Istenről vagy a Bibliáról. Ezek az idők jelei. Ám, ahogyan azt Albert Einstein is megfogalmazta, egy problémát sosem fogunk tudni megoldani azzal a tudatossággal, amellyel létrehoztuk azt. Én ehhez hozzátenném, hogy különösen akkor nem, ha a problémát egy negatív szellemi vezetésnek köszönhetjük, amely ural bennünket, és amely neve ego, és amely legyőzéséhez nem kapunk segítséget Istentől.      Ebben a helyzetben, – amelyben az emberiség döntő többsége nyakig benne van, – sosem fogunk tudni kilábalni a bajból. Sem jó pénzért „segítő” kuruzslók, mágusok, jósok, látók, guruk, segítségével, sem önerőből, amelyre a mai, ezoterikus, spiritiszta tanok, könyvek, tréningek buzdítanak, tanítanak bennünket. Tudod, ezek általában pénzbe kerülnek. Ahol pedig pénz van, ott ritkán van őszinteség, ahol pedig nincs őszinteség, ott hazugság van. Itt kell ismételten felhívnom a figyeled arra, hogy ezek a dolgok sok esetben valamilyen szinten mégis működnek! Tudom, én is tapasztaltam ezt. Volt idő, amikor gyakorló agykontrollos voltam. Az nem mindegy, hogy mitől, azaz kitől, ki által működnek, ha működnek? Ha egy ember sikereket ér el mágikus tevékenységgel (pl. agykontroll), és ezekhez a sikerekhez megkapja az őt megnyugtató spirituális magyarázatot is, akkor a meggyőződéséből hihetetlenül nehéz, csaknem lehetetlen lesz kimozdítani. Látja, hogy működik, mert tapasztalja nap, mint nap. Érti is – úgy véli. Aztán jön valaki, aki azt próbálja elmagyarázni neki, hogy komám, neked az ördög segít.... Szerinted? Vagy kinevet, vagy elzavar, de hinni azt biztosan nem fog a hallottakban. Jóval inkább a halottakban... Tényleg nem kívánok elveszni a részletekben, hiszen minden egyes területéről ennek a szellemi vakságnak fejezeteket, akár egy önálló könyvet is megírhatna a vállalkozó szellemű tollforgató. Ám mégis van egy olyan szignifikáns terület, amely legtöbbünk életében mély nyomokat hagy, és amellyel kapcsolatban szinte mindenki komoly tapasztalatokra tesz szert idővel. Ez az emberi párkapcsolatok területe, illetve az itt is megnyilvánuló mélységes sötétség, szellemi vakság. Erre szánnék néhány sort, hiszen ez, a társ, a család jelenti, jelentené azt az alapot, amelyre egy itt, a földi világban élő ember fizikailag támaszkodhatna. Ha létezne ez az alap. Ezt az alapot verte szét minden erejével a felvilágosodás (valójában elsötétülés) kora. Itt muszáj visszatérnem a kályhához. Isten, amikor megteremtette az embert hamar belátta, hogy az embernek szüksége van egy társra is. Ezért a férfi mellé adta a nőt azzal, hogy a kettő alkot egyet: „ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” Azaz ketten alkotnak egy egészt. Nos, itt kezdődik a probléma, de mielőtt rátérnénk erre, nézzük meg, Isten miként akarta ezt az egységet működtetni! 

