Az Úr utolsó paska- vacsorája.

Az Úr utolsó paska- vacsorája. 

    

Ezt az írást, egy testvér írásának segítségével teszem, akivel egyetértek, de korrigálom a saját gondolataimmal.

“És monda nékik: Kívánva kívántam a husvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék:

Mert mondom néktek, hogy többé nem eszem abból, míglen beteljesedik az Isten országában. És a pohárt vévén, minekutána hálákat adott, monda: Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között: Mert mondom néktek, hogy nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből, míglen eljő az Isten országa.” (Luk.22, 15,18)

 Mély benyomást keltő pontossággal írja le Istentől ihletve Lukács, amint egyre közeleg a nagy pillanat, annak az ideje, amikor már nem a páskabárányt fogyasztja el az Úr utoljára tanítványa körében, hanem őt magát is megölik, mint a Páskabárányt. Kérlelhetetlen következetességgel halad minden efelé a döntő esemény felé:” Elközelgetett pedig a kovásztalan kenyerek ünnepe, mely husvétnak (páska-ünnepnek) mondatik.” (1 vers)

“Eljöve pedig a kovásztalan kenyerek napja, melyen meg kelle öletni a husvéti báránynak;” (7.vers)

“És mikor eljött az idő, asztalhoz üle, és a tizenkét apostol ő vele egyetembe.” (14 vers).

Igen, Júdás Iskariot is ott volt. Ez is azt bizonyítja, hogy a húsvéti vagyis a paska ünnepe Izraelben a szabadulást az egyiptomi rabságból való megemlékezést jelenti. Ennek olyan bensőséges jelentősége nem volt szellemi értelemben. Habár tudjuk ma már, hogy ez Krisztus halálát hirdette megelőzően. 

 “És monda nékik: Kívánva kívántam a husvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék:” (15). - milyen megragadó szavak! Egész földi életútja merő szenvedés volt, minden ellene volt, olyan volt Ő mint a tövisek közt a liliom. de most a halál szenvedése következik. Tudta, hogy ezt az utat egyedül kell végigjárnia: “ Ahová én megyek, most én utánam nem jöhetsz” (Ján. 13,36), mégis vágyakozott, hogy még egyszer az övéitől körülvéve fogyaszthassa el a páskát.

 Figyelemre méltó, hogy éppen Lukács közli velünk az Úrnak ezeket a megindító szavait, holott ő nem is volt jelen abban a bizonyos felházban. Máté, aki hallotta, nem kapott megbízást, hogy ezt vetítse, de Lukács, “ a szeretett orvos” megbízatott vele, mivel neki az Úr Jézust, mint Ember Fiát kellett bemutatnia.

Az Úr úgy vett részt a páskavacsorán, mint aki egy közülük, mégis azonnal megértette velük, hogy a régi vallási rend végéhez közeledik. Az Ő országa még nem jött el és Ő megszakítja a kapcsolatait Izráellel. Ezért jelenti ki, hogy “ többé nem eszem abból” (a páskából).

 Földi népe által történt elvetése, halála és feltámadása új kapcsolatokat teremt Istennel, és ebben részesíteni kívánja tanítványait is. Előzőleg azonban be kell töltenie a pászkát az Isten országában. 

Itt még Júdás is belefér a képbe, de folytatva tovább, az is megjegyzendő, hogy szavaival az Úr különbséget tesz a páskabárány és a pohár közt és a kettőt együtt külön választja az Úrvacsora szereztetésétől. Maradjunk most röviden az elsőnél. Noha az Úr részt vett a páska vacsorán, nem ivott a pohárból, melyet a páskavacsorával kapcsolatosan nyújtottak neki. Mert a 19. verstől: “ a kenyeret vette” - különbözik a 17. vers szerkezete: “ És a pohárt vévén” - olvassuk, nem pedig azt, hogy “és vett egy poharat”.

Mikor tehát át vette a poharat, amely a páskavacsorához tartozott és amelyet a tanítványai nyújtottak néki, hálákat adott - így szólt: “Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között”. Ő maga azonban nem ivott belőle. Miért nem? Talán azért - ahogy egyesek vélik - mert ennek a pohárnak Isten páskával kapcsolatos eredeti rendelésében nem volt helye (5Móz 16, 3-8) és ezért később emberi rendelések útján került oda? Mivel azonban az Úr hálát adott e pohárért, és a 18. versben meg is indokolta, hogy miért nem iszik abból, szerintem ennek mélyebb oka volt. Az Úr ezzel lezárta a földdel való kapcsolatát, végleg szakított a régi, zsidó vallási rendszerrel és most már a régi módon semmi kapcsolata sem volt többé az emberekkel, nem ismerte őket ”(hús)test szerint” (2 Kor. 5,16). Igaz ugyan, hogy még egyszer elfogyasztotta a páska vacsorát, de a páska most Őbenne teljességre jutóban volt és többé nem az öröm, hanem a legnagyobb szenvedés jelképévé lett. Erkölcsi tekintetben megőrizte nazireusságát (4Móz 6) most azonban külsőleg is elszakadt a földön megvalósuló Isten országa örömeitől és így szólt: “nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből, míglen eljő az Isten országa.” (18. vers).