„Ti asszonyok a ti saját férjeteknek engedelmesek legyetek, mint az Úrnak. Mert a férj feje a feleségének, mint a Krisztus is feje az egyháznak, és ugyanő megtartója a testnek. De miképen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjöknek mindenben. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért;” Létezik tehát egy Isten által elgondolt férfi és női szerep. Ezek a szerepek pedig nem egy színjáték részei, hanem olyan törvényszerűségek, amelyek megtartása által helyükre kerülnek (kerülnének) a dolgok, amelyek által megvalósul a harmónia egy párkapcsolatban. Ha ezt megértjük, akkor azonnal megérthetjük azt is, hogy miért nem működnek általában manapság az emberi kapcsolatok, legyen szó férfi-nő, szülő-gyermek, főnök-beosztott, vagy bármiféle egyéb emberi kapcsolatról. Ha ezek a szerepek nem jutnak elfogadásra, ha felcserélődnek bármilyen okból, akkor törvényszerűvé válik az, hogy az adott kapcsolat nem lesz működőképes. Ha például a nő akar irányítani, megpróbálva belekényszeríteni a férfit az elfogadói szerepbe, amely egyébként a nő szerepe lenne, akkor ne csodálkozzon, hogy borul a kapcsolat. Lehet, hogy egy gyengébb, kevésbé temperamentumos férfit így meg lehet erőszakolni lelkileg, de az garantált, hogy a férfi ettől frusztrált és boldogtalan lesz, rosszabb esetben fizikailag is belebetegszik ebbe a helyzetbe. Vagy elmenekül, és keres egy olyan nőt magának, aki mellett élheti a férfi szerepet. Van persze olyan eset is, amikor a férfi megmarad ebben a bilincsben általában hamar bekövetkező haláláig, mert annyira gyenge, hogy nem képes elszakadni rabtartójától, sőt, egyfajta irracionális ragaszkodás is kialakulhat benne a domináns fél irányában, de ez már pszichiátriai (egológiai) eset, Stockholm szindróma néven ismeretes. Mi tehát a férfi szerepe egy kapcsolatban Isten szerint? A férfi kell, hogy legyen a fizikai támasz. Ő az, aki a világ felé fordulva biztosítja és megteremti az őrá támaszkodók biztonságát, mind anyagi mind fizikai szinten. A férfi véd és ellát minden olyan dologgal, amely az élethez szükséges. A régi világban megteremtette az élelmet, a tüzelőt, gondoskodott a társ, a család védelméről. Az újabb korokban alapvetően a megélhetéshez szükséges pénz előteremtése vette át ezeket a hagyományos feladatokat, hiszen az emberek ma meghatározóan (különösen a városban élő emberek) pénzért juthatnak hozzá szükségleteikhez. A férfi dolga az, hogy vezessen. Hogy irányt mutasson azoknak, akik hozzá tartoznak. De ezt nem diktatórikus módon, hanem odafigyelve a társára és gyermekeire, mindazokra, akik függnek tőle, kellene tennie. Ha a nő is vezetni akar, akkor eltörik a szekér rúdja, mert egy szekeret nem lehet két irányba húzni. A férfi akkor követ el hibát, ha a szerepét túlértékeli és egyfajta keresztapa vagy király szerepébe éli bele magát, akinek jogokkal nem rendelkező alattvalói vannak. Ha azonban jól teszi a dolgát, akkor mindenki tisztelni fogja és szót is fogad neki. A parasztvilágban a családfő leült az asztalfőhöz, előkérte a pipáját, és békésen pöfékelve meghallgatta a családját arról, hogy ki mit szeretne. Mérlegelte a hallottakat, összevetette azokat a saját elképzeléseivel, a család lehetőségeivel és végül meghozta a döntést, amely azonban megfellebbezhetetlen volt. A család azt tette, amit a férfi mondott. Ám a felelősség is a férfié volt. De, hogyan vállalhat felelősséget egy olyan férfi a családjáért, akire nem hallgat senki? Ha nincs meg a tisztelet és az elfogadás, akkor a férfi tehetetlenné válik. Ebben az esetben vagy beletörődik a helyzetébe és csak tehetetlen szemlélőként sodródik az események árjában, vagy valamilyen alternatív megoldást keres (új társ, új család). Előfordulhat az is, hogy agresszívvé válik és erőszakkal akarja érvényre juttatni vélt jogait. Bárhogyan is alakul, csak rossz lehet a vége, amennyiben nem talál partnerre az őt körülvevő emberekben. A nő szerepe éppen az ellenkezője a férfiénak, hiszen a kettő így lesz egy. A két fél így ad ki egy egészt. A nő az, aki az érzelmi biztonságot, az otthon melegét adja a családnak. Aki szeretettel támogatja az őt körülvevőket. Aki a belső biztonságot teremti meg a család számára. Felnéz a férfire, tiszteli és szereti társát, és ami nagyon fontos, ezt ki is mutatja. A férfinak zsigeri szüksége van erre. Ha ez megvalósul, akkor normális esetben a férfi kincseként fog tekinteni rá és a tenyerén hordozza, mindent megtesz neki csak, hogy megtartsa magának a szeretett asszonyt. Az asszony finom manipulációval mindent elérhet nála, ebben nincs semmi rossz. Vannak dolgok az életben, amelyeket a nő lát tisztábban és pontosabban. A nők általában finomabb módszerekkel operálnak. Vannak dolgok, amikor ez a kívánatos, ez az, ami működik. Ha a felek beszélgetnek egymással, őszintén beszélgetnek, valódi társak mind testi, mind szellemi téren, ha valóban minden téren együttműködnek, akkor tudnak csak együtt, egy egészként működni. Kizárólag így valósulhat meg a harmónia az életükben. Ám ma nagyon nem ezt látjuk. Miért? Mert a világ elfeledtette az emberekkel ezeket az Isten által adott szerepeket. Az emberek démonizáltak lettek. Olyan szinten egoisták, hogy képtelenné váltak a társas kapcsolatra. Ugye, mint írtam az ego képtelen elfogadni egy alárendelt szerepet. Ez különösen az emancipált nők esetében domborodik ki, de a férfiak esetében is egyre inkább jellemző az a szereptévesztés, miszerint ők a dominátorok, mindenki más pedig kussoljon. Ez az ego démoni műve. És a világ minden fórumon ezt harsogja az egok fülébe. Női egyenjogúság, szexuális forradalom, a nők legyenek éppen olyan magas beosztásban és éppen úgy megfizetve, mint a férfiak. Nők is legyenek politikusok, vezetők. Ugye, ha nő vagy, akkor most bólogatsz, hogy igen, ez így helyes. Pedig csak az egod bólogat. Én azt mondom, ez így nem helyes. És nem a férfisoviniszta egom mondja ezt, hanem arra a kijelentésre alapozom az állításom, amelyet Isten tanított az embernek. Ez nem a női szerep. Óriási probléma, hogy ha az egyik fél el is fogadná a szerepét, a másik fél akkor sem lesz partner ebben a kapcsolatban. Basáskodni kezd, visszaél a helyzettel. Nagyon nehéz megfelelő partnert találni manapság. Mindenki vágyakozik, de leginkább elvárásokat támaszt, kevesen vannak, akik először adnának. Ha csak elvárok, csak kapni akarok, akkor ne csodálkozzak, ha a másik is ezt eszi. Az ego pedig ilyen. Csak kapni szeret, adni nem. De az sem működik, hogy ugyan adnék is, de először bizonyítson a másik fél, hogy megérdemli-e az adományom. Így soha nem fog működni semmi. Az emberek pedig magányosan (még kapcsolaton belül is lelki magányban), kiégve, kiábrándulva keseregnek a sorsukon, mindent és mindenkit okolva maguk helyett. Pedig legalább felerészben bizonyosan ők okolhatók boldogtalanságukért. Azaz az egojuk, de a legtöbb ember az egojával azonosítja magát így tehát pontos az előbbi megállapítás is. A megoldás kizárólag az lenne, ha az emberek képesek lennének visszatalálni Isten tanításaihoz. Megérteni és elfogadni azokat. De ez a legtöbb embernek sosem fog sikerülni sajnos. Az egojuk ellehetetleníti ezt. Dühös sértődésbe, drogokhoz, alkoholhoz, antidepresszánsokhoz, fordulnak és bezárkóznak a magányukba. Inkább, minthogy Istenhez forduljanak a problémájukkal. Ha hiszel abban, hogy te döntesz, fordulj Istenhez a problémáddal, ha van! Olvasd a Bibliát, mindenre ott van a válasz! Az élet minden fontos kérdésére választ kaphat az ember a Szentírás igéin keresztül. De hányan hiszik ezt el? Hányan teszik ezt manapság? Hát ne csodálkozzunk, hogy itt tart a világ. 

Hiszed, hogy örök életed van?

 

Hiszed, hogy örök életed van?

„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (János 17,3) 

Ahhoz hogy bizonyosak legyünk az üdvösségünkben, meg kell ismernünk magát a Forrást a kegyelem adakozóját. Mert a hitünk előbb a Megváltóval találkozik, ami a kezdete de nem a vége az utunknak. Az Isten megváltja az embert bűneitől, de nem hagyja, hogy tudatlan maradjon, mert az Isten szeretete azt akarja, hogy nem csak elfogadjuk Jézus Krisztust mint megváltót, hanem általa megismerjük az Atyát a teljes Isten ismeretét.

Az igazi tudás, amely Istentől a Szent Szellem által jön, elsősorban nem a jövő horizontját nyitja meg , amit a legfőképpen az emberi kíváncsiság igényel, hanem az EGY igaz Istent, és az általa küldött Jézus Krisztust! Benne van, az igazi isteni tudás! Az IGAZI Isten és az általa küldött Jézus Krisztus megismerése az ember iránti megszerzett örök élet valóságos megnyilvánulása!

Sajnos a mai keresztény hitvallók és igehirdetők nem törekszenek erre a tudásra – elsajátítják a homiletika alapjait (A prédikáció és a prédikáció írás MŰVÉSZETE- magyarázó szótár), átveszik mind elődeik modorát és gesztusait, amelyekkel ma is igyekeznek hatni a hallgatókra. De nagyon kevesen vannak ma azok közül, akiknek életében és szívében nyilvánvalóvá válik a vágy, hogy megismerjék Krisztust, hogy a lábaihoz üljenek, ahogy egykor Mária tette, és tanuljanak Tőle (Lk 10:22. 39,42; Máté 11:29)!

Krisztuson kívül nem létezhet igaz tudás! Csak Ő nyilatkoztatja ki nekünk Istent, szabadít ki a bűn fogságából és ad igazi szabadságot (Gal 5,1)!

Csak Ő az igazi kulcs a múlt, a jelen és a jövő megismeréséhez és helyes megértéséhez ! Csak „Krisztus az összes szentírás igazi KÖZPONTJA*” (Luther Márton).

Hallja e és elfogadja ma minden keresztény szív a Szellem ezeket a csendes szavait, amelyeket János apostol mondott: „Ez az igaz Isten és az örök élet.” Kedves keresztény, akit Isten szeret, kérdezd meg magadtól: ismered-e Krisztust úgy, ahogy ismerned kellene őt, tehát azt aki elküldte őt "Jézus pedig kiálta és monda: Aki hisz én bennem, nem én bennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem. És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem."

(János 6,40;12,44,45)?! Bíztos vagy e üdvösségedben és örök életedben, ami az igaz Isten és Fia, Jézus Krisztus ismeretének megnyilvánulása?! Csak

Krisztussal és Krisztusban van a lélek közössége az igaz Istennel! Ha kételkedel az üdvösségedben, akkor kételkedel az Ő szavaiban is. A hit görögül, szellemi látás, ha hiszel Jézus Krisztusban, látnod is kell őt úgy ahogy kinyilatkoztatta magát a teljes világosságában, tehát ezzel meglátod az Atyát teljes dicsőségében. Fel kell ismerned azt a gátat a szívedben ami gátol Isten örök és igaz megismerésében. Kérjed Istent, hogy támassza fel a szívedben a vágyat, hogy a megismerés útjára lépjél és ezáltal elnyerd az igazi szabadságot Jézus Krisztusban. Ha meghallgat téged, akkor utasítja angyalait akiket melléd rendelt, hogy segítsenek neked. Legyen dicső az Ő neve itt a földön és a mennyben általad is. 

 

* "Christus universae scripturae scopus est" - lat.

Ne ítéljetek!

 

Ne ítéljetek!

Ne ítéljetek, hogy titeket se ítéljenek!(Mt 7-1)

Arról, hogy ítélkezzünk mások felett, Krisztus egyértelműen ezt mondja: „ne ítéljetek”! Az átlagos keresztény a legkritikusabb lény. Mások kritizálása születésétől fogva minden emberre jellemző, de a szellemi kritika terén semmit sem lehet elérni. A kritika kiüti a talajt a bírált lába alól, és igazán csak a Szent Szellem bírálhat minket; csak Ő tudja megmutatni, mi a baj velünk, és nem bánt, nem bánt meg. Igaz, hogy ez fájdalmas lelkünknek, ha az Ige által a szívünk közepébe hatol a kétélű kard. De csak Isten tudja az időt az alkalmat és mire kell rámutatnia a hívő esetleges hiányosságára.  Ez nem zárja ki, hogy egy vagy több ember által teszi meg, aki éppen alkalmas erre, hangsúlyozom, hogy csak a Szent Szellem által teheti, a szeretet az alázat a segíteni készség adott időben és helyen. Ahhoz, hogy alkalmas legyen az ember erre a szolgálatra, ő magának szoros kapcsolatban kell lennie az Atyával. Mert ha nem, akkor csak mélyebbre taszítja kritikánk azt a személyt és ítéletre ösztönözheti őt a bíráló iránt és ez csak éles vitákhoz vezethet és haragra. Ezzel bűnrészesei leszünk nem segítője a hibák javítására.