Most talán már világosabb lesz megérteni, hogy meddig volt Júdás ott a felházban. És hogy ő nem vett részt az új Úrvacsorán, s mikor hagyta el a helyszínt. János evangéliuma 13 fejezetében részletesebben látjuk, hogy a bemártott falat után, ami még a páskavacsora, Júdás elhagyja a helyét. : “  Az, akinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának. És a falat után akkor beméne abba a Sátán. Monda azért néki Jézus: amit cselekszel, hamar cselekedjed.Ezt pedig senki sem érté a leültek közül, miért mondta néki. Némelyek ugyanis állíták, mivelhogy az erszény Júdásnál vala, hogy azt mondá néki Jézus: Vedd meg, amikre szükségünk van az ünnepre; vagy, hogy adjon valamit a szegényeknek. Az pedig, mihelyt a falatot elvevé, azonnal kiméne: vala pedig éjszaka. Mikor azért kiment vala, monda Jézus: Most dicsőítteték meg az embernek Fia, az Isten is megdicsőítteték ő benne.”

Amit most leírok, nem vonatkozik azokra, akik az új örömhír hallatán megtértek Istenhez, hanem azt amit az Úr igért Izráel népének.

A tanítványaival együtt való örvendezés időszakát tehát kitolja egy távoli időpontra, amikor eljön majd az Isten országa látható formájában és hatalommal. De el fog jönni ez a nap, és akkor majd új módon issza a poharat velük együtt az Ő atyjának országában (Mt. 26,29). Akkor majd az is beteljesedik, amit Isten Ézsaiás próféta szája által Krisztussal kapcsolatban megjövendölt: “ Mert lelke szenvedése folytán látni fog ( gyümölcsöt) és megelégszik” (53,11). Azokban a most még távoli - napokban, Krisztus földön megvalósuló békességes birodalmában  újra megünneplik majd, a megújult földön, a páskát, mégpedig nagyobb komolysággal mint azelőtt, ahogy azt Ezekiel 45, 21-25 mutatja. Akkor majd a “bárány” helyét egy “kos” foglalja el, amely erőről és bölcsességről beszél. Akkor majd így szól a vőlegény földi menyasszonyához: “Bementem az én kertembe, én húgom, jegyesem, szedem az én mirhámat, az én balzsamommal, eszem az én lépesmézemet az én mézemmel, iszom az én boromat az én tejemmel. Egyetek barátim, igyatok, és részegedjetek (örvendjetek) meg, szerelmesim!( Ének 5,1). 

Új szolgálat: a hálaadás.

Ekkor azonban az Úr Jézus valami újat vezet be, az Ő vacsoráját, ahol már Júdás már nincs jelen. Egyedül Lukács tudósítása különbözteti meg ilyen világosan a régit,  a mulandót, az újtól. Az Úr, mint igazi izraelita, vendég volt a páskavacsorán, egy a többiek között, de ettől kezdve Ő a házigazda. Ez az Ő vacsorája, és tanítványai vendégek az Ő asztalánál. A saját emlékezetének vacsoráján természetesen Ő maga nem vesz részt, hanem kiosztja az övéinek azt, ami őket az Ő halálára emlékeztetni fogja. A páskavacsora célja és jellege tekintetében is gyökeresen különbözik az Úrvacsorájától. Az egyik előre tekintett az Úr halálára, a másik visszatekint az elvégzett váltságműre.

 “És minekutána a kenyeret vette, hálákat adván megszegé, és adá nékik, mondván: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen a pohárt is, minekutána vacsorált, ezt mondván: E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely ti érettetek kiontatik.” ( 19,20 vers)

 Egészen új dolgot rendel el itt az Úr, egészen új szolgálatot, amelynek jellemzője a hálaadás. Ez világosan kitűnik az Úr cselekvésmódjából: Vette a kenyeret és hálát adott. Más igehelyekben így olvassuk: áldást vagy dicséretet mondott. A különbség csupán csekély, az előbbi inkább szavainak jellegére vonatkozik: amit mondott, annak hálaadás jellege volt, az utóbbi pedig szavainak formájára: amit mondott, az áldás vagy dicséret formájába öltöztette. A két szót általában váltakozva használják. és nem kell semmiféle misztikus dolgot elképzelnünk ezzel kapcsolatban, mintha a Megváltónk áldó szavaira a kenyér és a bor, mint elemek elváltoznak volna. Amit evett, kenyér volt és kenyér maradt: “ A kenyér amit megtörünk…” ( 1 Kor.10,16). “ Mert valahányszor eszitek e kenyeret… “ “ ..aki méltatlanul eszi e kenyeret..” (1 Kor 11,26.27)

 Miért nem maradt ránk az úrvacsora alkalmából mondott hálaadásnak a szövege?

 Nyilvánvaló, hogy Isten bölcsessége úgy látta jónak, hogy az Úrnak ezeket a szavait elrejtse előlünk. Mert különben igencsak fennállna a veszély, hogy ebből is egy olyan formulát csináljunk, ahogy ezt a kereszténység széles köreiben napjainkban a “ Miatyánk” -kal tették. 

 Most már röviditek ezen a témán, mert te ezt már említetted az írásaidban, hogy mivé tették az úrvacsora szolgálatot a keresztények, nem hogy köszönő viszonyban sincs az igazival, de teljesen lealacsonyítva a jelentőségét, formalítás és valami misztikum szerepét adtak neki.

 Most már ebben a hanyatlásban előszeretettel ülnek az “ Úr asztalához”, judások vegyesen az igaz hívőkkel egyetemben, ezt érte el a sátán a kereszténységben.

 Véleményem szerint, már az Úr asztala csak kevés helyen létezik, ami az Isten tetszését elnyeri, de vannak ilyen gyülekezetek, tudok róluk, ismerem őket, de ezek is csak a hanyatlás jellegét tükrözik. Már az Úr nem vesz részt mint házigazda az asztalánál. 

 De nem szeretnék vétkezni ebben, mert ahogy az Úr Illésnek mondta, hogy rajta kívül még 7000 vannak akik nem hajoltak meg Baál előtt. ”De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, mely meg nem hajolt a Baálnak, és minden ajkat, mely meg nem csókolta azt.”