 

Amikor kritika kedvünkben vagyunk, egyszerűen lehetetlen kapcsolatba lépni Istennel, bosszúállóvá, durvává, kegyetlenné válunk, és ami még rosszabb, azzal hízelegünk magunknak, hogy magasabbak és jobbak vagyunk, mint akit kritizálunk. Krisztus azt mondta, hogy tanítványának el kell fordulnia a kritikától. Időbe telik az elválasztáshoz; nem történik azonnal. Ezért folyamatosan figyelje magát az aki késztetést érez valamit vagy valakit megfeddni, ne helyezze magasabbra magát, mint az akit szándékozik józan észre téríteni. A személyeskedés ki van zárva, mert mi nem az ember ellen hadakozunk, hanem a világ démonjai ellen. A fő célja Istennek a szabadítás nem az ítélkezés, annak még nem jött el az ideje. 

Sehova sem bújhatunk el Jézus éleslátó tekintete elől. Ha szálkát látok más szemében, az határozottan azt jelenti, hogy az enyémben egy egész rönk van. Minden rosszat, amit én látok valakiben, Isten lát bennem is.  És valahányszor elítélek valakit, aláírom magamnak az ítéletet. "Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, aki ítélsz." (Róm 2-17..20). El kell hagynia a kritikus analizíst, a szellemi növekedés mérését valaki más skáláján, mert te nem tudod, hogy Istennek mi a terve vele.   Soha nem fogunk mindent megtudni egy másik személyről; mindig lesz legalább egy tény, amiről fogalmunk sincs. Isten azzal kezdi, hogy lelki tavaszi nagytakarítást szervez lelkünkben, amely után az ember egyszerűen nem tud büszke lenni. Miután megtudtam, hogy ilyen vagyok, semmi jó nincs bennem, Isten kegyelme nélkül, akkor nem vethetek senkire se követ. 

 Ez azért nem jelenti azt, hogy letegyük Isten fegyverét ami kétélű kard, az ige használata nem az embert veszi célba hanem a bűneit, és csak az láthatja meg, ha maga szabad attól a bűntől. "Vagy azt gondolod, óh ember, aki megítéled azokat, akik ilyeneket cselekesznek, és te is azokat cselekszed, hogy te elkerülöd az Istennek ítéletét?"( Róma 2,-3). "Aki azért mást tanítasz, magadat nem tanítod-é?"(Róma 2,-21).

 Csak az tud ítélkezni, aki megjárta a bűn és halál völgyét, ez Jézus Krisztus, aki bűn nélküli, de ismeri az ember minden bűnét és annak gyökerét. Nem csak ismeri, hanem áldozattá is vált az ember bűne miatt. Ha ebben a szellemiségben vagyunk és maradunk,azt vesszük észre, hogy egyre kevesebb hibát találunk másokban, többet magunkban. Az Isten jó és csak azt akarja, hogy a kegyelmét kiárasztja a bűnös emberre, ha mi is így gondolkozunk, akkor Isten akaratát tudjuk teljesíteni, s nem leszünk birálói másoknak hanem Isten segítői.

 

"Avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre indít?"( Róma 2,-4)

Cselekedetek.

 

Cselekedetek.

(Róma 4:4-5)"Annak pedig, aki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem tartozás szerint; Ellenben annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul."

"Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek. Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt? Avagy Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, felvivén Izsákot, az ő fiát az oltárra? Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit;" (Jakab 2:19-22)

A Szentírás számos része beszél a hitről és a hit cselekedeteiről. Ahhoz, hogy magunk is rájöjjünk, elemeznünk kell, mit jelentenek a tettek és a hit cselekedetei. Sajnos sok testvér vagy talán hamis testvér ír vagy prédikál, megpróbálva terhet rakni azokra, akik hallgatják őket, különösen azokat tévesztik meg, akik még nem alapozottak meg a hitben. Krisztusban újszülöttek, akik már befogadták Jézus Krisztust a szívükbe, de még a hit kezdeti útján járnak, elmondom nekik, hogy a ti hiteteket már a hit cselekedetének lehet tulajdonítani. Amíg a hited egyetlen lépést sem tett a cselekvés útján, már megigazultál. Mert már megtetted az első lépést, Jézushoz fordultál bűnbocsánatért.  Nem a cselekedetekből vagy a cselekedetek függéséből kapsz jutalmat, hanem Isten munkája által, aki megvalósította számunkra az Isten oltárán az üdvösséget, Jézus Krisztus engesztelő véráldozata révén, amint előre vetítve a Mória egyik hegyén Ábrahám tett, édes fiát kész volt feláldozni Isten akaratából. De ott Isten helyettesítő kost adott: "És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy ímé háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett."(1 Mózes 22,-13). A hit megpróbáltatásai, elvisz minket egy kritikus pontig, ahol a gyenge hit, lehet, hogy visszalép. Emberileg annyira nehéz ez a kegyetlen kérést felfogni Istentől. Elvégre kegyetlen dolgot kért Isten Ábrahámtól. De Ábrahám az apai érzéseit fojtva, felkészült erre az áldozatra. Ez lett a látható bizonysága Istenben való hitének. Végig ment Izsákkal a hegyre, "Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet, és a kést, és mennek vala ketten együtt." Megható kép tárul elénk, el tudunk érzékenyülni mi tagadás. Ha mi ezt látjuk szellemi szemünkel és akiben van egy kis lelki érzelem, annak a szíve is vérzik, ha rá gondolunk a saját gyermekeinkre, megtennénk ezt ugyanúgy?. Testvéreim, most mit gondoltok, hogy Isten kegyetlen, vagy irgalmas és szerető Isten? Én teljes meggyőződéssel mondom, hogy az Atya Istennek vérzett a szíve, mikor elkísérte egyszülött Fiát a Golgota hegyére, végig az úton követve, ahogy Izsákra volt rakva az égőáldozathoz szánt fa, úgy Isten Fia vitte a keresztjét. De neki nem jutott helyettesítő áldozat. Ez a könyörtelen Isten gyermekáldozatot hozott, de miért, mert kedve támadt rá és gyönyörűséget talált benne? Bizony nem, Ő ezt vérző szívvel tette, de miért? Csak azért, hogy te meg én megszabaduljunk bűneinktől és a halál hatalmától, hogy mi a semmirekellők, akik azelőtt utáltuk Krisztust, ne essünk áldozatúl a könyörtelen szenvedésnek. Ezt Ő megtette helyettünk. Ilyen ára van a mi üdvösségünknek, ilyen nagy az Atya szeretete az emberek iránt. Ezt emberi ésszel nem foghatjuk fel. Lehetünk e közömbösek Isten iránt?, vagy lehetünk könnyelműek az életünk során? Nehéz e megtenni az első lépést a szerető Atya Isten felé?, olyan nehéz ezt megtenni, ha hív, hogy megtegyed?, ezt a nehéz utat már megtette Jézus, még nem is születtél meg, Ő már meghalt érted, de fel is támadt miértünk.

 Ez lenne a hit cselekedetei első lépése. Hiszen amit eddig cselekedtél, nem Isten jó akaratából cselekedtél, ahogy Ábrahám se, aki türelmetlenségéből fakadóan Izmailt nemzette a rabszolgalánytól. Meg is lett az eredménye, Izmail leszármozatjai a filiszteusok, Izrael ellenségei lettek a mai napig. Tehát a mi cselekedeteink amik nincsenek átitatva Krisztus vérével,csak kárt okoznak az embereknek.

Ábrahám azonban ezt nem látta előre, de hit abban az Istenben, aki fiút adott neki vénségében, és kész volt feláldozni őt, mert azt ő is tudta, hogy ha meg is hal a fia Isten feltámasztja az utolsó napon. Ez a hitbeli abszolút engedelmesség. De voltak Izraelben, akik Abrahám példáját akarták követni, és saját gyermekeiket égették el az oltáron, abban bízva, hogy ezzel Istennek kedveskednek, lehet, hogy azt remélve, hogy Isten megismétli a megismételhetetlent. A sátáni másolat, az aki hit nélkül utánozza Isten igéjét, sokat ártanak az embereknek, főleg a gyenge hitűeknek. De vajon ez nem a hitetlenség cselekedete? Bizony az amit Jákob írt, hogy semmiképpen az ember cselekedete nem előzi meg a hitet. 

 Sajnos a cselekedeteink néha különösen zseniálisak és kiemelkedőek, de sokszor csak a Sátán tűzijátéka, amitől sokan meg is égnek. Természetesen, miután elhitted, a hit lépései következnek, mint Ábrahám esetében, követte Isten parancsolatait. Ezt az utat a világ fiai nem ismerik, ez inkább intim, mint ismert. A hit cselekedetei azok nagyon személyes dolgok. Ábrahám ugyanis Isten hívására elhagyta szülőföldjét, és várost keresett, amelynek maga Isten volt az építésze. De ahhoz, hogy elérje, el kellett hagynia a korábbi életmódot, elhagyta a bálványokat és a bálványimádók földjét. És ez hitének első lépése. Néha azt gondoljuk, hogy akik hittek azonnal megkapják, amit akarnak, és ez ok a lelkek gyötrésére, ha ez nem történik meg. Ahhoz, hogy Isten kedvében járjhassunk, el kell hagynunk azt, ami undorító Isten szemében. De ez még nem jelenti azt, hogy már elértük, amit Isten akar. De tudjuk, hogy Ábrahám életében nem látta meg a várost ahová törekedett. A hitbeli járás, nem igényli a látható gyümölcsöt, ha vannak is, de ezt nem reklámozzuk.

Elmesélek egy történetet, amit más testvérek meséltek nekem. Ez a történet megbízható forrásból származik.

Egy franciaországi faluban egy férfi hitre tért a XIX. században élt. Mivel ebben a faluban nem volt gyülekezet, keresni indult, és talált egy gyülekezetet az otthonától távol. Sok kilométert kellett megtennie gyalog több falun keresztül, minden vasárnap ezt az utat megtette. Reggel korán kelt, hogy idejében legyen ott, az úton hangosan spirituális dalokat énekelve haladt. A közeli falvakon áthaladva, ahol nem volt gyülekezet, az emberek látván és halván énekét, őrültnek tartották, nem százas ahogy ma szokták mondani. Harminc évig járta ezt az utat. Halála után minden faluban amin keresztül ment, megjelentek az összejövetelek. Akarva nem akarva, hallották az énekét, sokan hitre tértek, de ő ezt nem látta életében, vagyis nem látta meg hite cselekedeteinek gyümölcsét.

Ezzel azt akarom mondani, hogy a hit cselekedetei nem mindig láthatók. Valószínűleg Istenben rejtőzik. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesz mások számára hatékony vagy nyilvános. Igen mi vágyunk arra, hogy meglátjuk még az életünkben a hitünk gyümölcsét, mindent egyszerre és ma akarunk. De Isten próbára teszi a hitünket ez időbe kerül, és az később derül ki, talán csak a mennyben, hogy hozott e gyümölcsöt a hitünk cselekedetei. 

A hit Isten ajándéka, szívünk mélyén nyugszik. Ezt a hitet nem zavarhatják meg esetleges kudarcaink. Jakab levelében a hit cselekedeteiről olvashatunk, de meggyőződésem szerint egyszerűen megigazítja Izrael tizenkét törzsét, akiknek üzent, és nekünk is, hogy senki se dicsekedjék cselekedeteivel. A tettek alapja a hit, mert hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. Mert a démonok is hisznek, de cselekedetek nélkül valók. Ha vannak tetteik, akkor azok nem Isten akaratából származnak.

Ez az, ami megtéveszthet bennünket. Krisztus testében különféle ajándékok vannak, és ezek az ajándékok láthatók vagy elrejtve vannak a szemek elől. Mi, emberek képesek vagyunk értékelni a kiemelkedő tetteket. Ha ezek a tettek a hit ajándékai által történnek, akkor ő az Úr Jézust dicsőíti, és nem egy embert.

Láttam olyan evangelizációt, amik megtöltötték a stadionokat, több száz ember, akik bűnbánatra jöttek előre az evangélista hívására, de később kevesen folytatták a hit útját anélkül, hogy elhagyták volna régi szokásaikat, a megszokot helyükön maradtak anélkül, hogy elhagyták volna a bálványokat. De ez sem jel arra, hogy nem tértek hitre, de lehet éppen azok akik ülve maradtak lettek hívők, titokban.

Ezért beszéltem az "őrült" emberről, hogy érezzük a különbséget egyik vagy másik cselekvés között. Isten mindent és mindenkit értékelni fog, ne aggódj, Isten minden gyermeke beteljesíti azt, amit Isten elhatározott számára, esetleg azt, amit mi nem akartunk azelőtt. Jónás példája jut eszembe, de jobb engedelmeskedni az Úrnak, mert ez örömet okoz, örömet a Szent Szellemben, mert a munkás megérdemli a jutalmat, ez az öröm már azelőtt megvan mielőtt meglátjuk cselekedetünk gyümölcsét. Ez a "bolond" gyümölcsöt kapott Istentől, az ilyen “bolondok”, akik életük során nem látták meg a hit gyümölcsét, hanem a Szent Szellem mélyre ható örömét kapták meg, de azonnal, mert tudják, hogy Istennel járnak.

Ebben az írásban lehetetlen minden oldalt vagy hitművet érinteni, azt hiszem, értitek, de a téma figyelmet érdemel. Ha valakit a tétlensége alapján ítélnek meg, vagy nem láthatók a hit gyümölcsei, azzal érvelve, hogy gyümölcseid nem nyilvánulnak meg, például: nem beszélsz nyelveken, mintha a Szellem ajándékának a bizonyítéka lenne, akkor egy rossz társaságba kerültél. stb. Embertől ne várj véleményeket. Ha újjászületett lélek vagy és nem hagyod el a bálványokat a megszokott életedet, akkor biztosan gyötrődni fogsz, mint Lót, Szodomában. Ha újjászületett lélek vagy, akkor mindenhol gyötrődni fogsz, ha nem teszed meg az egyéni hit lépését. NE VÁRD MEG, míg Isten a tengerbe vet. (Jónás könyve alapján.) Minden hívő Isten akaratát cselekszi, tekintet nélkül a körülményekre és az emberek véleményére.

 

A mai versekben nagy örömben részesülünk, mert nem kötelesség szerinti cselekedetekért kapunk jutalmat a mennyben, hanem a hit cselekedetei szerint, amelyeket maga Isten helyezett a szívünkbe értünk. Az első dolog, amit helyesen tettünk, az volt, hogy elfogadtuk Krisztus áldozatát üdvösségünkért. Ez mindenekelőtt a hit legfontosabb műve.

Örömhír a választottaknak.

 

Örömhír a választottaknak.

Evangélium.

János 10,-27"Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. 28 Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. 29 Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. 30 Én és az Atya egy vagyunk."

Ezek Jézus szavai, teljes egyszerűségével kifejezve. Ebben benne van az egész örömhír a kiválasztottaknak. Ezek a szavak adnak tökéletes megnyugvást a riadt Isten bárányainak. Ennek a bizalomnak csak egy feltétele van, a teljes odaadás.

  Krisztus teljes tökéletességét találjuk saját akarata megnyilvánulása, amely ezzel együtt alá van rendelve Atya akaratának. Valójában Ő és az Atyja egyek, és ezért nem áll meg addig, amíg a 30. versben ki nem fejezi. Ő és az Atyja az egységet képviseli, egységet mindenben: nemcsak szeretetben és a juhok iránti irgalmas magatartásban, hanem a juhok biztonsága is, amely természetesen minden kegyelem alapja volt. Nincs két vagy három Isten, nem is lehet, mert a zsidók előtt tett tanúbizonyság nem lehetett más, mert a zsidók egy Istent ismertek el.  

A zsidók hitetlensége ellenébe, azonban más is kitárul: a juhok tökéletes biztonsága; és ez egy nagyon fontos kérdés, mert hamarosan meg fog halni a Pásztoruk. Közel volt a halála. Legfőbb oka a halálának, hogy Istennel egyenértékűnek nyilvánította ki magát. Ezt a farizeusok nem tudták elviselni. Mit csinálnak akkor a juhok? Vajon Krisztus halála veszélybe sodorja a juhokat? Éppen ellenkezőleg. Az Úr ezt teljes bizonyossággal kijelenti. Azt mondja: „Az én juhaim hallják a hangomat, és én ismerem őket; és követnek engem. És örök életet adok nekik, és soha el nem vesznek; és senki sem fogja kiragadni őket a kezemből." Itt mindenekelőtt az örök élet látható. Akkor nem csak az a lényeg, hogy önmagában örökkévaló Isten, hanem az, hogy soha el nem pusztulnak azok akiket az Atya adott neki, mint Isten Fiának. Nem, „nem pusztulnak el örökre”! Így maguk a juhai, nemcsak halandó életek, hanem azok akiknek örök életük van kegyelemből  Krisztusban, és soha nem vesznek el. Hogy teljesen megértsünk mindent, ami a biztonságukkal kapcsolatos, tudjunk meg valamit az ellenséges erőről. Volt ilyen hatalom rajtuk kívül? Nem, mivel nem volt olyan belső sebezhetőségi forrás, amely veszélyeztethette volna ezt az életet, és ezért nem létezhet külső riasztó erő. Ha lenne olyan hatalom, amely ezt jogosan megtehetné, akkor az kétségtelenül magát Istent illeti meg. A testet meg lehet ölni, de a lelket nem, az már Istené örökre, egy új feltámadott testben Istennel örök közösségben. De másrészt az Atya kezében vannak, mint a Fiú kezében már most és senki sem fogja elrabolni őket. Így az Úr még a halálával is megóvta őket a veszélytől, valamint azzal az örök élettel, amely benne volt, és aminek a halállal szembeni felsőbbrendűségét bizonyítja az a tény, hogy hatalmában volt újra befogadni a feltámadásban - és a feltámadás adott új életet, amelyet  bőségesen megkaptak tőle. Meg kell lepődnünk ezen a hatalmas erőn? A bárányok számára létezett az örökkévalóság minden ellenség ellenére; az Atya ugyanaz: "Én és az Atya egyek vagyunk."

Mivel a zsidók között vita támadt szavai miatt, és a benne való kételkedésre való felszólítás arra késztette Jézust, hogy hitetlenként kezelje őket, és gondoskodjon juhai biztonságáról, akik hallgatnak a hangjára és követik őt, mert ismerte őket, akkor a mi Urunk a gyűlölet és a növekvő ellenségesség miatt, felrója nekik ellenvetésük hiábavalóságát. Vajon őt hibáztatták, amiért Isten Fiának nevezte magát? Pedig el kellett ismerniük, hogy a királyokat, uralkodókat, bírákat a törvény szerint isteneknek nevezték. "Ha isteneknek nevezte azokat, akiknél Isten igéje volt, és az Írás meg nem törhető, - annak, akit az Atya megszentelt és a világba küldött, azt mondod: "Káromolsz", mert azt mondtam: Én vagyok az Isten Fia?" Nem azt a helyet foglalta el, amelyet soha egyetlen király sem foglalt el? Ők a saját szabályaik szerint, gyalázták csak azért, mert Isten Fiának nevezte magát? De Ő sokkal tovább megy. Ha nem hisznek Isten Igéjének, nem hisznek a szavainak, akkor Ő arra hívja őket, hogy higgyenek az ő cselekedeteiben. „Ha nem cselekszem Atyám cselekedeteit, ne higgyetek nekem; de ha igen, akkor ha nem hisztek nekem, higgyetek az én tetteimnek, hogy megtudjátok és elhiggyétek, hogy az Atya bennem van, és én őbenne." Véleményem szerint itt fejeződik be, ami a tizedik fejezetet közössé teszi az előzővel, és kontraszt a nyolcadikhoz. Így ismét megpróbálták megölni, de Ő ott hagyta őket, ahol János korábban keresztelt. A teljes elutasítással szemben és minden nézőpontból az eredmény egyértelmű: Jézus, Isten kifejezője volt ezen a világon, aki irgalmas cselekedeteket végzett a földön. Egyik oldalról emberek, és különösen zsidó farizeusok, határozott hitetlenséget és könyörtelen ellenségeskedést tanúsítanak. Másrészt a juhok elpusztíthatatlan biztonsága, akik az Atya kegyelméből kaptak örök életet.  Itt bizony nincs harmadik csoport, itt szemlélteti a juhok biztonságát, és a kárhozatra való ellenségeskedést. A közömbösség előbb utóbb is Isten elleni magatartás, ami éles helyzetben Isten elutasításához vezet. A Pilátus példája azt bizonyítja. 

 

 Tehát aki ma elfogadja Jézus Krisztus üdvözítő szavait, kegyelemből örök élete van, és nyájához tartozik, akiket Isten erős kezében tart, se magasság se mélység se szélesség sem pokol nem győzhet rajta.

Igyekezzetek szilárddá tenni elhívatásotokat.

 

A hívő ékessége: hit, erény, megismerés, önuralom, állhatatosság, istenfélelem (kegyesség) testvéri szeretet, isteni szeretet

 

Igyekezzetek szilárddá tenni elhívatásotokat.

2 Péter 1,-3 "Az ő isteni hatalma megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket. 4 Ezek által drága és hatalmas ígéreteket kaptunk, hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek, és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban. 5 Éppen ezért teljes igyekezettel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, 6 az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, 7 a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet. 8 Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus ismeretében sem tétlenek, sem terméketlenek. 9 Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult. 10 Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha. 11 És így majd dicsőségesen mehettek be a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába".

 Drága testvérek, Péter második levelében (és itt rövidnek kell lennem), találkozunk, akárcsak Júdás levelében, Isten előre utalással, a szentség megismerésének ugyanazon lényeges tényének kijelentésével. De az apostol itt kiegészíti első levelét, leírja a jövő világát, és különösen a kereszténység vagy a romlott kereszténység elítélését. Itt a kereszténység szót használom az érthetőség kedvéért. Péter idejében szó sincs kereszténységről, ezt a fogalmat később találták ki. A szentek építésére írt levél figyelmeztetésül szolgálhat a bukott világ bűnöseinek vagy azoknak, akik megsértik a szentséget és az igazságot. Csak emlékeztetőül mondom, hogy a "szent" szó az nem egy misztikus kifejezés, a szentség se az. Szent, az elkülönített. A romlott világából kihívott Isten általi dicsőséggel és kegyelemmel. Ez mindenre vonatkozik ami romlott.

Az 1. fejezetben van egy kifejezés, amelyre külön figyelmet kell szentelnünk: "Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez (kegyességhez) szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk azáltal, hogy megismertük őt, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott." ( görög fordítás). De igazán nem "dicsőségből és jóságból", hanem "az ő dicsőségéből és kegyelméből". Számomra úgy tűnik, hogy ez fontos a Szent Szellem kijelentésének megértéséhez. Ez az, ami ezt hirdeti: Ádám nem volt hivatott , amikor Édenben volt. Ádám ártatlan állapotban volt, nem Isten dicsőségére és kegyelemre hívatott. Ádámnak csak annyit kellett tennie, hogy olyan maradjon, amilyen volt, vagyis köteles volt Isten akaratát betartani, vagy inkább ne tegye azt, amit Isten megtiltott neki. Ez az engedelmesség egyszerű próbája volt. Ádámnak a legkevésbé sem volt szüksége semmire. Mindenbe bővelkedett, bármit akart, mert Isten irgalmassága, bőségesen ellátta, amikor az embert Édenbe helyezte. Az ember feladata az volt, hogy megtartsa eredeti állapotát. Csak ebben a helyzetben kellett lennie. Amikor az ördögre hallgatott, az nem Isten dicsőségére és kegyelmére szólított, hanem az ördög akaratának megtételére. Ez a saját függetlenségre való törekvés volt azáltal, hogy nem engedelmeskedett Isten egyértelmű tilalmának.

  Isten saját dicsősége és kegyelme hívott el minket.

Ez a hit alapelve. Kihozza a keresztényt abból az állapotból, amelyben természeténél fogva van – és sajnos! - bűnben; és ezért elhívásként beszél róla a Szentírás. A keresztény hivatás azt feltételezi, hogy az evangélium, ha elfogadják, betölti a lelket Isten Szelleme erejével, és aki befogadja, az el van hívva, hogy lépjen ki ebből az állapotból, amelybe az embert most a bűnbe sodorta; hogy ne térjünk vissza Ádám állapotába, hanem egy teljesen más állapotba kerüljön. Itt már nem a földön élő emberről van szó, hanem arról, akit Isten dicsőségéből és kegyelméből hívott el. Pontosan Isten dicsőségéből és kegyelméből, mert ha Isten üdvözít, akkor arra hív, hogy a dicsőségben maradjunk, és semmi másban. A bűn elismert eredménye az, amit Róm. 3,- 23, "Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül.. " Ezzel most próba elé teszi őket. Méltóak-e, hogy szembenézzenek Isten dicsőségével? Isten dicsősége most a bűnös ítéletének mértéke; és nem az elveszett paradicsom visszaadásáról van szó, még ha lehetséges is, vagy a törvény betartásáról. Az evangélium áldása abban rejlik, hogy arra szólítja fel az embert, hogy ne tegye az ártatlanság eredeti állapotába az embert, vagy a földi zsidó helyébe, hanem Isten dicsőségét és kegyelmét hívja segítségül. Az istenfélő önmegtartóztatás a test minden tekintetben megengedőségének fékezőjévé válik. Az első nagy feltételt nem kegyelmet teszi előbbre, hanem Isten dicsőségét, majd a kegyelmet.  Zsidó, pogány, keresztény vagy a földön, de Isten dicsőségéből és kegyelméből hív. „... amelyek által nagy és értékes ígéreteket kaptunk, hogy azok által az isteni természet részeseivé legyetek [ilyen hatásos a kegyelem ereje; egy új természet adatik meg, amely Isten akaratát szeretve irtózik a gonosztól, amellyel a Sátán betöltötte a világot], és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban." 

Továbbá Péter megmutatja, hogy nincs idő a várakozásra vagy az önelégültségre: „Éppen ezért teljes igyekezettel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget (erényt), az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet.”. Ez a két utóbbi tulajdonság nem ugyanaz. A szeretet sokkal nagyobb és mélyebb, mint a testvéri szeretet. Ez utóbbi túlnyomórészt a testvérre irányul; az első mindent Istennek hisz, akaratát és dicsőségét. Ezért sokszor találkozunk egy testvéri szeretettől túláradó kereszténnyel, de kegyetlenül megtévedt, mert kihagyja a feljebb említett igazságokat, amikor eljön a szeretet próbája, aki érzi és ragaszkodik ahhoz, hogy a legnagyobb kötelessége teljesíteni az Isten dicsőségére való akaratát. „Az hogy szeretünk” – mondta János (és ki más, ha nem ő tudna róla jobban), „Isten gyermekeit, abból ismerjük meg, amikor szeretjük Istent és megtartjuk parancsolatait”

 "Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult" Ez egy kulcsfontosságu kijelentés, ez bizony azokról szól akik már megvoltak tisztulva régi bűneiktől, de újabbakkal terhelik meg magukat. Bizony ez a tisztátalan kötelékekre vonatkozik, a romlott közösségi kapcsolatokra. Semmi sem nagyobb az Isten dicsőségénél, és ezért az ember ha ezt nem veszi figyelembe, akkor testi érzékenység állapotába kerül. Mert előtérbe helyezi a testvéri és emberi szeretet az Isten dicsőítéssel szemben. A világ szeretete lesz domináns, ebből kifolyólag, a világ is tisztelni fogja. "Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete." (1 János 2,-15). És akkor mi képpen “Ha pedig a mi igazságtalanságunk az Istennek igazságát mutatja meg, mit mondjunk? Vajjon igazságtalan-é az Isten, hogy minket büntet? Emberi módon szólok. Távol legyen! Mert akkor mi módon ítéli meg az Isten a világot?”(Róma 3,-5,6)

 

"Nem tudjátok-é, hogy a szentek a világot ítélik meg? És ha ti ítélitek meg a világot, méltatlanok vagytok-é a legkisebb dolgokban való ítéletekre?"(1Kor.6,-2).Tehát a világot Isten ítélni fogja, mert nem dicsőítette Istent. És hogyan fogják ítélni a szentek, ha maguk nem dicsőítették Istent az Ő igazságában.